Délmagyarország, 2002. március (92. évfolyam, 51-75. szám)

2002-03-09 / 58. szám

SZOMBAT, 2002. MÁRCIUS 9. • NAPOS OLDALII. Lenke nénit meglepte az elismerés Komlós Juci, a Nemzet Színésze Komlós ¡uci megválasztása után megint teljes a Nemzet Színészeinek sora. A 83 esztendős színésznő meglepődött, hogy kollégái egyhangúan őt ajánlották a kitüntető címre, pedig pályaképe magáért beszél. Színpadra állt már Ophéhaként a Hamletben vagy Margitként a Kaméliás hölgyben. Színpadi szerepei közül legszívesebben a második világháború előtti miskolci és diósgyőri előadásokra emlékszik, amikor Nyilas Misit keltette életre a Légy jó mindhalálig című darabban. - Szinte egymás kezét fogtuk a közönséggel - idézte fel szeretettel Komlós Juci az előadások hangulatát az MTI-nek. A Magyar Színházművészeti Lexikon szerint a színésznő pályája kezdetén szubrett és naivaszerepeket alakított és később lett kiváló karakterszínésznő. Hangja a rádióhallgatók körében is ismerősen cseng, hiszen tartott telefonos meseszolgálatot és hallhatták hangjátékokban és zenész színjátékokban is. Szerepelt emelett több tévéfilmben, többek között a Semmelwiesben, az Aranyemberben és a Különös házasságban. Bevallom, mindennek ellenére nekem Komlós Juciról nem Margit vagy Ophélia, mégcsak nem is a Légy jó mindhalálig című darab vagy az Aranyember, hanem a Szomszédok Lenke nénije jut eszembe. Ő, aki idejét mostanában leginkább az unokáival és dédunokáival tölti, ebben a sorozatban hívta életre Zenthe Ferenccel közösen a legtündéribb magyar nagyszülőket. Meggyőződésem, hogy akkoriban nem csak én irigyeltem Almát emiatt. Nem hittem, hogy a Szomszédok véget érhet anélkül, hogy Lenke néniből dédnagymama lenne. Sajnos nem így történt, de Komlós Juci nem panaszkodik, az élet megajándékozta ezzel a szereppel és most a Jászai Mari-díj és és az érdemes művészi cím mellett még kollégái elismerését is magáénak tudhatja. Ezt a lötüntetést a Nemzeti Színház Rt. hívta életre 2000ben és az alapító okirat szerint egyszerre tizenkét ember birtokolhatja élete végéig. Aki azt hinné, hogy ehhez elég „csak" jó színésznek lenni, az téved. Ezzel a címmel a nemzeti kulturális örökség minisztere csak azt ajándékozza meg, aki fő- vagy epizód szerepekben kimagaslójeljesítményt nyújtott, 62. életévét betöltötte és legalább négy évtizedet a színészi pályán töltött. Lukács Margit eltávozását követően Komlós Jucival együtt most ismét tizenketten lettek a Nemzet Színészei, akik a dicsőség mellett havonta 500 ezer forinttal gazdagodnak életük végéig. „Lenke néni" ezt minden bizonnyal majd az unokáira költi. A. É. Dávid Ibolya beszélgetései A politikus is emberből van • A miniszter asszony szegedi hölgykoszorúban. (Fotó: Karnok Csaba) A NÉPSZERŰ POLITIKUS, DÁVID IBOLYA SZEMÉLYISÉGÉRŐL, PÁLYÁJÁRÓL, NÉZETRENDSZERÉRŐL TUDHAT MEG SOK MINDENT, AKI ELOLVASSA BESZÉLGETÉSEKET TARTALMAZÓ, MIÉRT ÉPPEN ÉN? CÍMŰ KÖNYVÉT. AKI E HÉTEN MEGTARTOTT SZEGEDI ÍRÓ-OLVASÓ TALÁLKOZÓJÁN RÉSZT VETT, UGYANÉ TÁRGYKÖRBEN SZEREZHETETT ÉLMÉNYEKET. Dávid Ibolya igazságügy-miniszternek, az MDF elnökének tizenegy beszélgetőpartnere van, akiket, mint a szegedi könyvbemutatón a politikus elmondta, „ad hoc módon" választottak ki erre a szerepre Kálmán Zsuzsa újságíróval, a kötet szerkesztőjével. Göncz Árpád, Antall lózsefné, Pitti Katalin operaénekes, Presser Gábor zenész, Müller Péter író, Kovács István, ahas Kokó és mások ültek vele a kávézó asztalhoz - beszélgetni. Eredetileg más volt a terv. De a pohtikus határozottan nemet mondott arra a felkérésre, hogy portrékönyv készüljön róla. Vele született szerénység, politikai vagy más megfontolás indította-e arra, hogy csakis a beszélgetős-könyv variánshoz adja beleegyezését, idejét, nevét és arcát (hiszen a könyvet számos fotó illusztrálja), ezt ki-ki eldönthette az Átrium-béli esten. A legújabb népszerűségi listán az előkelő második helyet (csak a köztársasági elnök előzi meg) elfoglaló pártelnököt hallgatva azt mondanám, egy önmagát és működési közegét jól ismerő, racionáhs és felelős gondolkodású ember egyik jó választása volt ez a műfaj. Pohtikailag is okos, hiszen a kötet azt is demonstrálja, hogy Dávid Ibolya vitaképes pohtikus, ami nem mindennapos teljesítménynek számít manapság. Azt jelenti, hogy az övével ellentétes vélemények képviselőivel hajlandó és képes az érvek ütköztetésére. Keményen védi a saját álláspontját, mert azt a meggyőződése, az értékrendje alakította. Ám egyáltalán nem ereszti el a füle mellett az ellenérveket. Nem az ellenségének, hanem a pohtikai ellenfelének tekinti, aki az. Tehát nem érzelmi, hanem - amennyire lehet racionális alapon politizál, határozott értékvilág érvényesítése érdekében. S ezek között a klasszikus értelemben vett konzervatív értékek fedezhetők föl, ami valóságos unikum a jelenlegi hazai politikai palettán. Nem csoda, ha a könyvéből már a harmadik utánnyomás fogy... - Miért éppen én? - kérdezett vissza az elnök asszony, okosan kikerülve a csapdát, hiszen a bírákat bíráló kérdező olyan terepre terelte volna, amelyben nem illetékes. Az önálló hatalmi ág dolgaiba avatkozni választási kampány idején? Na nem, az egykori tamási ügyvéd végtére is tizenkét éve hivatásos pohtikus, vagyis a jó szándékú, ám laikus közönség nem olyan könnyen ejtheti csapdába. Finoman, de határozottan ellenáll az ezúttal moderátori szerepre vállalkozó házigazdának, a vendéglátó Tisza Konzervatív Kör képviselőjének, Solymosi Frigyes akadémikusnak is, amikor ő aktuális politikai kérdések felé terelgetné a beszélgetést. Ez egy író-olvasó találkozó, mondja Dávid Ibolya, s hogy elvegye a mondat élét, kedvesen rámosolyog az akadémikusra: hadd élvezzem még egy kicsit a helyzetet, hiszen „a politikus is emberből van". Mindazonáltal nem hagyhatja ki a Eortesbeszédet: a szegedi polgármesterről és Balogh László képviselőről mondja el jó tulajdonságaikat, s arra buzdítja a jelenlevőket, hogy a „magyar jövőre" szavazzanak ápribs 7-én. Mert akkor fog eldőlni minden, állítja, ne áltassuk magunkat, hogy a második fordulóban. Az utólagos korrekció aligha lehetséges, mert „az erő az erőt vonzza". - Eddig és ne tovább a politikáról - mondja újra, ám nem kímébk, úgyhogy megválaszol az érvelésre, mely szerint törvényt kellene hozni arról, hogy „senki se gázolhasson az ország becsületébe", azt állítva, hogy itt antiszemitizmus van. - A magyar: befogadó nemzet. Viszont aki nem így gondolkodik, kifejtheti a véleményét. A szólásszabadság egyik nagy vívmányunk, ennél csak a választás szabadsága nagyobb. Aki nem ért egyet azzal a móddal, ahogyan valaki kifejti a véleményét, az a választásokon voksolhat. Megtapsolják. Solymosi professzor úr pohtizáló kedvét azonban nem könnyű csitítani, a moderátori fegyelmet legyőzi a közírói szenvedély: a Washington Post cikkétől a hazaárulás mibenlétéig terjed a témák skálája. A végszóra pedig megérkezik Balogh képviselő úr, s a dedikációra várók nyüzsijét túlkiabálva ő is mond egy-két pártos szót. Végtére: kampány van! SULYOK ERZSÉBET PODMANICZKY SZILÁRD Vénusz a Rózsadombon Az alagút lépcsőjén világos, de beljebb teljes sötétség fogadott. Lehettünk már vagy száz méter mélyen. Igazából valami metróvonaba számítottam, de úgy láttam, már amennyire láttam, ez a számításom nem jött be. Az alagút belseje a vártnál sokkal szélesebb volt és egészen magas, az építkezésnek különös megoldásait dobhatták be, mert egyetlen támpillért sem láttam. A boltív padlótól padlóig tartott. Igen, padlóig, mert az aljzatot hajópadlókkal fedték be. A padlókon jobbra-balra számok és különös rajzolatú virágminták. A férfire néztem, de ő csak fölhúzta a vállát. Aztán megint, hátha csak a zsákját igazgatta. „Mi ez?", próbáltam biztosra menni harmadszorra, „Milyen számok?" „Ezt így egyenként nehéz lesz megállapítani, egyszerre kéne mindet látni. Persze a virágminták nélkül." „Azért jó lenne, ha velünk lenne egy tudós, ahogy az ilyen helyzetekben szokott, ő legalább kideríthetné, hogy... egyáltalán maga elhiszi ezt az egészet, amit itt látunk? Mert nekem egyre erősebben tűnik úgy, mintha csak a szemem káprázna." „Én már megszoktam, túl régóta vagyok itt." „Merre induljunk?", tettem fel ezt a bonyolult kérdést. „Túl sok választásunk nincs." „Akkor én erre, maga meg arra." „Szerintem jobban tennénk, ha egyfelé indulnánk." „Na mert miért?", kérdeztem. „Nem tudom, így gondolom." „Végre egy őszinte válasz." „Gyerek létedre eléggé fölvágták a nyelved." „Ne jöjjön ilyen szamárságokkal, inkább jöjjön." A zsákjából kis, fémes lámpát húzott elő, bevilágította az alagutat, vagyis egy részét. Az alagút folyamatosan balra kanyarodott. Na persze, ha jobbra indultunk volna, akkor jobbra. „Azért figyelje a számokat is", mondtam a férfinek, akin jól láthatóan megjelentek a félelem első jelei: gyors szemmozgás, a lámpa rángatása, zavarodott léptek, ritmustalan haladás, és legfőképpen: csücskösre szorította a kabátja alját. A levegő egyre hidegebb és párásabb lett, a parketta síknak látszott, de nekem úgy tűnt, mintha felfelé haladnánk. Minden fizikai képtelenség ellenére. „Számíthatunk patkányra?", kérdeztem. „Nem tudom. Én lennék a legjobban meglepődve, ha bármi megmozdulna itt rajtunk kívül. És talán jobb is, ha addig keressük a visszautat, amíg nem mozog semmi. Ellenkező esetben elég nagy valószínűséggel odaveszünk." „Hogy érti ezt?", kérdeztem. „Úgy, hogy most nyugodtan kereshetjük, nyugodtan mehetünk bármerre, nem szól bele senki, de ha ezek ott fönt megindulnak, semmi nem szavatolja a biztonságunkat." „Nagyon kérem, ne féljen már annyira, engem is megijeszt." „Nem félek, csak fölmegy a vérnyomásom a legkisebb izgalomtól is." „Ez aztán prózai", és nevettem rajta. „A számok se nem csökkennek, se nem nőnek." „Ennél azért én is bonyolultabbra gondoltam. Nincs a gépén valami kódfejtő?" „Van, de ahhoz egy teljes kódsor kellene, viszonylag sok elemmel, eltartana egy pár óráig beírni őket." „Akkor majd végső esetben." Az alagút fala csupaszon és fényesen csillogott a lámpafényben, mintha nedvesség borítaná. A számok továbbra is cikáztak alattunk, a virágminták is kifogyhatatlan ötletú tervezőről meséltek. „Túl erősek az ívek, mondtam, szerintem hamarosan visszaérkezünk a följáróhoz." „Ezeket az íveket csak a szemünk rajzolja, elég egy kis eltérés, hogy önmagába, vagy önmagán kívülre csavarodjon. Mehetünk egy napig is, mire a szemünk észlel valamit. Pár órai gyaloglás után meg lehetne mérni a húrokhoz tartozó íveket, azokból kiderülne valami." „Csinálja nyugodtan, engem nem zavar", válaszoltam, és furcsa, de most éreztem magam először jó kedélyúnek, mintha egy otthoni nyugis kiránduláson lennénk. De lehet, hogy csak a pára teszi. A pára engem mindig is szórakoztatott, ahogy önmagán át bukfencezve kering. És nem tűnt föl, ekkor még mindig nem, hogy a pára mozog. Hirtelen sötét lett előttem, a férfi eltűnt egy szempillantás alatt. „Hol van?", szóltam nyugodtan. „Itt", válaszolta a vaksötétben, majd a másik hányba kapcsolva a lámpát, újra világos lett. „Jöjjön már", bíztattam a férfit. „Zajt hallottam." „Miféle zajt?" „Nem tudom. Figyelje csak!" Akkorára nyitottam a füleimet, mint az egész alagút, de nem hallottam semmit. „Hallotta?", kérdezte a férfi. „Nem", válaszoltam, de annyira figyelt és fülelt, hogy elbizonytalanodtam. (Folyt, köv.)