Délmagyarország, 2001. december (91. évfolyam, 280-303. szám)

2001-12-29 / 302. szám

S* t mim: m ^tmmM Napos oldal DÉLMAGYARORSZÁG ÉS A DÉLVILÁG KUI fURÁLIS MAGAZINJA • SZERKESZTI: HOLLÜSI ZSOLT Ramadán idején a keresztények is együtt böjtölnek a muzulmánokkal Egyiptom - az árnyalatok földj e 3 iftsssfttil^P . I - .TÍ+&5 m EGYIPTOMBAN OLYKOR KUDARCOT VALL A KEPZELET. MÁSKOR MEG ÉPPEN ELLENKEZŐLEG: MEGLÓDUL, ÉS JELENTÉKTELENNÉ VÁLIK MINDEN, AMIT AZ EMBER OTTHON HAGYOTT VAGY - AKARVA-AKARATLAN - MAGÁVAL CIPELT. Nehéz azt elképzelni, milyen lehe­tett, amikor elkészült a luxori és a karnaki templom, és az őket négy kilométeren át összekötő út, melyet két oldalt véges végig szfinxek sze­gélyeznek. Ezek a hatalmas épít­mények, melyeket a világ legna­gyobb vallási célú épületegyüttese­ként tartanak számon, kétezer éven át folyamatosan épültek. A karna­ki templom legnagyobb, hatezer négyzetméteres csarnokában ké­nyelmesen elférne egymás mellett a római Szent Péter- és a londoni Szent Pál-székesegyház. Az ember, amikor megáll a hatal­mas falak előtt, természetéhez hí­ven először a részleteken akad fenn. Hogyan készítették és álk'tották fel azt a 134 darab, 23 méter magas oszlopot, melyeket csak hat kitárt karú ember ér körül? Vagy a világ legmagasabb obehszkjét, a 30 mé­ter magas, egy tömbből faragott vö­rös gránittűt, melyet Hatsepszut királynő emeltetett az időszámítás előtti 15. században? Milyen hit, merészség, tudás? Ugyanaz a kérdés mindenütt: a gí­zai piramisoknál, a szfinxeknél, Abu Szimbel kolosszális ülő szob­rainál. Milyen elmék milyen kép­zelőerő, merészség, hit és tudás bir­tokában tervezték meg és vitték véghez azokat az alkotásokat, me­lyekhez hasonló legközelebb a gó­tikus katedráhsok korában szüle­tett? Karnak nyolc emelet magas osz­lopai között azután arra gondol az ember, miért van az, hogy a hatal­mas templomépületben alázat he­lyett inkább valamiféle könnyed­séget érez. Ott, helyben nehéz meg­találni a választ, és lehet, hogy az utólag lelt magyarázat is merő okos­kodás. Mégis, Luxort, Karnakot, Kom Ombót, Philae-t és a többi ókori templomot, az istenek és az őket támogató feleség-istennők szép, békés arcvonásait látva az em­ber megnyugszik abban, hogy az a vallás a harmónián alapult, és ­bár állatokat imádtak istenként - a harmóniának az ember is része volt. Az idegenvezető történetei Anu­bisz, Amon, Hatbor, Thot, írisz, Ozirisz és Hómsz istenekről tündér­mesék. A szenvedéstörténet előtti időkből valók. Azért a későbbi val­lások nyomai is ott vannak ezekben a templomokban: az ókori istenek­nek és fáraóknak hol ember arcát, hol fedetlen testrészeit roncsolták szét a dogma és a bűntudat éber őrei. Amikor az ember kifelé sétál a templomból, megáll és visszanéz, megpróbálja elképzelni a napot, amikor a nagy mű befejeztetett. De még szavakat is hiába keres az ün­nepre egy olyan kultúrában, amely évről évre újjászületett, amikor ki­áradt az életet jelentő Nílus, és amelynek égi istennője, Nut estén­ként elnyelte a Napot, hogy az, tes­tén áthaladva, reggelenként élet­adó istenként, megifjodva kelhessen fel újra. Ez a nép úgy tudhatott ün­nepelni, ahogyan mi biztosan nem tudunk. Ha az ember szerencsés, és a ra­madán utolsó napjaiban érkezik Egyiptomba, láthatja, hogyan tud­nak ünnepelni ma is. A hit nélkül élő ember nem érzi, mit tesz a lé­lekkel a böjt, étel-ital, testi szerelem megtagadása napkeltétől napnyug­táig egy álló hónapon át, hogyan gyötör meg és emel fel mégis a sors­közösség jelképes vállalása a nincs­telenekkel. A ramadánvég azonban mindenkit magával ragad, hitet­lent, idegent egyaránt. Mondják, minden ünnepben a várakozás a legszebb. Talán ezért van, hogy egy jól kiszámítható világból érkező embert zavarba ejt, de egyben le is nyűgöz az a tény, hogy a muzulmá­nok maguk sem tudják pontosan, mikor ér véget a böjt. így hát napo­kig készülnek és várakoznak, készí­tik az ételt-italt, új mhát, hogy amikor a hold a megfelelő állásba ér, elkezdődjön az ünnep. Ezekben a napokban jóval sötétedés után is a városokban hömpölyög a tömeg, tele a bazár, a turistáknak mégsem kell félteniük a pénztárcájukat a tolvajoktól, hiszen ramadán van, a bűnöktől való megtisztulás ideje. Az asszonyok kelméket tapogat­nak, alkudoznak, a férfiak az utcai asztaloknál szívják a vízipipát. Kü­lönösen Kairóban varázslatos ez, ahol 17 milhó ember él együtt. Az ünnep első napján azután kiürül­nek az utcák, talán még a bazár is t Kopt keresztények Kairóban • Kheopsz piramisa és a szfinx Gízában bezár, az emberek a temetőbe men­nek ünnepelni, élő és holt szeret­teikkel. Három nap múlva az élet visszatér a rendes kerékvágásba, mely egy Európából érkező ember szemében azért leginkább hatal­mas káosznak tűnik. 5 mint ilyen, egyszerre vonz és taszít. Megmerít­kezésre csábít és távolságtartásra int. Aki azt mondja, Egyiptom bizarr ország, igaza van. Az utcán zacskó­ba mérik az italt, szamárháton vi­szik a kenyeret, a boltajtóba akaszt­va árulják a nyers húst. Áll az idő? A járdákon hatalmas tömeg, de nem rohan senki. Nehéz megállapí­tani, ki az, aki egyáltalán tart va­lahova. Áll az idő. Vagy mégsem? Arab feliratú Coca-Cola reklám villog egy lepusztult tömbház tete­jén. Angolul szinte mindenki be­szél. Az emberek egyik fele még hagyományos egyiptomi viselet­ben jár, kendővel és turbánnal a fején, a másik fele már farmerben és edzőcipőben. De meglehet, hogy a „még"-nek és a „már"-nak itt, eb­ben az országban, ahol az ókori kultúrára épült a keleti bazár és a . modern nagyváros, nincs is értel­me. Kairó olyan, mint a legtöbb nagy­város: éjszaka szép. Nappal a kite­regetett ruhák tömegétől, a légko­dicionálóktól és a hozzájuk vezető kábel-szövevénytől szinte nem lát­szik a házak fala. A nyomor és a csillogás szépen megfér egymás mellett: Kairó belvárosában nem messze az ötcsillagos szállodáktól (Sheratonból például négy is van Kairóban) városnyi koldus él egy el­hagyott temetőben. Úgy hívják, a Holtak Városa. Nem messze, egy luxusbérházban saját liftek viszik a lakók autóját az ajtajuk elé, az ötödik emeletre. Egyetlen lakás 6 milhó dollárba kerül itt. Kairó pe­remén, a gízai piramisok felé hatal­mas lakótelep épült, tele befejezet­len, mégis lakott házakkal. Az épü­letek tetején folytatásra készen me­redeznek az acélrudak, a cserepet levágott növényszárral helyettesí­tik. Tehetik: Egyiptomban évekig nem esik az eső. Az épületeket azért nem fejezik be, mert a félkész házak után nem kell adót fizetni. Az egy-két szintes családi házak is folytatásra várnak: ha a gyerek felnő és családot alapít, jöhet a következő emelet. A szemetet sok helyen egy­szerűen kiöntik az ablakon, két ház között térdig gázolnak a mo­csokban a gyerekek. Mégis ott fo­ciznak, nem mennek odébb. Nem is küldi őket senki. A közlekedési szabályokat senki nem tartja be, talán nincsenek is. Irányjelzőt nem használnak, a pi­ros lámpánál egyetlen autó sem áll meg. Tájékozódni csak a dudaszó alapján lehet; a „szeretlek"-nek ál­lítólag éppúgy megvan a hangjele, mint az ellenkezőjének. Egyiptom tükre: a bazár. Az ide­genvezető előre figyelmeztet: a ke­reskedő elsőre legalább kétszeres árat kér Szemérmes européereknek itt nem terem babér. A 60 fontra taksált, valódi teveszőrből készült kendőt 10 perces alkudozás után valóban meg lehet kapni 30-ért, persze, csak azután, hogy az ember eljátssza a kötelező rituálét: vásár­lás nélkül távozik, majd hagyja ma­gát visszarángatni a sarokról. Mi­után az üzlet megköttetett, a keres­kedő-aki egyébként az angol nyelv professzoraként mutatkozik be­még mindig próbálkozik: vegyünk papiruszt, gránitmacskát, kerámia szkarabeuszt, de ha mégsem, leg­alább adjunk egy dollárt a fiának. A kulcsszó: baksis. Jaj annak, aki lefényképezteti magát egy „benn­szülöttel", netán enged az unszo­lásnak, és felül egy földön fekvő teve hátára. Arab idegenvezetőnk szerint a vallás az, ami összetartja ezt a tár­sadalmat. A mohamedánokat, a kopt keresztényeket és a zsidókat in­• Egyiptom tükre: a bazár kább összeköti, mint elválasztja a hit. Meséli: ramadán idején a mun­kahelyén a keresztények vele együtt böjtölnek. Azt mondja: az egyipto­miak közvetlen, barátságos nép, az emberek szegények, de boldogok. Ha valaki ide jön, nincs mitől tar­tania. Erről szól az országos propagan­da is: Egyiptom békés és biztonsá­gos. Különösen a New York-i terror­támadás óta, ami drasztikusan visszavetette Egyiptom korábban 4,5 milbárd dollárt hozó idegenfor­galmát. Pedig azóta, hogy terroris­ták mészárolták le egy német turis­tabusz utasait a gízai piramisok­nál, valóban mindent megtesznek a beutazók biztonsága érdekében. Kinek ki az ellensége? Létrehozták a turisztikai rend­őrséget, felfegyverzett őrök vannak minden idegenforgalmi látványos­ság helyszínén, a forgalmasabb ut­cákon. Minden turistacsoportot fegyveres őr kísér buszon, hajón, utcán, mindenütt. Szábodába, na­gyobb étterembe, hajóra, múzeum­ba csak ebenőrző kapun át lehet belépni, a táskákat, csomagokat át­vizsgálják. Az ember otthon egész életében nem lát annyi fegyvert, mint itt, néhány nap alatt. A járőrkocsi ablakán kidugott gép­pisztoly látványával nem könnyű megbarátkozni. Egy idegen ország­ban, a magunkkal hurcolt előítéle­tekkel erre egy hét nem is elég. Ennyi idő alatt nem lehet leszokni arról, hogy az ember minduntalan a rendőrök arcát fürkéssze: vajon, kinek ki az ebenség? Az arcok, per­sze, nem árulnak el semmit. De szeptember 11. óta talán ezt is más­képpen gondolja az ember Addig azt hittük, biztonság ott van, ahol nincs szükség fegyverekre. Az egyiptomi országimázs arra épül, hogy ebben az országban min­dent megtalál a látogató. Az ókor és a természet csodáit, sivatagot, tengert, luxust és a kelet varázsát. Egypt has it ab - írják a kiadványok Én meg azt mondom, azért érde­mes oda menni, mert az ember új szempontokat talál ahhoz, mit is gondoljon a világról. Meg új árnya­latokat. KECZER GABRIELLA

Next

/
Thumbnails
Contents