Délmagyarország, 2002. február (92. évfolyam, 27-50. szám)

2002-02-02 / 28. szám

SZOMBAT, 2002. FEBRUÁR 2. • NAPOS OLDAL" II. Nézzük a tévét A nehézkesen mozgó, testes öreg ember szinte mindig képben van. Úgy értem, az operatőr rendszerint úgy komponál, hogy az idős úr szerepeljen. Botra támaszkodva lépked egy földúton, amelyre kókuszpálmák hajolnak, a kamera lassan a lábára közelít - nem visel zoknit a félcipőben. A következő képen a déltengeri sziget lakói, négy sötét bőrű férfi emeb meg a pocakos európait, csónakba teszik, hogy átkelhessen a másik szigetre. A kamera ezúttal megviselt ábrázatát, zilált haját, izzadó homlokát mutatja. Egyáltalán nem olyan képek ezek, amilyeneket megszoktunk azokból a filmekből, amelyeknek vállalt hivatása a világ érdekes tájainak megismertetése. És mégis. A Sir Peter Ustinov utazásairól szóló filmekből rengeteg ismeretet lehet nyerni a világ tájairól. Ráadásul sokkal nézhetőbbek ezek a filmek, mint a legprofesszionáhsabb technikával készített útifilmek, amelyekben úgy sorjáznak az úgynevezett szép felvételek festői tájakról, épületekről, helyi nevezetességekről, hogy inkább előbb mint utóbb halálosan megunjuk az egészet. A szépségek monotóniája is monotónia, annak minden következményével. Ellenben Sir Ustinov... Nos, azért megunhatatlan, mert merészen személyes. Márpedig ez a személyiség gazdag, színes, vagyis megunhatatlan. A filmjeinek az a trükkje, hogy úgy járhatjuk be segítségükkel, tehát virtuálisan a világot, mintha valóban... Hiszen nem azt az agyonkozmetikázott valóságot kapjuk, amit a forgatókönyvek alapián készített útifilmek nyújtanak általában, hanem azt, amit egy szenvedélyesen kíváncsi, jószemü, gyakorlott utazónak számító, ám hozzánk esendőségeiben nagyon hasonlító ember közvetít. Ustinov úr például sokat panaszkodik az utazás kényelmetlenségei miatt. És tegyük a kezünket a szívünkre: vajon nem az az igazság, hogy az utazások bizony sok kényelmetlenséggel járnak ? Életem leghosszabb éjszakája volt - fakad ki az öreg a világ egyik legszebb tengerpartján. Az a megtiszteltetés érte, hogy a kis sziget kormányának vendégházát bocsátották rendelkezésére, amit persze kellően méltányol, de ez nem akadályozza meg a szomorú felsorolásban: az ágya fölötti, jellegzetes, szúnyogok elleni leplek mit sem érnek a szúnyogok ellen, a csípések és a hőség miatt föl kell kelni az éjszaka közepén zuhanyozni, ám a zuhanyrózsa ott marad az ember kezében - és a többi. De: az öregúrnak még a személyes panaszaiból is pillanatok alatt olyan sokat tudunk meg az illető sziget földrajzi, gazdasági, társadalmi, életmódbeh viszonyától, mint mások órákig tartó, tudományoskodó kiselőadásaiból. Sose veszíti el az öniróniáját. Az iróniáját. A szellemességét. De még a szentenciái is szimpatikusak. A szigeten etnikai problémák vannak, mint sok más helyén a világnak. Egy helyi tanító a fiatalok identitászavaratói beszél. Mire a Sir: én nem azt érzem, hogy sehova sem tartozom, hanem azt, hogy mindenhova; de tartozhat-e oda az ember, ahol üldözik?Minden pátosz nélkül beszél. Végül hozzáteszi: az emberek a világon mindenütt egyformák. Száz közül kilencvenkilenc szóiból lapos közhelynek hallanánk ezt a mondatot. Ha ő mondja, különös mélységeket kap. Ustinowal a világ körül. Ez a címe a sorozatának, a Spektrumon lehet látni. SULYOK ERZSÉBET Könyvtoplista A Magyar Könyvklub Móra Ferenc Könyvesbolt (Szeged, Kárász u. 5.) heti sikerlistája 1. Dr. Kende Péter: A Viktor (Kende Art Kft.) 2. Müller Péter: Jóskönyv - Ji-King (Magyar Könyvklub) 3. Tolkien: A Gyűrűk Ura (Európa) 4. Rowling: Harry Potter (Animus) 5. Peter Schmoeckel: Klasszikus koktélok (Magyar Könyvklub) 6. Wok (Magyar Könyvklub) 7. Ch. Zacker - S. Mutter: Zsírégető diéta (Magyar Könyvklub) 8. Lillian Too: Feng shui-praktikák (Magyar Könyvklub) 9. Pszichológiai lexikon (Magyar Könyvklub) 10. Illatok és divatok (Magyar Könyvklub) A Kikiríki tarka kakas, meg a róka Száll a mese szájrul szájra • Minden nyüzsgés ellen orvosság a mese. (Fotó: Schmidt Andrea) ELÖNT A GYÖNYÖRŰSÉG, HA PÖTTÖMKÉT MESÉLNI HALLOK. ALIG NŐn KI A FŰBŐL, MÁRIS SZILÁRD HITTEL VALUA AZ EGYIK LEGNAGYOBB IGAZSÁGOT AZT HOGY MESE AZ EGÉSZ VILÁG. NAPI HÍRKÉNTOLVASOM ÚJSÁGUNKBAN, HOGY MESEVERSENYT HIRDETEH A SZEGEDI VADASPARK, ÉS OTT EGY SEREG GYERMEK DÍJAT NYERI A MAGYAR KULTÚRA NAPJA AZ ÁLLATKERTBE VONULT VISSZA? FOGALMAZZUNK MÁSKÉNT: ODA IS BETÜREMKEDETT. AZ ÁLLATOK, NOHA MINDEN MESE RÓLUK SZÓLT GONDOLOM, RÁ SE BOJSZINTOTTAK. Túl azon, hogy apaként és nagypapaként is mesélő voltam, hajdanvolt tanárságom is előjön, ha mesére gondolok. Arra ébredtem rá katedrás korom első napjaiban, sokkal jobban vonzódott az irodalomhoz az a gyerek, amelyik meséken nőtt föl. Alkalmam volt belenézni az alsó tagozatos tanító nénik mindennapi munkájába, sőt visszább is láthattam. Azt is, az egyik aranyos óvónő hogyan oltja be mesével a legkisebbeket. Örökös orvosságként ajánlottam volna, minden irodalom megalapozója a szép mese legyen. Ne vegye rossz néven a mostani versenyen díjat nyert többi gyerek, ha csupán abba a kisdedóvóba mentem el fotóriporterünkkel, ahová az egyik első díjat adták. Bármelyikükhöz mehettünk volna. Bogáty Júlia nagyközepes mesélőt kerestük föl a Bérkert utcai óvodában, és Huszti Henriettet is ugyanott. Kincsesné Tóth Zsuzsanna és Czakóné Gajdacsi Ilona óvónő az irodalmi beoltó. A fénykép kedvéért is kupacba ültek a gyerekek, és úgy nyüzsögtek, mint a sajtkukac. A pedagógia minden üldözött módszere eszembe jutott az első pillanatban, de az óvónők egyiket se követték. Egyikük majdnem suttogva mesélni kezdett. Akárhányszor hallották már, mégis templomi csönd kerekedett azonnyomban. A csintalanabb fiúk és az angyali türelemmel megáldott leánykák egyforma áhítattal hallgatták. A mi tiszteletünkre a kicsi Juliska elmondta a győztes történetet a Kikiriki tarka kakasról, meg a rókáról. Sietek kimondani, amit Zsuzsa nénitől hallottam, aki természetesen húgom is lehetne: minden óvónő terjesztője a mesének, és legalább húszan indulhattak volna ebből az óvodából. Azért ajánlották kis Juliskát, mert szeret szerepelni. Életkorához képest hosszú a mese, de mégcsak szótagot se ismételt, és felet se hagyott ki. Nem tudnám eldönteni, az óvónők hanglejtése jött-e vissza minden szavában, vagy a szülőké, mert az „edzésre" fordított öt nap alatt itt is, ott is gyakorolták. Olvasni még nem tud, fülhallás után tanulta. Szállt a mese szájrul szájra, ahogy írásbehségünk előtt is szállt, és száll azóta is. Jó dolga lenne fölsőbb iskolákban, amikor memoritereket tanulna, ha divat lenne még kívülről tudni nemes szövegeket. Úgy tapasztalom, a mostani tanerők mintha meg akarnák ettől kímélni a legújabb generációt. Még nem mérték föl, mennyit veszítenek vele. Tündérkéim! Ez a megszólítás, ha mégis kitörne belőlük a gyereki elevenség. Mert amilyen hirtelen tudnak elcsöndesedni meseszóra, olyan gyorsan el is hagyják a figyelem híméit. Az óvónők tudják legjobban, szeretetre a legéhesebb a gyerek, és sok törődést igényelnek. Tárháza van mindegyiknek bennük. Hadd adózzak legalább egy csonka gondolattal még egyszer az ott dolgozóknak. Ahogy fölnő a gyerek, szereti elfelejteni, honnan kapott indíttatást egész későbbi életéhez, és ebben sokszor segítenek neki a szülők is. Ahogy a mesében minden jó elnyeri a maga jutalmát, a mesevilág összes kincsét elibük tenném, valódivá varázsolva valamennyit. Aranyat, ezüstöt, mindenféle drágakövet. Ha bennük nem élne határtalan elkötelezettség a jövő nemzedéke iránt, bizony mondom, igen hamar meglátszana rajtunk. A magyar kultúra első hivatásos közvetítői ők. És a tanítók, meg a tanárok. HORVÁTH DEZSŐ PODMAN1CZKY SZILÁRD Vénusz a Rózsadombon Az öregnek megcsillant a szeme, aztán elhalványult, sötét felhők borították el az arcát. A fejét félre kapta, mintha hangot hallana oldalról. Csípőből megfordult és a „hang" irányába toppantott botjával, majd mint aki korláton húzza föl magát, egy szó nélkül elindult. Nevetségesen gépies mozgása egyre gyorsult, cikázva szlalomozott a tömegben, de nem érintett meg senkit. Mint egy túl gyors hullám, pillanatok alatt eltűnt. Ismét magamra maradtam, indultam tovább az utcán, az öreg időről szóló magyarázata járt a fejemben. Persze, igazán ezt se értettem, abban azonban biztos voltam, hogy nem csak körülöttem, de bennem is megváltozott minden. Már nem az voltam, aki elindult, vagyis részben az, de semmi zártság nem vett körül, megszűntek a biztos helyek, a biztos történések, egyáltalán nem mondhattam semmire, hogy ez így és így van, mindennek ezer arca mutatkozott, amit csak akkor láttam a felszín alatt, a mindenek felszínén, ha az mutatkozni akart, különben minden maradt a felszín alatt, változatlanul, ahogyan eddig tudtam, tanultam. Nem maradt egyetlen fix pont se, az állandó váratlanság ott rejtőzött minden mögött, és ez szórakoztatott, de meglehet, lesz még idő, amikor elunom ezt, mert fárasztó, vagy a későbbi természetem ellen való. De most még élvezem és szenvedéllyel tölt el, hogy a világ nem lekerekített, nem gömbölyű, hanem minden szál ezer felé kanyarodhat, akár pár áttételen keresztül minden összekapcsolható, és mindez vibrál és csillog a szememben, bármerre induljak, mindig különös, soha nem ismert területre tévedek. Miközben ezt végiggondoltam, két óriási üvöltés rázta meg a levegőt, vagyis azt, ami itt van, de alig hogy a gondolatmenet végére értem, zengő csörömpölés szikrái aprították a hallóteret. Az öreg, tudtam, hogy az öreg, féktelenül begyorsult. Nem mozdultam, a távolság már túl nagyra nőtt közöttünk, és egyáltalán nem tűnt biztosnak, hogy az öreggel még dolgom lehet. „Vénusz", hallottam elhaló hangon az üvöltést; megismételte. Kihez beszél ez? Egyre halkabban és elhalóbban nyöszörgött. Biztos, hogy az öreg. Visszafutottam az embereket kerülgetve. Ott feküdt az öreg egy ripityára tört kirakatban, tíz méterekre is szétszóródtak a szilánkok. „Be kell üvegezni", nyöszörögte az öreg. A térdmagas kirakatban hanyatt feküdt, lába az utcára lógott, feje már bent a dísztárgyak között. „Hogy? Mért kell beüvegezni." Kérdeztem. „Mert, mert visszajön." „Kicsoda?" Faggattam türelmesen, mert az öreg körül egy foknyi vérnyomot se láttam, a ruhája ép-egészen feszült rajta. „Mi történt?" Fölemelte a fejét és körülnézett, még markolta a botját, felemelte, a távolba mutatott vele. „Mit csináljak?" A türelmem elhagyott. „Húzzál ki innen!" Egy darabig tétováztam, aztán megragadtam az öreg lábait. Minden erőmet összeszedve nekifeszültem. Nem lehetett több hatvan kilónál, de nem tudtam egykönnyen megmozdítani. Megragadtam a két bokáját és jobb-balra cibáltam, így már jött. Derék fölött nem húztam tovább, túl nagyot zuhant volna a feje. A karjainál fogva kipenderítettem az utcára, a bot kiesett a kezéből. „Most vedd föl a botot", mondta. Egy pillanatig tétováztam, de nem volt értelme mást csinálnom, mint amit mondott. „És amekkorát csak bírsz, üss a fejemre!" Teljesen elképedtem, erre azért az én koromban senki nem képes, és bármilyen furcsán neveltek - ha egyáltalán neveltek - anyámék, arra soha nem bíztattak, hogy ha szépen megkérnek, csapkodjam az öregek fejét. „Már ne haragudjon - kezdtem kijózanodni de ez azért..." És furcsa módon a hangomban nem éreztem túl nagy ellenállást, inkább a biztonság kedvéért akartam újra hallani, hátha félreértettem valamit. „Nem lesz semmi baj, vágjál jól fejbe, ahogy csak bírsz!" mondta az öreg. Megmarkoltam a botot, a hátam mögé lendítettem. „De ne tessék pislogni", kiáltottam az öregre, most már mérgesen, mert azért ez mégiscsak fejbecsapás, még ha neki nem lesz semmi baja se. Behunyta a szemét és várta a csapást. Összeszedtem magam. Előbb lassítva egy próbaütéssel bemértem a fejét, hogy biztosra menjek, ne kelljen még egyszer, ha már rászántam magam. Aztán csatt! Lendületet vettem, mint egy golfjátékos, aki földbe akarja döngölni a labdát. Az ütés után a bot kisuhant a kezemből. Annyira megrémültem, hogy csukva maradt a szemem, nem mertem odanézni. Pedig a hangokból ítélve megint csak más történt. Előbb egy ólmos-gumis koppanás a fejen, ettől a lendülettől pattant el a bot, majd egy süvítő hangorkán kíséretében újra szikrázó üvegcsörömpölést hallottam. Lassan, hunyorítva nyitottam ki a szemem, a pillák még homályba takarták az öreget. Féltem túl közebői megpillantani, behátráltam néhány lépéssel. (Folyt, köv.)