Délmagyarország, 2002. február (92. évfolyam, 27-50. szám)

2002-02-23 / 46. szám

"NAPOS OLDALSZOMBAT, 2002. FEBRUÁR 23. Nézzük a tévét A férfi arca nem látszik jól, szinte csak a beszélő szájra közelít a kamera, így fölnagyítódik az a bensőséges, szeretetteljes félmosoly, amellyel a férfi kiséri a mondandóját. Azt meséli az ember - akiről persze kiderül, hogy Göncz Árpád köztársasági elnök biztonsági sofőrje volt, hiszen dokumentumfilmet nézünk hogy egyik útjuk során megpillantottak egy fáviú erősen megrakott, rozogának tetsző járgányt, amint gazdái éppen kínlódtak az indítással. Erdészeti emberek voltak vagy lopták a fát • Nem tudni, mondja a sofór, de ha őt kérdezik, inkább az utóbbiakat saccolia. Ám ez abban a pillnanatban abszolút lényegtelen volt. A lényeg az volt, hogy segítségre szorultak és az elnök úr percet sem habozott. Gyerünk, toljuk meg, mondta, kipattant az elegáns elnöki autóból, le a zakót és ingujjban nekigyiirkőztek. Természetesen. Nem volt abban semmi póz. Veleszületett gesztus volt - mondja a sofőr és a szája sarkában ott az a bensőséges mosoly. Sok ilyen emlékezetes, magával tagadóan lírai-realista pillanat van a Göncz Árpádról készült dokumentum-portréfilmben, amelyet 80. születésnapjára készített el Papp Gábor Zsigmond rendező-producer, Reich László operatör, Kövesdi Péter szerkesztőri/x/rter. A második részét az elmúlt héten adta le - nem, nem a köztelevízió, hanem a magánkézben lévő kereskedelmi csatorna az RTL Klub. Azért lehetnek a filmben ilyen pillanatok, mert Göncz Árpádot, aki két cikluson keresztül volt a köztársaság elnöke, sokan ismerték meg magukhoz hasonlatos emberként és ezért magas posztja ellenére is sokak úgy érezték, hogy közel áll hozzájuk. Nem véletlenül vezette annyi évig a politikusok népszerűségi listáját. Ezt is megkérdezték tőle persze, hogy politikusnak tartja-e magát. Hiszen soha nem készült erre a pályára. „Azt hitték, mazsola leszek a kalácsban, de kiderült, hogy kavics" - fejezte ki íróhoz méltó érzékletességel annak a viszonynak a lényegét, amely közte és a néhai miniszterelnök, Antall József között alakult. Antall régről ismerte, MDF SZDSZ-paktum sem kellett volna neki hozzá, hogy a tiszta emberségű, ám jámlxirnak gondolt íróban nemcsak megbízzon, hanem elnökként haráti-odaadó hajlékonyságának is képzelje. Ez utóbbi elképzelése, tudjuk, nem vált be. Göncz egész hivatali ideje alatt képes volt a különféle pártérdekek fölé helyezni az ország egészének érdekeit. A filmben tisztelettel beszélt róla minden eddigi és a jelenlegi miniszterelnök is. habár Baross Péterről lerítt, máig jobban véli tudni a tudnivalókat... És igen, politikus Göncz Árpád. Mára persze sokat romlott a szó akusztikája, szívesebben tennénk különbséget és mondanánk: államférfi. Habsburg Ottó szerint a magyar demokrácia élső tíz évének viszonylagos közéleti kulturáltsága elsősorban az 6 szerepvállalásának köszönhető. Hogyan csinálta ? Csak kevesen képesek ilyesmire: a magas méltóságban egy teljes évtizedig képes volt megőrizni önmagát, a már kialakult személyiségét, kompakt emberségét. Zsuzsa asszony szerint otthon kiadta a mérgeket, elpanaszolta a méltánytalanságokat - és túllépett rajtuk, ö maga azt mondja, utólag mégis az látszik, hogy egész élete erre a szerepre készítette föl. Ismerte a hazai valóságot, a börtönt, a gyárakat, a földeket és az intellektuáhs műhelyeket. Ismerte a többi embert és legfőként önmagát. Gazdag muníciója volt az államférfiléthez. SULYOK ERZSÉBET Könyvtoplista A Harmónia Könyvesbolt (Szeged, Klauzál tér 7.) heti sikerlistája 1. Tbny Parsons: Apa és fia (Európa) 2. Márai Sándor: Válás Budán (Helikon) 3. Ken Follett: Vadmacskák (Gabó) 4. Petőcz György: Csak a narancs volt (ÉS) 5. Khaled Nashwan: Sába királynő országából jöttem (Alexandra) 6. Tblkien: A Gyűrűk Ura (Európa) 7. Kende Péter: A Viktor (Kende Art) 8. Ufhir-Fitoussi: A hercegnők útja (Európa) 9. Hclen Fielding: Bridget Jones naplója (Európa) 10. Rowling: Harry Potter 1-4. (Animus) Breuer Péter magyar-izraeli kettős állampolgárként tudósít a Közel-Keletről A terrorizmus is háború • Generációknak kell felnőniük ahhoz, hogy béke legyen az Olajfák hegyén. (Fotó: Miskolczi Róbert) először rabbiképzőbe, majd katolikus hittudományi akadémiára járt. történelem, filozófia, gyógypedagógia, valamint szálloda- és kórházvezetői diplomái vannak. foglalkozása: újságíró. választott hazája izrael, a pápai nuncius és jasszer arafat egyaránt szóba áll vele. breuer péter (képünkön) a rendszerváltás előtt a szabad európa rádió, most a magyar rádió közel-keleti tudósítója. nemrég szegeden járt, a zsidó hitközség vendége volt. „Azt szoktam mondani: anyám Ratkó Anna, tudniillik a Rákosi-féle családpolitika gyümölcse vagyok. 1952-ben születtem Budapesten. A középiskola után az Országos Rabbiképző Intézet hallgatója lettem, hat szemesztert töltöttem el ott. De egy szép napon összetűztem az országos főrabbival: egy papi gyűlésen megkérdeztem, miért nem építünk lakásokat a zsinagóga mellett, hogy a szombathívő zsidóknak ne kelljen megszegniük a közlekedésre vonatkozó tilalmat. Korábbi lelkes KISZes létemre ugyanis úgy gondoltam, minden csak szervezés kérdése. Erre eltanácsoltak a rabbiképzőből. Fogtam magam, és jelentkeztem a Pázmány Péter Római Katolikus Hittudományi Akadémiára. Rendkívüli civil hallgatóként fel is vettek. Persze, én ott is kipában jártam, és dékáni engedéllyel még azt is megengedték, hogy a „Dicsértessék Jézus Krisztus" helyett úgy köszönjek, hogy „Dicsérjük az urat" - ez alatt azután mindenki azt értett, amit akart. Amikor úgy éreztem, hogy magyar földön már minden elértem, amit elérhettem, 1973-ban „disszidáltam", elmentem választott hazámba, Izraelbe, ahol történelem-filozófia-gyógypedagógia szákon elvégeztem az egyetemet, majd kórház- és szállodavezetői diplomát szereztem. Ez csak látszólag esik távol eredeti tanulmányaimtól, hiszen a teológus az ember lelkével foglalkozik, de egy jó szállodavezető is ugyanezt teszi, egy kicsit más megközelítésben. Két évvel a kitelepülésem után a Szabad Európa Rádió közel-keleti tudósítója lettem. Az újságírás nem állt távol tőlem: annak idején a Kisdobos című lapban jelent meg első művem. A zsidók általában szeretnek kommunikálni - ez egy furcsa betegség. Nagyon erős bennem a közlési vágy. Úgy érzem, el kell mondanom másoknak, amit csak én láthatok. A mai napig nem tudom, szerettek-e a SZER-nél, hiszen különleges darab voltam. Egyrészt, mert nem a magyar nép problémáival, a kapitalizmus vívmányaival vagy a kommunizmus hátrányaival foglalkoztam, hanem azzal, hogy mi van a Közel-Keleten. Másrészt, mert Arafat éppúgy szóba állt velem, mint a pápai nuncius. A rendszerváltás után először a Magyar Távirati Iroda, majd a Magyar Rádió tudósítója lettem. Van egy saját hírügynökségem is; német és angol nyelvű médiumoknak adok el közel-keleti információkat, és időnként „megszakértem" a magyar, cseh, szlovák helyzetet a közel-keleti televíziókban, rádiókban. Egy kicsit visszaélek azzal, hogy kettős állampolgár vagyok: magyar údevéllel arab területekre is bejutok, ahonnan azonban nem a magyar, hanem az izraeli médiát tudósítom. Egyszer Rabint kísértem Ammanba, két hónappal később pedig egy magyar delegációt. A biztonsági emberek nem értették, hogyan lehetséges, hogy más nyelven és más nemzetiséggel jelenek meg ugyanott. Pedig egyszerűen arról van szó, hogy mindkét esetben más volt a házi feladatom. Nem könnyű objektívnek maradni akkor, amikor testvéreim véreznek és felrobbantott testek hevernek szanaszét, mégis ezt tartom igazi kihívásnak. A tudósító feladata, hogy sablonoktól mentesen, kommentár nélkül elmondja, mi történik. Persze, vannak esetek, amikor kompromisszumot kell kötni: Arafattól nem lehet akármit kérdezni, mert ha dührohamot kap, egyszerűen kidobat. Bármennyire objektív próbálok maradni, előfordul, hogy olyan eseményeket, amelyek nekem irtózatosan fontosnak tűnnek - például a történelmi egyházak alexandriai találkozóját -, itthon egyszerűen érdektelennek minősítenek és nem adnak le. Nem szeretem azt a kérdést, hogy vajon lesz-e háború Izraelben. Izraelben most is háború van. Ezt akkor értettem meg, amikor a rádióban hallottam, hogy bomba robbant az óvoda mellett, ahová a gyerekem járt. Az alatt a fél óra alatt, amíg odaértem, és közben nem tudtam, él-e még a gyermekem, megértettem, hogy a terrorizmus: mindennapos háború. Generációknak kell felnőniük ahhoz, hogy béke legyen az Olajfák hegyén. Egy talmudi bölcs mondás szerint nincs jobb egy jóllakott, békés szomszédnál. Ha a palesztinok is békében fognak élni, ha meglesz a mindennapi kenyerük, akkor kevésbé lesznek veszélyesek Izrael népére." KECZER GABRIELLA PODMANICZKY SZILÁRD Vénusz a Rózsadombon „Miért, mi baja van a fekete lyukkal - kérdeztem a férfit, és úgy látszott, hosszabb időre bújt a tenyere mögé. És akkor, ilyet még nem éreztem itt, mintha megmozdult volna a levegő, és vele együtt a háttérből zaj csapott fel, igaz, rövid időre, mint amikor a megszorult magnószalag csak centiket fut előre, aztán megint megáll. A téren álló mozdulatlan emberek is mintha apró, de biztos erőfeszítést tennének arra, hogy tovább haladjanak. Talán rövid idővel ezelőtt még felkaptam volna a fejem és mindenféle kérdésekkel rontok a férfira, de fásultság vett rajtam eröt a folytonos bizonytalanságtól. Egyszeriben megelégeltem a kiszolgáltatottságot, amiből ugyan nem éreztem fenyegetést, ám mégis, folyton ott bujkált a lehetősége. Fölöslegesnek éreztem, hogy újra elinduljak valamerre, hogy megpróbáljam fölfedezni mindazt, ami, úgy tűnt, természeténél fogva érthetetlen és bejárhatatlan számomra. És váratlanul mindaz a kiszámíthatóság, amit otthon anyámék közelében tudtam, hiányzott, az otthon rao notonsága mégis csak elviselhetőbbnek látszott. Iférsze, ezt könnyen magyaráztam avval, hogy mindig az hiányzik, ami éppen nincs. Azt már csak később tanultam meg, hogy alapvetően a hangulataim öltetnek velem tervet, az éppen rám telepedett hangulatnak vagyok kiszolgáltatva, és ez számtalanszor megkeserítette az életemet. Mert a hangulatok között nem volt átjárás, és ha egy napon megtettem, amit az aznapi vérem diktált, napokkal később a pokolba kívántam az egészet, és már nem értettem, mi a csoda vett rá. És lassacskán rá kellett jönnöm, hogy mindaz, ami körülvesz, valójában elég nagy állandósággal mutatja, hogy annál inkább a magam változásainak vagyok kiszolgáltatva. Mindent csak érzelmi úton tudok végiggondolni, s ha mégoly erősnek is gondolom magam, aki logikusnak tűnő ötletei alapján biztos terveket szőhet vagy biztos állításokat tehet, egy idő után be kellett látnom, nincs semmi, amit kézzelfoghatónak vehetnék. És mire erre rájöttem, már teljesen átalakultam; olyan ember lett belőlem, aki képtelen tervek nélkül meglenni, képtelen arra, hogy csak úgy, egyik napról a másikra éljen, rábízva magát a véleden szeszélyére, és ha nem is minden nap, de rendszerint hetenként újabb és újabb tervet szövök a jövőbeli kilátásaimra, mert azt hiszem, hogy ezzel egyre biztosabban birtokolhatom az elkövetkező időket, és egyre tisztábban láthatom és használhatom a lehetőségeimet. És ez talán így is van, de a tervek folytonos átalakulása mindent megkérdőjelez, és tulajdonképpen magát azt is, hogy lehet-e így... A férfi előbújt a fedezékből. „Mindenkit átvernek, mondta a férfi, mindenkit." Most persze azt kellett volna tudnom, hogy hogyan, de tényleg, nem érdekelt. „Beszéljen másról", mondtam végül. „Nevetséges", folytatta. „Ne keseregjen, hagyja ezt abba, mert nem bírom nézni." „Erősebb, mint hittem." „Egy frászt vagyok erősebb, csak egy idő után belefáradok a leépülésbe." A férfi ölébe kapta a hátizsákját, egy lapos dobozt húzott elő belőle, rákönyökölt, és, bár még nem láttam ilyet, mozdulatlanul bizonytalankodott. „Minden egyes világ magánzárka", mondta a férfi, de ügyet sem vetettem rá. Most vettem csak észre, a tér másik oldalán egy lépcső vezet a mélybe, a lépcső tövében egy kék szegélyű tábla, rajta egy maszk egyszerű ábrája. A férfi lassan rászánta magát, felnyitotta a dobozt, amely fönt egy képernyőből, lent billentyűzetből állt. „Ezt még megmutatom", mondta a férfi, és nehézkes mozdulatokkal bekapcsolt a gépet. A képernyőn apró jelek tűntek föl, kisebb szövegmezők, ahová villámgyorsan kódokat ütött be, és már változott is a kép. „Csinálhatja lassabban is, nem jegyzek meg semmit", mondtam. „A szelektív kódsorozat úgy is csak annak érthető, aki ismeri a folyamatos kódátírási sorozatot. Hiába jegyeznéd meg, a következő belépésnél már megváltoznak egyes jelek." „És maga persze ismeri." „Csak a belépési kódot, sajnos, mert a további alkalmazásokhoz megint újabb és újabb kódok szükségesek." „Vagyis használni nem tudja." „Nem." „És mit tud a gép?" „Mindjárt mondom, de addig nincs értelme beszélni róla, amíg nem léptünk be teljesen." „Van valami köze ahhoz a kamerarendszerhez, ami mindent rögzít?" „Sőt, ez maga a kamerarendszer alapja." Kicsit nem figyeltem oda, már megint fölcsigázta az érdeklődésemet. De az egészben az volt a különös, hogy képesnek éreztem ma: gam olyan dolgokra, kimondtam olyan szavakat, amik eddig a számra se jöttek; mintha valami elmozdulna, átalakulna bennem. Például ez, határozottan emlékszem, azt gondoltam, hogy felcsigázza az érdeklődésemet. Pedig régebben ki nem ejtettem volna a számon. „Kész", mondta a férfi és felém fordította a képernyőt. (Folyt, köv.)