Délmagyarország, 2002. január (92. évfolyam, 1-26. szám)

2002-01-05 / 4. szám

SZOMBAT, 2002. JANUÁR 5. • NAPOS OLDALII. Nézzük a tévét A királyi tévében föltalálták a spanyolviaszt. Ez esetben ez abból áll. hogy elkezdték használni a saját filmtárukat. Az ötlet, ahogyan mondani szokás, egyszerű és nagyszerű. Számos az előnye-haszna. Először is: az archívum gazdag, igen sok és igen jó minőségű anyag rejtezik benne. A közönség szerette ezeket a filmeket, sorozatokat, tévéjátékokat és aligha tévedünk, ha azt gondoljuk, sokan hajlanak ismét megnézni a régi dolgokat. Az új közönség számára pedig újnak hat a dolog. Mindent egybevetve a köztévé nézettségi mutatói jelentékeny mértékben megemelkedhetnek, ráadásul nem bóvlival érik el a régóta nélkülözött eredményt. Az egésznek a tetejébe: szinte ingyen. Mernék fogadást kötni, hogy Szabó Magda ifjúsági regényének egykori, ötrészes tévéfilmváltozata versenyképes bír lenni-mondjuk a Boros-Bochkor-show vagy a Barátok közt bornirtságaival. Zsurzs Éva, az Abigél rendezője ugyanis jó szakember, a sorozatában szerepelt színészek pedig nem amatőrök. Ezeknek a dolgoknak következményük van, legelébb az, hogy az Abigél ma is nézhető, kellemesen szórakoztató tévés mű. Az ml-en persze nem elégedtek meg annyival, hogy újra műsorra tűzték, hanem kitalálták, hogy beszélgetéseket kell folytatni a szereplőkkel. S lón. Sajnos, sokan elmentek már közülük. De ahogyan Garas Dezső, Piros Ildikó és mások felidézték az egykori forgatás hangulatát, abból újabb majd egy órás, szintén nézhető műsor kerekedett. Az ember ilyenkor nem kicsinyeskedik, nem kérdezi, hány bőr van egy rókán - nézi. És ez mind nem elég. Ugyanaznap, azaz szerdán éjjel ugyané szisztéma szerint a Bajazzók volt műsorba iktatva, Fehér Györgynek, az egyik legtermékenyebb és legsikeresebb tévérendezőnek egyik kitűnő opera filmje. Ez már az ötödik a sorban, vagyis az a helyzet, hogy előszedték Fehér György összesét és sorozatot szerkesztettek a darabjaiból. Csak gratulálni lehet. SULYOK ERZSÉBET Könyvtoplista A Studium Könyvesbolt (Szeged, Víctor Hugó u. 4) heti sikerlistája 1. Frei Tamás: Egy riporter dossziéja (Park) 2. Kepes András: Könyvjelző (Park) 3. Vujty Tvrtko: Ujabb pokoli történetek (Alexandra) 4. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve (Animus) 5. Márai Sándor: Mágia (Helikon) 6. Márai Sándor: Ég és Föld (Helikon) 7. Bartus László: Maffiaregény (magánkiadás) 8. Tolkien: A gyűrűk ura (Európa) 9. Havas Henrik: A bűnről és a bűnhődésről (Alexandra) 10. National Geographic: A világ képekben (Officina) Róbert Gida 1929-ből MTI-INFORMÁCIÓ Páratlan filmtörténeti ritkaságra bukkantak nemrégiben egy angol filmarchívumban a BBC dokumentaristái: Milne fiáról, Christopher Robinról találtak egy 73 évvel ezelőtti filmfelvételt. Róla mintázta az író világhírűvé vált regénye, a Micimackó gyerekhősét, Róbert Gidát. Az 1929-es filmfelvételen tíz másodpercig látható, amint Christopher Robin iskolatársaival Micimackónak, Malackának, Fülesnek, Tigrisnek és Kangának beöltözve egy mezőn játszadozik. A felvétel a dél-angliai ashdowni erdőségben készült, ahol a gyerekek egy jelmezes felvonuláson vettek részt. Helen Kent, a BBC producere korabeli filmfelvételeket keresett a Micimackó regény megszületésének 75. évfordulója alkalmából készítendő dokumentumfilmhez, amikor rábukkant a ritkaságra. - Nem hittem a szememnek, amikor a valódi Christopher Robin Milnét láttam a felvételen mondta Kent a BBC rádiónak. Frank Gray, a filmarchívum igazgatója is abban a hitben volt, hogy az 1920-as évekből származó valamennyi filmjük elveszett. Az igazgató szerint az 1929-es felvétel az egyetlen korabeli film az ashdowni erdőről, és páratlan egybeesés, hogy azon láthatók a Micimackó hősök korabeli figurái. A jeruzsálemi emlékfalon örökítik meg a Zsillé család nevét Üldözötteket mentettek Aki akár egyetlen életet is megment, mintha az egész világot mentette volna meg. Ez a mottó olvasható a jeruzsálemi fad Vasem Intézet oklevelén, amelyet Zsillé Győző szentesi festőművész otthonában együtt nézünk az idős mesterrel. Előkerül az 1944 tavaszán festett akvarellje is: szinte „ordítanak" a sárga csillagok és a rémült szempárok a sötét tónusú képen. A maga sajátos eszközével így tiltakozott a képzőművészeti pályára készülő tizenkilenc éves ifjú az embertelenség, a fasizmus ellen. Ezt a képet mindenkinek látnia kellene - nyugtázom, mire ő azt kérdezi: senki sem akart lebeszélni arról, hogy írjak róluk azért, mert üldözött zsidó családok tucatjának mentették meg az életét? Közlöm erre Zsillé Győzővel: nem kérték ezt tőlem, de ha próbálkoztak volna, akkor sem sikerül eltántorítaniuk a szándékomtól. Abban viszont megegyezünk, hogy bizonyos körökben sajnos, még manapság sem szalonképes arról beszélni, milyen veszélyek közepette bújtatta a gettóból és máshonnan megszökött zsidó férfiakat, nőket és gyerekeket a Zsillé család a fővárosi lakásában. Zsillé Győző szörnyű időszaknak nevezi a negyvenes éveket. A mostani fiatalok szerinte nem tudják elképzelni a rettegést, a gyűlölködést; a szörnyűségeket csak átélni lehet. Már akinek sikerült átvészelnie. Zsillé Zsigmondéknak köszönhetően több tucat zsidó csa• Zsillé Győzőt felháborítja, hogy meg akarják hamisítani a történelmet. (Fotó: Tésik Attila) Iádnak megadatott, hogy elkerüljék a haláltáborokat. Zsillé Győző azt mondja az édesapjáról: - Akkoriban tartalékos honvéd századosként szolgált. Hadigondozó tiszt volt először a VII. kerületi elöljáróságon, ahol a katonák, a sebesültek, a rokkantak és a munkaszolgálatosok szociális ügyeit kellett intézni. Ez jó beosztás volt, mert onnan sok olyan üres nyomtatványt tudott hozni, amely hamis születési bizonyítványok és más iratok kiállításához kellett neki. Ilyen papírokkal nemcsak azokat látta el a családfő, akiket odahaza bújtattak, hanem sok sorstársukat is. „Már 1944 nyarán voltak nálunk olyanok, akik - ahogyan akkor mondtuk - illegalitásba akartak vonulni. De igazán a nyilas hatalomátvételkor szaporodott meg a számuk. Visszagondolva ezekre az időkre, annyira felháborít, hogy manapság meg akarják hamisítani a történelmet. Mindenáron azt szándékoznak kimutatni, hogy mi nem voltunk fasiszta nemzet. Aki látta a halálmeneteket, amikor a nyilasok hajtották a zsidókat, hogy a Dunába lőjék őket, miközben a járdán álló emberek tapsoltak, helyeseltek, nem állíthat olyat, miszerint itt nem volt fasizmus." Zsillé Győző vallja: a közvélemény szinte legitimálta a „nyilas terroristák akcióit". Am szerinte még a Gestapónál és a nyilas különítményeknél is jobban kellett félni a „kedves" szomszédoktól, a házmestertől, a járókelőktől, mert besúgták azokat, akik rejtegették a bajban lévő embereket. „Mi voltunk Európa egyik legmocsokabb nemzete, most pedig letagadjuk a csillagot is az égről. A német tisztek, akik Norvégiától Görögországig végighódították a földrészt, sehol sem találkoztak annyi feljelentéssel, mint nálunk." A Zsillé családot is besúgta egy „jóakarója". Zsillé Győző úgy emlékszik, hogy csak 1944. november 15-éig tudták rejtegetni és élelemmel ellátni a szerencsétlen embereket, mert akkor lebuktak. Utóbb a népbírósági tárgyaláson kiderült, hogy a feljelentő azt telefonálta a nyilasházba: „Most jöjjenek, mert a százados és a fia nincsenek otthon!" És mentek! Elhurcolták a náluk bújtatott felnőtteket és gyerekeket, Zsillé Győző nevelőanyjával együtt. Ettől kezdve a családfő és a fia is bujkálni kényszerült. De Zsillé Zsigmond még így is menleveleket szerzett azoknak, akiket az ő lakásukból toloncoltak ki. Egy kivétellel megélték a felszabadulást. Zsillé Győző most elérzékenyülve emlékezik a náluk meghúzódó két kisgyerekre, akiket végül ő vitt el egy apácazárdába. Az egyikőjük énekesnő lett - mily különös a sors - Németországban, a másik meg gyógyszerész. Azt mondja róluk az idős festőművész: „Kár lett volna értük." BALÁZSI IRÉN SAJÁT ÉLETE KOCKÁZTATÁSÁVAL ÜLDÖZÖTT ZSIDÓ CSALÁDOKAT MENTETT MEG A H0L0KAUSZT IDEJÉN, A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ ÉVEIBEN HADIGONDOZÓ TISZTKÉNT SZOLGÁLÓ ZSILLÉ ZSIGMOND A FELESÉGÉVEL, PÁL JÚLIÁVAL ÉS AZ AKKOR TIZENKILENC ESZTENDŐS, FESTŐMŰVÉSZNEK KÉSZÜLŐ FIÁVAL, GYŐZŐVEL. E CSELEKEDETÉÉRT A JERUZSÁLEMI JAD VASEM INTÉZET A VILÁG IGAZA-EMLÉKÉRMET ÍTÉLTE ODA A ZSILLÉ CSALÁDNAK, AMELYNEK NEVE ÖRÖK IDŐKRE FELVÉSETIK A KITÜNTETÉST ADOMÁNYOZÓ INTÉZET KERTJÉBEN ÁLLÓ EMLÉKFALRA. A SZENTESEN ÉLŐ HETVENHAT ESZTENDŐS FESTŐMŰVÉSZ, ZSILLÉ GYŐZŐ MEGNYUGVÁSSAL VETTE MOST ÁT A FÉL ÉVSZÁZADA ÖRÖKRE ELTÁVOZOTT ÉDESAPJA ÉS NEVELŐANYJA NEVÉBEN IS, A MEGKÉSETT ELISMERÉST. PODMANICZKY SZILÁRD {gjg Vénusz a Rózsadombon Nekidőltem egy vetített házfalnak. Úgy öklendeztem, hogy a szemüveg lerepült a fejemről. De nem jött ki semmi. Nem is jöhetett, már időtlen idők óta nem ettem. „Csináld csak, kicsi!", biztatott a férfi, és mintha kedvét lelné az én hánykolódásomban, esküszöm, mint aki egy focimeccsen szurkol a csapatának, csináld csak kicsi, jobbra egy csel, baba egy gurítás, de a gyomrom akkor is üres maradt. A könnyeim a nyakamba folytak az erőlködéstől, a fejem megfájdult, és most aztán tényleg vágytam az otthoni ágyam melegére, elbújni, fejbúbig a takarót, ne lásson senki és én se lássak senkit. Aztán egy kicsit lenyugodtam, fölegyenesedtem, mintha egyszerre minden sejtem kicserélték volna, és jól tudtam, az ilyesmi érzés itt nem véletlen. A szemem csukva volt, támasztottam a vetített falat. Azaz, a vetített falat? Azt bizony. Nem értettem, de nem is érdekelt. Hideg légáram rohant végig a barlangon, a férfi eltűnt. Visszanéztem, a bejárat felől nem szűrődött fény, csak a kristály világított halványan. A szemüveget fölvettem a földről, de nem raktam vissza a szememre. Elment, gondoltam. Hm. Lehet, hogy itt ennyire nem bírják a hányást, ez az ellenszerük. Akkor miért mondta, hogy hányjak? Meg kell itt bolondulni ebben az összevisszaságban. Most kiabáljak utána? Elvégre megint a magam ura lettem, és nem kell más feje után mennem. Úristen, ennek küldetéstudata van! Méghozzá céltalan küldetéstudat. Ez bizony súlyos. A lábammal arrébb toltam egy követ, a mozdulat tompán visszhangzott a falakon. Gondoltam, kipróbálom. Fölemeltem egy követ, és a szemközti ház ablaka felé hajítottam. A kő eltűnt az ablakban. Hm. Lehajoltam egy másik kőért, de abban a pillanatban éktelen csörömpöléssel tört szilánkjaira az üveg. Hoppá, már megint késleltetnek, gondoltam. Szétnéztem, a férfi még mindig sehol. Eléggé sebezhető az emlékezőkristály, ezt azért megjegyeztem, és lassan körbejárt fejemben ez a szó: sebezhető. A barlang utcáján följebb sétáltam, egy sarkon ott állt a férfi hátizsákja, vagyis éppen olyan volt. Meghúztam a zsinórját, azonnal kibomlott, a csatok is. Fény alig szivárgott a falakból, de épp elég volt ahhoz, hogy belenézzek a hátizsákba. Fehérneműk meg ingek, egy vastag nadrág, sapka, pótszemüvegek, egy kisebb tekercs kötél, apró elektronikus eszközök, mintha lemorzsolta volna egy rádió hátuljáról. És a zsák legalján egy oldalrekeszben egy tárca. Tele fényképekkel az útról, amerre a léghajóval jöttünk, a barlang belsejéről, és mindegyiken furcsa pózban álldogáló emberek, mint akik türelemmel várakoznak. Egy kő legurult a fából, tenyérnyi pontban megszakadt a falkép, aztán szikrázva egy szemvillanás alatt benőtte a kristály, visszanőtt a kép. Viszont a földön ott hevert a fából leesett képdarab. Vagyis, gondoltam, semmi nem egyetlen, mindenből akárhány lehet? Ami eltűnik, az is tovább él? És hirtelen a lehetőségek ezeregy variációja suhant át rajtam. Mert mondjuk, ha az az emberalak zuhan ki, akkor a képből elveszik egy pillanatra, kihal, de aztán már kettő lesz belőle, egy a helyén, egy meg itt. És ezt akárhányszor megcsinálhatja. A végtelenségig. Meghal és újra lesz, és ami meghalt, az önmagában él tovább. Ajaj. Nem értem. Vagyis nem vagyok hozzászokva, hogy értsem. Igen, vagyis ha az ember meghal, eltűnik, akkor a többiek nem veszik észre, csak saját maga számára hal meg. De kik a többiek? A többiek is meghalnak a maguk számára? Végül csupa másod-, harmad- és sokadpéldány hiszi azt a másikról, hogy él, miközben már ő sem él? Hm. Vagyis az élet a halottak birodalma. A halál pedig az élőké. Vagyis nincs olyan, hogy van vagy nincs, mindig van és mindig nincs, egyszerre van és nincs. És éppen annyira van, amennyire nincs. Ha valami nincs, az csak a megszokás szerint nincs, és van is csak a megszokás szerint van. Na, végre valami érdekes. Hát nem is lehet az csak úgy, hogy eltűnnek a dolgok, meg vannak, ezt mindig is éreztem. Hú, de jól tettem, hogy eljöttem. Az lesz majd csak az igazi, ha elmondom anyuéknak is. Nem, inkább elhozom őket, nem mondok semmit, lássák a saját szemükkel. A tárca legalsó rekeszébe kotortam, összehajtott papblap megint, pont olyan, amilyenre az az üzenet volt írva. Mi is? Ott a házban. Már nem emlékszem. Széthajtottam a papírt, üres fehér lap. De az ujjhegyeim érdességet tapintottak. A szemem elé tartottam a szemüveget, a kontúrok megelevenedtek. A lap tetején egy maszkforma csillogott, mintha fémes üvegből vagy tükörből lenne. A tükör, most megvagy, gondoltam. Sietve futottam végig a sorokat, de semmi értelmük. Próbáltam lassabban. A betűk hullámozva és csillogva változtak. Az írás elején próbáltam megint. Figyeltem, hogy pulzál. Tam..., tam..., tam... Ebben a ritmusban kell olvasni. A lábammal adtam a taktust, kedvem lett volna röhögni, csakhogy a helyzet annál kicsit forróbb volt, a férfi bármikor visszajöhetett. A tenyerem izzadt, a fejem újra belehasított, biztosan a szemüveg miatt. Megint lezuhant egy kisebb szikla, a falkép vakítva-szikrázva pótolta magát. A földön lévő darabra néztem, pont egy nő feje hullott alá, a szája tátva volt, mondat közben érte a halál. A lábammal újra taktust vezényeltem az olvasáshoz, a maszk vörös és fehér színben izzott, csillogott. „A visszavilág maszkja", olvastam az első sort. Folyt. köv.