Délmagyarország, 2001. december (91. évfolyam, 280-303. szám)

2001-12-15 / 292. szám

SZOMBAT, 2001. DECEMBER 15. •NAPOS OLDAL II. Filmpremier A Kamera Hungáriának, az immár második alkalommal Szegeden zajló televíziós fesztiválnak köszönhetjük, hogy Bacsó Péter Hamvadó cigarettavég című filmjének itt volt az országos bemutatója. Rögtön a fesztivál csütörtök esti ünnepélyes megnyitója után vetítették, eljött a premierre Bacsó, valamint a producer, Kálomista Gábor is. Karády Katalinról szól a film, hihetnénk a cím alapján joggal, ám nem így van. A főszereplője Süti úr (alias Zsüti, azaz G. Dénes György) a költői ambíciókat dédelgető újságbó, aki egyszer valahogyan a körülrajongott művésznő közelébe keveredik és azon túl ő írja a dalok szövegét. Illetve ez sem igaz egészen, mármint hogy Süti lenne a főszereplő. Az 1942 és '44 közötti magyar élet epzódjai elevenednek meg, persze nem szigorú történeti hűséggel, hanem ahogyan Bacsó képzelete szerint ezek az epizódok megeshettek. Karádyval, aki korántsem lehetett az a búgó hangú végzet asszonya, ahogyan a legendákból sejtjük, hanem - a rendező szerint - „csak" egy szeszélyes-érzékeny, sikerre vágyó művész. (Nagy-Kálózy Eszter pompás alakításában ilyen, plusz nagyon szép.) Vagy megeshettek Sütivel, a botcsinálta költővel, viszont ügyes szövegíróval, továbbá szerencsefia túlélővel. Szerencsefii Zsidó, tehát munkaszolgálatos, következésképpen Karádynak csak akkor tud dalszövegéket üni, ha éppen sikerül élve kikeverednie valamely halálos veszedelemből. Rudolf Péter szenzációsan játssza. A film legérdekesebb, leghatásosabb keser-édes jelenetei, erős atmoszférájú abszurdjai kétségtelenül neki köszönhetők. Például: Karády elautózik érte a muszos táborba, kiszólíttatja az erdőirtásból, mert prozódiailag hibádzik egy sor a dalszövegben. A Riudits Béla által megszemélyesített tábori tiszt, aki civilben ugyancsak költő, hiszen magyamóta-szövegíró, kap az alkalmon, berendeli a foglyot a helyi templomba, hiszen ennek orgonája az egyetlen zeneszerszám közel s távol. Rtudits-honvédúszt-kápó a legújabb nótáját énekli, orgonán kísér Rudolf-hírlaphó-munkaszolgálatos. Eszement jelenet. Annyira itteni, magyar, hogy a néző attól tart, teljes abszurditásában ezt Los Angelesben is kizárólag a magyarok érzékelhették (az ottani fesztiválon már bemutatták a filmet, talán ezért láttuk mi is angol nyelvű feliratokkal). Egy másik szálon, másik epizód: Újszászy tábornok (Cserhalmi György kiválóan adja), a magyar kémfőnök, Karády szerelmese, Horthy Miklós kormányzó úr őfőméltósága bizalmasa három angol tiszttel kártyázik egy pesti ház pincéjében. A miniszterelnökkel megszervezett titkos találkozóra várnak. Whyskit isznak és beszélgetnek. Na nem Újszászy tud angolul, hanem a három angol tud magyarul. Akcentussal. A nézőtéren föl-fölbugyog a kacagás és az egészséges önirónia jótékony hatása akkor is tart, amikor kiderül, hogy a németek persze pontosan tudtak mindent az egész heroikusan szerencsétlen akcióról. A színészek, mint a föntiekből talán kitetszik, szinte lubickolnak a karakterszerepekben. Kállay Ferenc például egy különlegesen emberszabású főpap. Világi egy figura. Az azóta sajnos elhunyt Temessy Hédi viüanásnyi időben is emlékezetes kormányzotté, pusztán az arcával, egy-két gesztusával, pár szavával és persze magyarosch kosztümjében maga a megelevenedett kor, egy egész történelmi periódus, egyszemélyben elbeszélve. MindameEett ami a legelképesztőbb: az újságszerkesztőség a bennfentes jólértesültségeivel, kis ellenálló összeesküvéseivel; a kávéház az ő szerencsétlenjeinek belterjes melegségével; a fogadás a kormányzói rezidencián a bűnös képmutatásával, tragikusan nevetséges úri gőgjével, hazudós rongyrázásával, konformista miliőjével; az egész film a maga kiscsoportos túlélési receptjeivel kísértetiesen, ismerősen - mai. SULYOK ERZSÉBET Tízéves a Kalligram A megalakulásának 10. évfordulójára megjelent új kiadványait mutatta be a pozsonyi Kalligram Könyvkiadó Budapesten. - Megkockáztatom, hogy a Kalligram a legjobb magyar könyvkiadó, a leghitelesebb közép-európai intézmény, amit ismerek - mondta Göncz Árpád, a jubileumi esemény díszvendége. A Kalligram a közép-európai kultúrák közötti párhuzamok megismertetését, a multikulturális lét és az európaiság gondolatának terjesztését tartja feladatának. Be kívánja mutatni a világirodalom legfrissebb áramlatait; a kiemelkedő szlovákiai magyar alkotók mellett a magyarországi és közép-európai szellemi élet jeles képviselői is állandó szerzői közé tartoznak. „A médiában az embernek nincsenek igazi barátai" Frei Tamás hosszú utazása FELMERESEK SZERINT A TEVERIPORTEREK KÖZÖn A LEGNÉPSZERŰBB -ANNAK ELLENÉRE, HOGY MÁR HÓNAPOK ÓTA NINCS TELEVÍZIÓS MŰSORA. AZOKAT A TÖRTÉNETEKET, AMELYEKET A KAMERA NEM RÖGZÍTHETETT, KÖNYVBEN ADTA KI. FREI TAMÁS (KÉPÜNKÖN) MOST ÍR ÉS LAPOT JELENTET MEG, DE NEM HAGYOTT FEL VÉGLEG A TELEVÍZIÓZÁSSAL. -A bérgyilkossztorija által a médiában és a politikában kavart vihar miatt hány olyan ember hagyta cserben, akikre korábban biztosan számíthatott1 - Igazából csak az RTL Klubban csalódtam, illetve annak néhány vezetőjében, senki másban. Évekig dolgoztam a tévétársaságnak, sok százmillió forintban mérhető az a haszon, amit hoztam nekik, s ezek után nagyon rosszulesett, hogy amikor zűr támadt, azt mondták nekem, most ne hívj minket, mert még beszélni is kínos veled, oldd meg egyedül. Amikor pedig elült a vihar, akkor újra mosolyogtak, mintha mi sem történt volna, s számítottak rá, hogy ismét hozom a milliókat. Én viszont úgy gondoltam, nem szeretnék tovább dolgozni az RTL Klubbal. Barátaimban azért nem csalódtam, mert ők nem a médiában dolgoznak, hanem építészek, ügyvédek, orvosok, akik mindvégig őszintén mellettem álltak és biztattak. Arra már régen rájöttem, hogy ebben a szakmában az embernek nincsenek igazi barátai, csupán munkakapcsolatai lehetnek. - A riportműsoraihoz hasonló produkciókat kevesen készítenek Magyarországon, pedig a felmérések azt mutatják, sokan nézik ezeket. Ön szerint miért nincs több ilyen riporterből! - Ez „melós" műfaj. Egyszerűbb a stúdióban ülni, a súgógépről felolvasni egy szöveget, s ugyanannyian megnézik, ugyanolyan népszerű lehet ezáltal is valaki, mintha a kolumbiai kábítószer-háborúról készítene riportműsort. Engem mindig a munka, a kaland, a mozgás, a megismerés izgatott. Amikor először visszajöttem Amerikából, ahol egyetemre jártam, a Magyar Rádió külpolitikai rovatában kaptam munkát. Két hónappal később tört ki Szomáliában az éhínség, és partra szálltak az amerikai katonák. Az értekezleten felmerült, hogy valakinek el kellene mennie Afrikába. Először úgy gondoltam, furcsa lenne, ha kis zöldfülűként én jelentkeznék. De meg• Szeretnék egy olyan könyvet is írni, ami már nem egy tévéműsor melléktermékeként születik meg. (Fotó: Miskolczi Róbert) döbbenésemre senki nem kapkodott a lehetőség után. Én pedig nem akartam elhinni, hogy egy külpolitikai rovatból senki nem szeretne Szomáliába menni. Akkor nagyon óvatosan feltettem a kezemet, és meglepetten néztek rám: „meg vagy te őrülve, komolyan elutaznál oda?". Elutaztam, és ez volt életem első kalandos tudósítása. -A politikai újságírást évekkel ezelőtt abbahagyta. A jövőben már nem akar visszatérni erre a területre! - Egyelőre Magyarországon nem vonz a politikai újságírás. Úgy érzem, idehaza még mindig erős indulatok forrnak a politikában, s a közvélemény egy része nagyon vehemensen éh meg ezt az egészet, ezért nehéz politikai újságíróként dolgozni anélkül, hogy az embert ne skatulyáznák be, ne mondanák rá, hogy az ellenzék bértollnoka, ha „kemény" kérdéseket tesz fel kormányzati politikusoknak. S ezt akkor is így mondják, ha közben az addigi ellenzék kerül kormányra. Amerikában, Németországban azt láttam, az az újságíró dolga, hogy a végrehajtó hatalomtól számon kérje, mit csinál, és nem a miniszterelnök mikrofonállványaként funkcionál. Nálunk viszont láthatóan csak bájcsevejt folytattak a kormányfőkkel az elmúlt tíz évben, s valószínűleg még a következő évtizedben is így lesz. Abban reménykedtem, ha minden kormánnyal szemben egyforma keményenviselkedem, belátják majd, hogy sem az egyiket, sem a másikat nem szolgálom ki, hanem a nézők oldalán állok. Miután azonban az 1994-es kormányváltást követően a szocialisták kezdtek el utálni, úgy gondoltam, ez nekem sok Belefáradtam abba, hogy akitől kérdezek valamit a reggeli tévéműsorban, ami neki nem tetszik, az aztán beleköp az autómba. Csinálja más, ha kedve van hozzá, nekem már nincs. - Milyen helyzetben érezné azt, hogy szakmailag eljutott a csúcsra! - A könyvemben is látható egy dél-afrikai kávéházból származó cukroszacskó, amelyen az áll: az élet egy hosszú utazás. Szerintem az élet nem egy cél eléréséről szól. Számomra a szakmai karrier nem valahonnan valahová tart, hanem egy olyan utazás, amelynek során mindig újat látok és tapasztalok, mindig okosabb és bölcsebb leszek. Remélem, hogy ma jobb vagyok, mint öt évvel ezelőtt voltam, és még bölcsebb, értelmesebb leszek öt év múlva. Ha ez teljesül, akkor nyugodtan mondhatom: nekem ez a célom. - Azután, hogy tévésztárként sok évig készített riportokat, nem volt furcsa érzés leírni olyan történeteket, amilyeneket korábban hangban és képben mutatott be! - Komolyan hiszek abban, hogy áz embernek váltania kell. Jó néhány évig rádióztam, aztán televíziózni kezdtem, de már a bérgyilkossztori előtt nekifogtam ennek a könyvnek a megírásához. Izgatott a feladat, nagy szellemi kihívás volt, hogy sikerül-e olyan olvasmányossá, jó stílusúvá tenni, amilyennek szerettem volna. A váltás persze nem végleges, nem mondom, hogy abbahagytam a televíziózást. Most azonban szeretnék még egy könyvet írni, ami már nem egy tévéműsor melléktermékeként születik meg. Ezenkívül csinálok egy lapot, amely évente négyszer fog megjelenni, és tele lesz képekkel, minőségi olvasnivalóval. - Ki volt ön számára a legérdekesebb ember azok közül, akikkel eddig interjút készített! - Néhány embernél éreztem, hogy olyan kisugárzása van, amivel szinte rabul ejtett. S ez nem attól függ, hogy ki milyen híres vagy gazdag. Csináltam interjút Helmuth Kohllal is, de semmilyen benyomást nem gyakorolt rám, mint ahogyan a magyar miniszterelnökök sem. Aztán találkoztam Atlantában egy halálos vírusokat kutató szakemberrel, aki miközben beszélgettünk - köhécselt, és szabadkozott, hogy Peruban elkapott egy vírust. Olyan fantasztikus ember volt, hogy a beszélgetés alatt emlékeztetni kellett magamat arra, hogy itt most interjút készítek, s nem szabad belefeledkeznem az elképesztő kisugárzású ember történeteibe és életébe. De ugyanilyen volt Mihail Gorbacsov, vagy Dávid Copperfield is. A hollywoodi sztárok hozzájuk képest tucatemberek. HEGEDŰS SZABOLCS PODMANICZKY SZILÁRD Vénusz a Rózsadombon Magamhoz ragadtam a távcsövet, de nem láttam semmit. A legkisebb mozdulatra is elmosódott képek surrantak végig a lencserendszeren. „Támaszd ki, ha másképp nem megy", mondta a férfi. Leguggoltam a kosárban és kidugtam két háncs között a látcsövet; rendesen beszorult. „Mit keressek?", kérdeztem. „Meg fogod találni", mondta a férfi. Micsoda bizalom, gondoltam, és fák és sziklák között zúgattam a képet, fölnéztem a kosár fölött, de valószínűleg olyan erős lencsével volt dolgom, hogy szabad szemmel még csak hozzávetőlegesen se kereshettem meg a célpontot. „Megvan?", kérdezte a férfi. „Ne zargasson már, maga mondta, hogy meg fogom találni. Na, ott látok egy veresbegyet." „Az nem az." „Hopp, ott mintha lenne valami.", mondtam. Éppen csak megmozdítottam a távcsövet, hogy visszatérjek az előbbi helyszínre. Mi a franc ez, nagyon fura meg nagyon szép. Most ez szórakozik velem? Elképesztő. Hatalmas fenyők, szerintem lehettek száz méter magasak is, körbezártak egy völgyet, de mintha inkább sík aljú kőbányára hasonlítana. A fenyők alatt a napsütés ellenére félhomály honolt, és mindenütt száraz fényű sárga lámpák világítottak. Olyan volt, mint egy pálcikaépítmény. Az asztalok és székek úgy húsz méter hosszúságú lábakon álltak, a székek ülőkéjéhez létra csatlakozott, amelyen fölmászhattak a helyükre, egyébként pedig olyan volt, mint egy sima szabadtéri étterem, koromfekete bútorokkal. A bárpult is fönt volt az asztalok magasságában; némelyik asztalnál tízfős társaság vacsorázott, máshol párok a sárga fényben, de fönt, magasan. A pincérek lábbal kapaszkodva és egy kézzel húzták magukat a bárpult vagy az asztalok magasságába az asztalszélre kötött erős és vastag hágcsón. Baromi egy meló lehet. „Erre az étteremre gondolt?", kérdeztem. „Éhes?" „Köszönöm, nem. Hány óra van egyáltalán?", mondtam, kihúztam a háncsszorításból a távcsövet és visszaadtam a férfinek. „Hogyhogy hány óra van?" „Nem világos?" „De, világos. Viszont fölösleges erről beszélni." „Na, ne handabandázzon!" „Nem kell az időt mérni." „Ezt már sejtettem. De hogy van ez?" „Nagyon egyszerűen. Biztosan érezte már, hogy vannak napok, amik hosszúnak tűnnek, meg vannak olyanok, amik egy pillanat alatt elrepülnek, és úgy tűnik, mintha aznap nem történt volna semmi, viszont a hosszúk meg olyanok, mintha több nap eseménye torlódna egybe. Ebből indult ki egy professzor és előbb kísérletképpen magán tréningezett, és lassan sikerült átállítani a szervezetét a hosszú napokra, sőt napokig nem kellett se pihennie, se aludnia. És így teljesen más lett az élete. Az, hogy rövid az élet vagy hosszú, érzéki tapasztalat, vagy ha úgy tetszik érzéki csalódás, mint mikor hosszúnak vagy rövidnek, eseménytelemiek tűnik egy nap. Aztán kipróbálta a professzor önként jelentkezőkön, végül egy egész tréninghálózat alakult ki, és gyakorlatilag mindenki ennek alapján él, és így sokkal, de sokkal hosszabbnak tűnik az élet, hosszabbak a tapasztalatsorok, egészen másként látja így az ember a világot", magyarázta komolyan a férfi. „Azt meghiszem, de én nem tréningeztem, mégis úgy tűnik, nem telik az idő." „Ha egy környezet nagyon erős hatással van az emberre, sokszor észre sem veszi, máris alkalmazkodott." „Hát, jól van. De lassan megérkezhetnénk már." „Itt vagyunk, leereszkedünk, bekapcsolom a szennyeződésgyűjtőt." „A micsodát?" „Egy egészen egyszerű szűrő, ami a légkörből kivonja a port, illetve a szilárd szennyeződéseket, tömöríti, és ha a ballont lassan leengedem, elég ellensúlyt biztosít a leszálláshoz." „Kezd fárasztani, nem gondolja?" „Úgy látom, nem teng magában túl a kíváncsiság, lehet, hogy rosszul választottam." „Lehet." A szennygyűjtő olyan jól dolgozott, hogy a gyomrom azonnal a fejbúbomba szaladt, piszkos egy levegő van itt. „Úgy nézem, hogy akár fél órával hamarabb is leszállhattunk volna, az égvilágon semmi nincs itt, csak erdő meg hegy meg szikla", mondtam a férfinek, akin hirtelen lázas készülődés lett úrrá. „Ugyan már, mindjárt ott vagyunk, csak győzze csukva tartani a száját." „Nem szoktam nyitva hagyni, ha arra céloz. Anyám teljesen leszoktatott róla, gyerekkoromban mindig kipotyogott a kaja a számból, mert mindenen annyira csodálkoztam. Látja, milyen jól kinevelt belőle; se nyitott száj, se kíváncsiság. A léghajó a magas fűbe billent, s az összezáró, sűrű lombok mögött, egy kisebb vaksötét sziklahasadékot pillantottam meg. Folyt. köv.