Délmagyarország, 2002. január (92. évfolyam, 1-26. szám)

2002-01-19 / 16. szám

SZOMBAT, 2002. JANUÁR 19. "NAPOS OLDAL" II. A magyar kultúra napjára Egy tápéi veterán emlékei az osztrogozsszki kitörésről Menekülés a doni pokolból - Alighogy kiértünk a frontra, egy orosz hídfőállás elleni rohamra vezényeltek bennünket. 1942. szeptember 9-én, hajnalban találkoztunk először a tömeges halállal. Borzasztóan féltünk. Amint a fülsüketítő robbanások felé közeledtünk, lassan mindent beterített a füst, és mi igyekeztünk legalább egy irányba lőni. Amikor oszlani kezdett a felhő, pokoli látvány tárult a szemünk elé, mindenütt halottak, emberi darabok és szívszorítóan jajgató sebesültek: honfitársaink, ismerőseink, barátaink. Rohamra indultunk, de nem jutottunk előbbre. Lövedékek süvitettek a levegőben, csak a túlélés volt a cél. Két napig, éjjel-nappal szóltak az ágyúk, röpködtek az aknák, végül fel kellett adnunk. Folyamatosan visszavonultunk, így értesültünk az orosz támadás megindulásáról. - Hogyan élte át a visszavonulást1 - Órült, fejvesztett kapkodás, ez a legmeghatározóbb emlékem. Szétszakadtak az egységek, mindannyian csak sodródtunk. Éjjelnappal, hullafáradtan, éhesen meneteltünk, így szorultunk be Osztrogozsszk városába, ahol körülzártak bennünket az oroszok. Öt napig szinte minden élelem nélkül, a szabad ég alatt vártuk a halált. Úgy éreztük, semmi esélyünk sincs. Folyamatosan lőtték a várost, borzalmas veszteségeket szenvedtünk. Bejutottunk az egyik raktárba, ahol, mint egy álomban, meleg ruhák, takarók, sapkák és kesztyűk voltak felhalmozva a mennyezetig. A saját tisztjeink azonban egyet sem adtak ki nekünk, pedig majd megfagytunk. Hogy mi lett azzal a „kinccsel"? Sosem tudjuk meg. Az ostrom azonban nem lanyhult, ki kellett jutnunk a városból. - Hogyan sikerült áttörni az ostromgyúrún 1 - A városba szorult két német páncélos, így ők csináltak utat nekünk. Az ostrom negyedik napján, este 9 óra húsz perckor nekirontottak az oroszoknak, így egy kis rést nyitottak, ahol kirohanhattunk. A harckocsik átgázoltak élőkön, holtakon, sebesülteken. A lánctalpakról emberi szervek lógtak, körben lövések, robbanások és mindenhonnan jajveszékelés hallatszott. Pokoli volt. Aki megsérült és lemaradt, nem élhette túl. A rohanásból káosz lett, sokat lekaszáltak közülünk az oroszok. Én csodával határos módon minden számottevő sérülés nélkül megúsztam. Akik megmaradtunk, menekültünk, majd rövidesen fogságba estünk. Négy év Donyeck szénbányáiban, de ez már más történet... ILLYÉS SZABOLCS Immár tizenkét esztendeje megünnepeljük a magyar kultúra napját. Nem csak itthon, de az egész világon, ahol követségeink, kulturáhs intézeteink vannak. Kezdeményezői azt a napot választották ki erre. amelyen Kölcsey Ferenc, nemzeti imádságunk költője, a Hymnus tisztázott kéziratának aljára rótta befejezésének dátumát: 1823. január 22-ét. Mi a magyar kultúra 1A magyarság és az emberiség több évezredes szellemi alkotásainak összege. Györffy István, a magyar néprajz klasszikusa, végrendeletszámba menő emlékiratában (A néphagyomány és a nemzeti művelődés, 1939) azt vallotta: „Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai művelődés nyújthat, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapítjuk az európai művelődést!" E látszólag egyoldalú nézőpontot kevéssel utóbb ellensúlyozza e megállapításával: „A hagyomány nagy nemzetfenntartó erején kívül szűkségünk van a magas fokú nyugati művelődés minden vívmányára." Ezt ma, amikor az Európai Unióba törekszünk, de ezer év óta Európa részei vagyunk, tüzetesebben így fogalmazhatjuk meg: műveltségünk három összetevőnek, a görög-római, a zsidó-keresztény és a magyar népi kultúrának eredője. Ismét Györffyt idézem: „A néphagyománynak emellett azt a szerepet szánjuk, hogy minden vonalon alapjául szolgáljon a magasabb rendű művelődésnek, de annak ne csak színt, hanem belső tartalmat is adjon." Ezt valósította meg a legmagasabb művészi fokon a bartóki modell, amelyet Németh László emelt müvelödésbölcseletünk szókincsébe. Kodály és Bartók népzenegyűjtése, zenepedagógiája és zeneművészete mutatja a népi kulturális örökség és az európai szellemi teljesítmény szintézisének tökéletes példáját. Ezt az utat keresik legjobb alkotóink a maguk művészetükben. Európa azt is dicsérettel nyugtázza, hogy műveltségünk, művészetünk, műszak fejlődésünk, tudományunk, bármely más nemzettel azonos szinten sajátította el a világ napra kész eredményeit, de kétségtelenül arra figyel föl, ami mindebben jellegzetesen, sajátosan nemzeti. Műveltségünk alapja a nyelvünk. Nem csak a napjainkban példátlan mértékben elárasztó, fölösleges idegen szavak és a magyar észjárástól távolálló kfejezések ellen kell védelmeznünk, hanem óvnunk kell a finn-ugor és ómagyar kor óta örökölt nyelvi sajátságainkat. Balázs Géza nyelvünknek 36 fő jellemzőjét vette számba (Magyar nyelvhelyességi lexikon, 2001). Ezeknek tudatosítása és következetes védelme az iskolában kezdődjék, az újságokban és az irodalomban kapjon széles keretet. A nyelv a költészetben ölt legmagasabb színvonalon testet. A vers nyelvi ötleteivel, formai varázsával és mondanivalójával műveltségünk leghatásosabb terjesztője. De a költészet, nem utolsósorban a népköltészet, az irodalom mellett a nemzeti történelem, néprajz, földrajz is nélkülözhetetlen a következő nemzedékek magyar öntudatához. A zene, a dal, a tánc nyelv nélkül is vonz, és érzelmi hatásával nagyban hozzájámlhat a nemzeti közösség átéléséhez. A nyelv köti össze a Kárpát-medence magyarságát. Trianon nem vizsgálható fölül: a történelmi és népesedési viszonyok nyolcvan év alatt annyira megváltoztak, hogy semmiféle revízió, új határmegvonás nem lehet igazságos. Amíg az Európai Unió nem hoz össze minden, határon belül és kívül élő magyart, a kedvezménytörvény, státustörvény ezt a nyelven alapuló kulturális közösséget szolgálja. A rendszerváltozás óta már a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar írószövetség a határon túli tudósokat, írókat, költőket egyenrangú tagokként fogadta be-, különféle alapítványok révén a magyar állam nagy anyagi áldozattal támogatja a határon túli magyar könyvkiadást; a felsőoktatást; a nemzeti örökségünk részét alkotó egyházi és világi műemlékek helyreállítását. Ettől az évtől pedig számos kedvezmény közt anyagiakkal segíti azokat a családokat, amelyek szülőföldjükön gondoskodnak gyermekeik magyar nyelvű oktatásáról. Mindezek a nemzet szellemi egységét szolgálják. József Attila nagyszerű meghatározása szerint: „A nemzet közös ihlet." Ennek a közös ihletnek háttere a kultúra, alapja a nyelv. Nem lürdetünk semmiféle kultúrfölényt, de büszkék vagyunk műveltségünk, művészetünk, tudományunk, műszaki fejlettségünk, sporteredményeink világszerte elismert eredményeire. Zrínyivel valljuk: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók," PÉTER LÁSZLÓ ALIG HÚSZÉVESEN KERÜLT AZ OROSZ FRONTRA A TÁPÉI BODÓ IMRE. AKI AII. MAGYAR HADSEREG TIZENHARMADIK, KECSKEMÉTI HADOSZTÁLYÁNAK RÁDIÓTÁVÍRÁSZ ŐRVEZETŐJEKÉNT HARCOLT 1942—43-BAN. BÁR CSODÁVAL HATÁROS MÓDON APERGŐTÜZEKBEN NEM SÉRÜLT MEG, LELKÉBEN EGY ÉLETEN KERESZTÜL HURCOUA HÁBORÚ ÜTÖTTE SEBEKET. A DONI KATASZTRÓFA ÖTVENKILENCEDIK ÉVFORDULÓJÁN A MOST NYOLCVANEGY ESZTENDŐS VETERÁN FELELEVENÍTI A HÁBORÚ BORZALMÁT. - A II. világháború európai hadszínterénekkeleti frontján, a Don kanyarban harcoló II. magyar hadsereg katonáinak kétharmada sosem tért haza. Aki túlélte a megállíthatatlanul nyomuló Vörös Hadsereg támadásait és az orosz tél kíméletlen hidegét, arra jó eséllyel akár évtizednyi, kegyetlen hadifogság várt. Tartja-e még a kapcsolatot azokkal az idős bajtársakkal, akik visszatértek az orosz földről1 - Tápén már csak én élek a veteránok közül. Tavaly hunyt el az a két ismerősöm, akikkel még a fronton találkoztam. Már szinte senkiről nem tudok, akivel együtt harcolhattam. Csak a személyes emlékeim maradtak. Ezeket szeretném továbbadni, hiszen, ha már én sem leszek, szinte csak a száraz tényeket vizsgálhatják a múlt kutatói, az élmények elvesznek. - TUdták, mi vár önökre, amikor 1941-ben, tizennyolc-húszesztendős fiatalemberként megkapták a behívót 1 - Tudja, akkoriban arra neveltek bennünket, hogy „csonka Magyarország nem ország". Hittünk benne, hogy visszaszerezhetjük a Trianonnal elcsatolt országrészeket, hiszen a bécsi döntések értelmében vissza is kaptunk néhány területet. Nem vesztes háborúra készültünk. Megjött a behívó, és mennünk kellett. Bevonulásom előtt szülőhelyemen, Tápén éltem és földművesként dolgoztam. Innen a 13., kecskeméti könnyűhadosztályhoz soroztak be '41 október tizedikén. Rádiótávírásznak képeztek ki, őrvezetői rangba kerültem. Nagy teljesítményű, gépkocsira szerelt rádiókészülékkel dolgoztunk. - A kiképzés és a felszerelés megfelelő volt a keleti front harci és természeti körülményeihez 1 - Alapos kiképzést kaptunk itthon, a bajtársakkal és a kiképzőkkel is jó volt a kapcsolatunk. Kemény • Bodó Imre mintegy hatvan év távlatából is élénken emlékszik a doni katasztrófát követő eseményekre. (Fotó: Miskolczi Róbert) volt a felkészülés gyalogsági része, de szükségünk is volt rá, hiszen a fronthoz vezető, utolsó száz kilométert gyalog kellett megtennünk. Az úttalan utakon ugyanis a gépkocsik sem haladtak gyorsabban a gyalogosoknál. Az orosz tél beálltával pedig minden erőnkre szükség volt, hogy életben maradhassunk, téli ruhát ugyanis nem kaptunk. Vékony kapcával bélelt bakancsban, nyári zubbonyban kellett kibírnunk a mínusz húsz-harminc fokos hideget. A fegyvereink jól működtek, egészen addig, amíg a mínuszok be nem köszöntöttek. Megfagytak, és nem lőhettünk velük többet. Amikor pedig harcra került sor, már a lőszerünk is fogytán volt. -A magyarok a Vörös Hadsereget visszaszorító, német hadigépezet nyomában haladtak, harci feladatuk a Don folyó vonalánál az ellenség megtartása, esetleg áttörése lett volna. Zavartalan volt az előrenyomulás orosz földön 1 - Nem mondhatnám. Bár az orosz emberek nem voltak kifejezetten barátságtalanok, természetesen bizalmatlanok voltak velünk, idegen katonákkal szemben. Óriási volt a szegénység és a nyomor mindenfelé, amerre csak jártunk. A legnagyobb gondot azonban a partizánok jelentették, akik rendre tizedelték a sorainkat. Körülbelül ötven kilométerre a frontvonaltól az egyik este táviratot vettem, amelyben a hadtestparancsnokság felszólította hadosztály vezetőjét, hogy hagyjon hátra két gyalogos ezredet partizánvadászatra. A parancsnokom nem fogadta el tőlem a táviratot, és felhúzott pisztolyt nyomott a lejemhez, hogy majd csak akkor mutassam be hivatalosan az üzenetet, ha már tovább álltunk. Mit volt mit tenni, elvittem a balhét. A partizántámadások mellett folyamatosan bombáztak is bennünket. Az éjszakai légitámadások voltak a legfélelmetesebbek, ugyanis a támadó repülőgépek a fejünk fölött oldották ki az úgynevezett „Sztálin-gyertyákat", azaz ejtőernyős világítóbombáikat. Mire megfordult a gép, a „gyertya" megvilágította a táborunkat, és megkezdődött a bombázás. Védtelenek voltunk. - Az oroszok januári áttörése megzavarta az egymás mellett harcoló magyar és német sereget. Volt-e előszele a Vörös Hadsereg győzelmének I PODMANICZKY SZILÁRD Vénusz a Rózsadombon Érintésemre a nő táskás keze megremegett, a bőre alatt sűrű hullámzás indult az ingujj felé, a lábai megrogytak, a feje úgy járt oldalt, mintha bolondozna, aztán egyik pillanatról a másikra elindult, menetiránya szerint. Valami azt súgta, ez teljesen természetes, még csak meg se lepődtem. Egy kis idő azért eltelt, mire észbe kaptam, és utánakiáltottam. „Néni, kérem!" Megállt, a válla fölött hátravetette a fejét. „Mizus !", kérdezte. „Hát- mit is akartam ! - semmi, vagyis..." „Bocs, sietek!" És megindult tovább. Legalább egy él, gondoltam, és átfutott a fejemen, hogy sorra megérintsem a többieket is. Na, nem, majd kedvem szerint. Es ez tetszett. Túl nagy lenne itt a nyüzsgés, így is alig látom át az egészet. Vagyis, sehogy. A nő eltűnt a sarkon, újra magamra maradtam. És ettől valami hihetetlen nyugalom szállt meg, szökdécselve indultam tovább. A kis utcában, amibe betértem, egészen kevés ember „lézengett", az egyik aprócska üzletben megláttam egy fagyialtost. Szépen megtermett, erősen bajszos férfi nyújtotta ki az ablakon a fagyit egy pöttöm fiúnak. Belekóstoltam a fagyiba, belenyaltam. Vagy nyaltam volna, már megint elfelejtettem, hogy hol vagyok. A kisfiú kezében póráz lógott, a végén egy kutya; és mintha megmozdult volna a kutya szeme, amikor belenyaltam. De csak a fény csillant, biztos. Akkor nézzük csak, mit is csináljak! ! Megkeressem-e a visszamaszkot vagy ne ! De ha ezek az emberek itt érintésre beindulnak, akkor a férfi miért nem keresett magának valakit, miért velem, az én arcommal akart visszajutni!Ajaj, erre csak egy magyarázatot találok! Azt, hogy nem jó oda mindenféle ábrázat, sőt: valamiért az enyém külön jó. Vagy csak az enyém ! De mi köze az én arcomnak itt ehhez az egészhez! Soha nem jártam itt, és még csak gondolni se mertem volna, hogy van a világon olyan hely, mint ez itt. Hm! Miért pont én, miért nem más! Bár ez ugyanaz a kérdés. Mi közöm van nekem ehhez az egészhez! Ha csak...! És ez már sokszor megfordult a fejemben. Ha csak nincs egy ikertestvérem, akinek köze van ehhez. De hogy lenne nekem ikertestvérem ! Azért annyira nem elvetemültek anyámék, hogy ha ketten születünk, akkor a testvéremet, hogy is mondjam, szóval, hogy kölcsönadják. Viszont az is igaz, hogy engem is kölcsönadtak a szomszédnak. Vagy hogy is volt ez ! A fene se emlékszik már rá. Na, nem, az lehetetlen, hogy még több ikertestvérem lenne. Négy, ez túlzás, az meglátszana anyámon, azt mondják. Persze, amilyen hiú, nem tehetetlen. Csak azért, hogy őrá ne mondják, hogy lóg a hasa meg a melle. Ahogy mentem tovább, a férfit el is felejtettem, biztos voltam benne, hogy nem akadunk össze, viszont fogalmam sem volt, hogy milyen városban vagyok, az persze kiderült, hogy „otthon", legalábbis a nő a mi nyelvünkön beszélt. Annyira elkalandoztam fejben, hogy észre se vettem, véletlenül hozzáértem egy idős ember kézfejéhez. A csoszogásra megfordultam, az öreg cammogott tovább. Na, szépen vagyunk, erre az érintősdire jobban oda kell figyelnem. Az öreg megállt és csodálkozva nézett körül. „Jaj, már megint mennem kell, mikor a többiek pihenhetnek." Gondoltam, hadd szövegeljen magában, aztán mégis visszaszaladtam. Vastag, fekete filckalap volt a fején, fiatalosan kigombolt kockás ing, pantalló, a botja pedig valami krómozott fém lehetett, aminek az alján, mikor felemelte,'láthattam, egy elefántot ábrázoló pecsétnyomó mintázata díszlik. „Jó napot, bácsika!" „Na, mi van, téged is szabadlábra helyeztek !" „Hát - nyöszörögtem, mert nem akartam hosszú mesébe bonyolódni -, engem is. De még nem szoktam meg." Arra számítottam, hátha kihúzhatok valamit az öregből. „Ne is akard megszokni - mondta -, én már unom, annyira megszoktam. " Hm! Rafkós öreg annyi szent. De aztán eszembe jutott gyorsan, hogy itt mindenki tud mindent, csak nekem nem érthető. „És tetszik tudni valami jó tudományos magyarázatot!" „Hányadikos vagy te!" Picit vakargattam a fejem. „Nehéz ezt így konkrétan megmondani, mert, tetszik tudni, egy évvel később kezdtem, mint a többiek, aztán fél évig külföldön voltunk, addig nem kellett iskolába járnom, úgyhogy..., úgyhogy most itt vagyok. " „Pedig harmadikban, azt hiszem, harmadikban már benne van a tananyagban, de az is lehet, hogy korábban. Nekem már a szüleim elmondták, és képzeld, rendesen megértettem, pedig nem voltam négy évesnél több." „Akkor a bácsi biztosan csodagyerek volt." „Ugyan, az én időmben minden második gyerek csodagyereknek született. Aztán nem lett belőlük semmi, egyszerűen elment az eszük." „Ertem. Es akkor hogy van az a tudományos magyarázat!" Az öreg büszkén mosolygott, látszott rajta, hogy még mindig csodagyereknek gondolja magát. (Folyt, köv.)