Délmagyarország, 2002. február (92. évfolyam, 27-50. szám)

2002-02-09 / 34. szám

SZOMBAT, 2002. FEBRUÁR 9. •NAPOS OLDAL« II. Nézzük a tévét Az egérrel az ellenség tartózkodási helyére irányítjuk a kurzort, klikkelünk - az ellenség ki van lőve. Hiszik vagy nem, így működik egy lézerfegyver. A gyalogságnál szolgáló katonának a digitális korszak előtt arra ment el a legtöbb ideje, hogy kiderítse, ő maga hol van, hol a társa és hol az ellenség. A digitális felszereléssel ez pillanatok műve, úgyhogy a harci műveletek iszonyúan felgyorsultak. De hagyjuk szárazföldi, légi és tengerészeti haderőket, s vessünk egy pillantást az űrre. A kémbolygóknak köszönhetően nem létezik a földkerekségen olyan katonai fejlesztés, amely titokban maradhatna. Az űr ellenőrzése manapság ugyanolyan jelentőségű, mint korábban a földi magaslati pontok kontrollja. Következésképpen aki úr az űrben azé az uralom a Földön. Egy totális háborút manapság körülbelül egy óra leforgása alatt be lehetne fejezni, hiszen az űruralmi helyzetből nemcsak a földfelszíni, hanem a légi (rakéták) és az atmoszférabeli célpontokat is meg lehet semmisíteni. Úgy tetszik, a digitális forradalom után a csatamező egy virtuáhs világ, amelyben a programozók a katonák. A laikus civilnek hajmeresztő szövegeket úgy mondják az egyenruhások, mint ahogyan bármely más szakma képviselői beszélnek a szakterületükről. Mindazonáltal lebilincselő alkotás a BBC dokumentumfilm-sorozata, amely A jövő háborúja címet viseh, és első részét az M2 adta. Amerikai szárazföldi, tengerészeti, légi és űr hadiházisokon forgattak, sok szakértőt megszólaltattak. Vita volt. A digitális forradalomnak, amely az amerikai haditechnikát immár elérte és átváltoztatta, léteznek ugyanis heves ellenzői. Azt mondják, félő, hogy a technika bűvöletében az amerikaiak elfelejtik a múlt szörnyűségeit. A monitorok előtt ülő katonáknak nincs fogalmuk a kézitusa szörnyűségeiről, nem érzékelik, mi a háború valójában. Olybá tetszik, mint akármely számítógépes játék, s elfedődik a pusztítás ténye. A nézőnek hirtelen rossz közérzete támad: vajon nem pusztán arról van szó, hogy az úgynevezett ipari korszak, a gépek korának pártfogói nem annyira a háborús pusztítás, mint inkább a befektetők pénze miatt aggódnak 1 Végtére nekem mindegy, hogy lézerfegyverrel vagy „hagyományos" géppuskával lőnek szitává... A vitapartnerek ugyanis egy emberként azt hangoztatják: jobban tesszük, ha nem hitegetjük magunkat azzal, hogy a háborúk elkerülhetők; inkább nézzünk szembe velük. Meg hogy a győzelem mégsem kizárólag a technikai fejlettségen múlik, hanem azon, hogy melyik társadalom tudja sikeresebben átörökíteni azokat az avitt dolgokat, mint személyes bátorság, harci szellem, a mindent kockára tevés képessége. Mert a digitális korszakban is létezik az emberi tényező, s ez a mozgatórugó. A technika csak szolgál. Na jó, ebből ennyi elég - nyomom le gyorsan a távirányító gombját. Nézzünk inkább érintetlen tájakat a Spektrumon. Embermentes helyeket. Struccpolitika 1- motoszkál a kényelmetlen kérdés. Az. Végtére nem tudományos fantasztikus film, nem valami fikció a BBC filmje, hanem a létező valóság igen erőteljesen meghatározó szeletéről hiteles dokumentum. Egy fikcióban, egy játékfilmben, ahol az Univerzum egyéb élőlényeivel találkozik az igen szimpatikus főhősnő (amerikai, persze), így felel a földi emberek kérdésére: a legfontosabb, amit megkérdeznék a világegyetem szuperintelligens lényeitől az az, hogy miként sikerült ilyen magas fejlettségi fokra elérniük anélkül, hogy elpusztították volna egymást. Tényleg ez a kérdés. SULYOK ERZSÉBET A Figaro házassága - premier előtt A Szegedi Operabarátok Egyesülete a Szegedi Nemzeti Színház márciusi bemutatója előzeteseként február 11-én, hétfőn 18 órától a Bartók Béla Művelődési Központ dísztermében zenés beszélgetést rendez Mozart Figaro házassága című operájának szereplőivel. Közreműködik Molnár László karmester, Vajda Júlia, Simon Krisztina, Andrejcsik István és Bátki-Fazekas Zoltán operaénekes, zongorán kísér: Rákai András. Herendi Gábor a Valami Amerikáról a zsákutcákról és a sikerről Csak derűvel érdemes élni A SZAKEMBEREK SZERINT AZ IDEI MAGYAR FILMTERMÉS EGYIK LEGNAGYOBB ÍGÉRETE A VALAMI AMERIKA, MELYET FEBRUÁR 13-ÁIG VETÍTENEK A SZEGEDI BELVÁROSI MOZIBAN. A SIKERES REKLÁMFILMRENDEZŐ, HERENDI GÁBOR (KÉPÜNKÖN) ELKÉSZÍTETTE ÉLETE ELSŐ NAGYJÁTÉKFILMJÉT; BEVALLOTTAN SZÓRAKOZTATÓ, DE IGÉNYESEN MEGVALÓSÍTOTT KÖZÖNSÉGFILMET AKART CSINÁLNI. - Annak ellenére, hogy csökkent a magyar filmek állami támogatása, az utóbbi időben örvendetes módon egymást követik a széles közönségbázisra építő filmbemutatók. Mi kellett ahhoz, hogy ez a folyamat beinduljon ? - Nem tudok általános receptet mondani, gondolom, mindenkinek megvan a saját története. A közhiedelemmel ellentétben nálam, vagyis a Valami Amerika forgatásánál nem a pénz állt az első helyen. A megcsavart logika szerint elképesztő akaraterőre és kitartásra volt szükségem, hogy kibírjam mindazt a tortúrát, ami a film anyagi hátterének megteremtésével járt. A reklámfilmes múltam miatt még ennél is nehezebben kaptam állami támogatást. Magyarországon a szponzoroktól a filmes szakmában még mindig sokan idegenkednek, pedig ennél jobb módszert sehol a világon nem ismernek. Tűdomásul kell venni, hogy ez nem megy egyik napról a másikra, mint annyi mindent, ezt is most tanuljuk ebben az országban. Saját kultúrája és kommunikációs technikája van. - Milyen ez a technika ? - Közel tízéves reklámfilm-rendezői tapasztalatomat és kapcsolatrendszeremet vetettem be, hogy régi vágyálmomat megvalósíthassam. A hosszú évek alatt soha egyetlen ügyfelemtől nem kértem pluszban semmit, azonban úgy dolgoztam, hogy a Valami Amerika terve lebegett előttem. Tudtam, hogy egyszer megkeresem őket és - durván fogalmazva - be fogom nyújtani a számlát. Hálás vagyok minden szponzornak, mert az egyik legnehezebb és legrizikósabb dolog a világon a nagyjátékfilmek támogatása. Most már vetítik a filmet, nagyon fontos kérdés számomra, hogy hányan fogják megnézni. - A Valami Amerikában a filmes szakma áldatlan finanszírozási feltételeiről és zsákutcáiról mesél, nem kevés öniróniával és humorral. Gondolta, hogy épp erre a témára kap majd támogatást? - Miért ne? Az volt a célom, hogy görbe tükröt tartsak a jelenség elé és szerencsémre voltak, akik vették a lapot. A filmben minden célzás idézőjelbe van téve, bár a karakterek hús-vérre sikerültek, remélem, magukra ismernek mindazok, akikről a történet szól. A három fiútestvér alakja pedig a magyar népmesei világot idézi, a végén a legkisebb gyerek érezheti magát igazán győztesnek, a többiek hoppon maradnak. - Mi inspirálta a témaválasztásban? - Idegesített, hogy a rendszerváltás után a pesszimizmus szinte divattá vált, mindenki csak lógatta az orrát és másra hárította a felelősséget. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a legnagyobb baj közepette egyszerűen beleülünk az állóvízbe, magunkba roskadunk és ami a legegyszerűbb - várjuk az amerikai nagybácsit. Akármilyen nehéz helyzetben is élünk, az én filozófiám az, hogy csak derűvel és kellő humorérzékkel érdemes élni és dolgozni. Ezt próbáltam a felületességeket elkerülve, tartalmasan megfogalmazni a hímben is. Vagyis: Segíts magadon, az Isten is megsegít! A hiábavaló várakozás és sopánkodás helyett találjuk ki és csináljuk meg magunkat. - Ezt az elvet önmagára is érvényesnek tartja ? - Teljes mértékben, én vagyok a pozitív példa. Az életemben hatalmas vargabetűvel jutottam el ehhez a filmhez: fogorvosként végeztem, majd dolgoztam, ezt követően lettem reklámfilmes és utána vágtam bele a Valami Amerikába. A kezdeteknél úgy nézett ki, hogy egy sikeres pályát adtam fel, akkor még a nulláért. Akkoriban komolyan hazardíroztam. - Úgy tűnik, mintha a Valami Amerika szereposztásánál is hazardírozott volna egy picit, hiszen a főszereplők kevés kivételtől eltekintve ismeretlen arcok a mozinézők előtt, és országos népszerűségű művészeket kért fel parányi epizódszerepekre. Miért döntött így? - Valóban, Szervét Tiboron és Ónodi Eszteren kívül a film főszereplői a nagyközönség előtt ismeretlen nevek. A marketingszempontokat figyelembe véve jó lett volna, ha találok húsz-harmincéves magyar sztárokat a nagyobb szerepekre is, de sajnos nem így történt. Ma Magyarországon nincsenek fiatal sztárok, mivel jelenleg nincs olyan blmgyártás, ahol sztárrá nőhetnék ki magukat. A szerepekre a legalkalmasabb művészeket kértem fel, úgy érzem, sikerült, mindegyik színész tehtalálatnak bizonyult, a mozinézőnek nem lesz hiányérzete. Az epizódszerepekben pedig parádésat alakít Básti Juli, Sütz Ila, Reviczky Gábor és Görög László. LÉVAY GIZELLA PODMANICZKY SZILÁRD Vénusz a Rózsadombon Az öreg széttárt karral, mozdulatlanul feküdt az utcán. A nap ragyogó sugarai ráncos nyakbőrét redőzték árnyékcsíkokkal. A feje elfordult az ütéstől. Egyik lábát félig fölhúzta, a nadrág a bokája fölé csúszott. A haja egészen hosszú lett, piszkos-ősz, szürke. Körülette üvegcserepek, most utólag belegondolva: a róla lehullott emlékezőkristály cserepei. Halott, gondoltam, őt már nem lehet „fölérinteni". A bot után néztem, egy kisgyerek lábai előtt hevert. Az öreg feje mellé guggoltam, elfordítottam a nyakán. Sehol egy seb. Pici pofonokat osztottam neki. „Hé, hé, papa!", mondogattam, de nem válaszolt. Elfutottam a botért, kezébe nyomtam a markolatnál, de előbb megvizsgáltam ezt a különös támasztópálcát, amellyel a tömegbe mutatott még az imént. Mi lehetett ott? Túl korán csaptam agyon, előbb ki kellett volna kérdezni. Békésen feküdt, mint aki csak alszik, a bőre puha és sima lett, a májfoltok kifakultak. „Viszlát, öreg!", mondtam az orrom alatt, de alig, hogy kimondtam, hideg zsibbadás futott végig rajtam: megláttam magam a kirakatban. A kitört üveg újra a helyén volt. Nem akartam ott fekve hagyni, föltámasztottam a derekát, fölültettem, és a kirakat elé a falhoz vonszoltam, nekitámasztottam, az ölében összefont ujjai közé raktam a botot. Újra elköszöntem, de most már nem néztem vissza rá. Az utamba eső első kapun benyitottam, fölszaladtam a lépcsőn, az első forduló után beugrottam egy lakásba. Ételszag terjengett, vagyis bizonyos pontokon éreztem a párolt káposzta szagát, máshol nem, mintha egy tömbben állna. Le akartam dőlni egy kicsit, az öreg elfárasztott. Körbejártam a lakást, de még az üres szobában sem volt kedvem ágyba vetni magam. A nagyobbik szobában, a nappahban két kisgyerek játszott építőkockákkal, egy félig elkészült várfalra pakolták a sárga és piros négyszögeket. Kezük a levegőben állt, szemük a kezükben lévő kockát figyelte. Szembogaraik fényesen csillogtak. Félelem és szomorúság lett úrrá rajtam. Mióta ülhetnek itt? Az idő nem telik rajtuk. Ha telt volna, ez a mozdulat már túljutott volna rajtuk, mind a múlté lenne, talán ők is. A párolt káposzta szaga mellett a halál szagát éreztem, s ebben a szagban ott ült ez a két védtelen gyerek. Túlontúl megható. Meghatódtam saját magamtól is, tőlem, aki valójában ugyanaz, mint ők, ugyanannak az életsomak (életsorsnak?) vagyok kitéve. Hány gyerek ült már így játszva, és aztán semmivé lettek. Valószínűleg mindenki, mindenki gyerek. És hirtelen az a nagy változékonyság, változatosság, amit szerettem itt, összezsugorodott az idő eltörölhetetlen haladtában. így, ha áll idő, még pontosabban megmutatja visszavonhatatlan műveleteit, s a halál és születés közt vont egyszerű íven eltűnnek az élet sziporkázó villanásai. Azt hiszem, így gondoltam. De már korántsem vagyok benne biztos. Talán így. Valamit meg kellett volna őriznem akkori magamból, valami olyan tárgyat, nem fejbéb emléket, vagy ha nem tárgyat, akkor valami külső emlékdarabot, amiből most visszaolvashatnám akkori magamat, akkor eldönthetném, így gondoltam-e akkor is, vagy csak most értem túl mindazt és mindannak segítségével, amit a tapasztalatban most kimondanom lehet. A kezemet kinyújtottam a kisfiú feje felé, hogy megérintsem selymesen sejtelmes haját, de centikkel előtte megállt. Nem nyúlhatok többé senkihez, még akkor sem, ha valóban én vagyok az a szellemlény, akinek érintésétől életre kel itt minden. Jobb, ha nem. Ne múljon el, ne szülessen újra, hogy elmúljon. Csak az idő mértéke teljesül, semmi több, minden más elvész a pusztuló emberrel együtt. Kihátráltam a játszótérből, a hosszú folyosón nézelődve a konyhába jutottam. Mindjárt az ajtóval szemben naptár lógott a falon, vékony karton, éves kiszerelés. Kerestem rajta a dátumot, de csak a hónapok, napok sorakoztak. Milyen év lehet ez? A január csütörtökkel kezdődik és húsvét hétfő április második hétfőjére esett. A párolt káposzta szaga itt még erősebben állt, a halál mandulaszaga fölszívódott. Egy lépéssel fordultam beljebb, talán nem kellett volna. A háziak a konyhában dolgoztak. Az asszony a tűzhelyen fakanállal keverte a káposztát, a férje eközben hátulról dolgozott. Mármint próbálta, vagy sikerült is neki, nem tudom, a hosszú konyhakötény eltakarta őkét, de a férfi kezei messzire előre nyúltak, feltűnően hosszú keze volt, s az asszony pólója alatt valószínűleg nem a hamutartót kereste. Ismerős testtartás otthonról: anyámék nem nagyon zavartatták magukat; az egyik pillanatban még tévéztek, vagy rádiót hallgattak, vagy anyám lakkozta a lábkörmeit, apám meg ecetes uborkát szopogatott, a másik pillanatban meg már összenőttek. Biztos vagyok benne, most már egyre biztosabb, nagyon szerették egymást, legalábbis, ahogyan ők képesek voltak. Csakhogy ebből nekem semmi nem jutott, idegen testként rajtuk kívül maradtam, egyetlen érintésük sem jutott el addig a határig, ami magával ragadhatott volna. (Később persze rá kellett jönnöm, hogy épp annyira volt ez az ő hidegségük, mint az én kibírhatatlan makacsságom, amivel gyilkos módon alakítottam (aprítottam) magam körül a kapcsolatokat. És ahogy ez járt a fejemben, egy bakugrással vissza: talán a tévé vagy a rádió, azok esetleg mondhatnak valamit. (Folyt, köv.)