Délmagyarország, 2001. december (91. évfolyam, 280-303. szám)

2001-12-08 / 286. szám

SZOMBAT, 2001. DECEMBER 8. "NAPOS OLDAL" II. Nézzük a tévét Döbbenetes dokumentumfilmet sugárzott a Duna Televízió. Romániai magyar cigányokról, Kászonújfaluban forgatták, feketefehér. Egyik, ha nem a fő szereplője egy Dima Olga nevű fiatal nő. Alighanem azért lett főszereplő, mert csodálatosan énekel. A dalai a cigányközösség életéről szólnak, némelyik elképzelhetetlen méreteket öltő életörömről, jobbára azonban elképzelhetetlenül sötét szomorúságról, mágikus történetek vannak bennük elbeszélve, s a filmet nézve bizton állíthatjuk: ezek nem kitalált történetek. „Az ura úgy megszúrta, hogy azonnal meghótt. De olyan szép leány vöt, hogy nem is lehetett megismerni, hogy szegény ember gyermeke " - meséli büszke-szomorún a lánya halálát egy sokat megélt asszony. Amikor a film riportere már a sokadik gyilkosságtörténetet hallja, döbbenten megkérdi: De itt mindenkit megölnek! Ahogy az Isten elrendeli... Ez a válasz lett a film címe. A szereplők elmagyarázzák, hogy sok oka van itt a verekedéseknek. Szerelemféltésből, egy előző gyilkosság megbosszulása végett, részegség miatt, vagy csak úgy, hirtelen felindulásból kerülnek elő a bicskák, s ha az Isten úgy rendeli, hogy halálos legyen a szúrás - mit lehessen ez ellen tenni! A gyilkost bedugják a börtönbe. A családja szigorú rend szerint látogatja, viszik neki a csomagokat, a legjobb falatokat, amikor pedig, hosszú évek múltán „kicsapják", valóságos lakodalom rendeztetik a faluban. Levágnak egy disznót, vesznek négy láda pálinkát, jönnek az énekesek, zenészek, táncosok. És kezdődik minden elölről, hiszen a mulatság közepette esetleg megint megszúrnak valakit. Megússza, vagy meghal, ahogy az Isten elrendeli... A közbeeső időben, ahogyan peregnek az évszakok, pereg az élet. Lóvásáron adnak, vesznek. A mezőn összegyűjtik a szénát. A hideg beszorítja őket a rozzant házakba, vesszőből söprűt, kosarat készítenek, énekelnek, táncolnak, szerelmeskednek. Olga négyévesforma kisfiút dédelget. Egy másik képen féléves csecsemő a karján, azt mondja az első férjétől van. A következő képen megtört tekintete tart fogva. A börtönből frissen szabadult férje másik asszonyt hozott a házhoz. Olga szavaiban önvád és a természet rendjének tudomásulvétele: „En sovány vagyok - vett egy vastagot." Olga elmeséh, hogyan kötötte fel magát „a saját pincéjében " az a férfi, aki megölte az 6 apját. Elbeszélhetetlenül szomorú, mindenttudó, távolba révedő a tekintete. Aztán, szinte átmenet nélkül villan a mosolya, fülig ér a szája, dalol a bubának. A családi viszonyok követhetetlenül kuszáltak, egyszersmind szigorúan számontartottak. Különben hogyan tudnák, kinek a halálát kell megbosszulni! Kinek az árván maradt gyermekét ki tartozik felnevelni! Sok hasonló film kellene. Talán megtudhatnánk belőlük, mi az: születni, élni, meghalni. Hogy mi az: ember. SULYOK ERZSÉBET Szabó István díja MTI Szabó István Oscar-díjas filmrendezőnek, A napfény íze, a Mephisto, a Redl ezredes és Hanussen alkotójának ítélte az idén a Magyar Zsidó Kultúráért elnevezésű elismerést a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (Mazsike). Az elismerésben olyan művészek, alkotók részesülhetnek, akik kiemelkedően ápolják a magyar zsidó kultúra tárgyi, művészi értékeit. Az elmúlt években /ancsó Miklós filmrendező, Kertész Imre író, illetve Markó Iván táncművész kapta meg a díjat. A kitüntetést a Mazsike tízéves fennállása alkalmából 1998-ban alapították. A szervezet ugyanabban az évben hozta létre pedagógiai elismerését a Lauder Javne Zsidó Közösségi • Szabó István filmrendező Iskola alapítója és első igazgatója, az alapítás esztendejében elhunyt Várhelyi György történész, szociológus tiszteletére. A díjat ebben az évben Kardos Ágnesnek, a Lauder iskola tanárának ítélték. Svejknek is rokona Koltai Róbert új filmvígjátéka, a Csocsó Abszurd az ötvenes évekről • Koltai Róbert: az ötvenes évek világa nagyon fájdalmas, furcsa és boldog kor volt. (Fotó: Miskolczi Róbert) A SZEGEDI BELVÁROSI MINIPLEXBEN A FŐSZEREPLŐK RÉSZVÉTELÉVEL A HÉTEN TARTOnÁK KOLTAI RÓBERT LEGÚJABB VÍGJÁTÉKÁNAK, A CSOCSÓ, AVAGY ÉUEN MÁJUS ELSEJÉNEK A DÍSZBEMUTATÓJÁT. A TÖRTÉNET EGYÉNI LÁTÁSMÓDDAL ÉS HUMORRAL AZ ÖTVENES ÉVEK GROTESZK ÉS KACAGTATÓAN KESERŰ VILÁGÁBA KALAUZOLJA A NÉZŐT. KOLTAI RÓBERTET, A MŰ TÁRS-FORGATÓKÖNYVÍRÓJÁT, RENDEZŐJÉT ÉS FŐSZEREPLŐJÉT A MÁSNAK LÉNYEGTELENNEK TŰNŐ EPIZÓDOKRÓL, A NOSZTALGIÁZÁSRÓL ÉS A POLITIKAI HUMOR VÁLTOZÁSAIRÓL KÉRDEZTÜK. -Hogyan születnek a Koltai-filmek történetei és figurái! - Majdnem megfejthetetlen, javarészt személyes élményeken alapulnak. A Csocsóban például egy olyan gyerekről van szó - magamról beszélek - aki a következő intőt vitte haza az első osztályból: „Tisztelt szülő! A gyerek gúnyosan néz." Biztos már akkor is volt bennem valami abszurd látásmód, ami időnként anyukámat is egy-egy pofonra ingerelte. - Ez valóban megtörtént! - A történeteket el kell fogadni, nem szabad firtatni őket. Mindenesetre így szoktam mesélni ezt az esetet. Es már tényleg nem tudom, hogy mi az, ami valóban igaz belőle. A moziban ez különben is teljesen mindegy, az a lényeg, hogy lekösse az embereket és adjon valami pluszt. - A forgatókönyvei hogyan készülnek, mi inspirálja, amikor még fehér a papírlap! - Először is nincs fehér papírlap! Viszont mindig egy más számára teljesen lényegtelen apróságból és hülyeségből indulok ki, ami beindítja a fantáziámat. Ilyen volt például a következő eset a hetvenes évekből: május l-jén a tévében néztem a felvonulást, a gyönyörű, verőfényes időben éppen a budapesti középiskolások szalmakalapgyakorlata ért Kádár elvtárs elé, amikor a gyakorlat csúcspontja előtt egy pillanattal kitört egy óriási szélvihar, a fiataloknak elrepítette a kalapját, és ahelyett, hogy mindenki hagyta volna a fejfedőket, eszeveszett módon vissza akarták szerezni a kalapokat, ebből pedig egy döbbenetes, világraszóló orgia lett, a fiúk és lányok ott fetrengtek egymáson a dísztribün előtt. -Abban az időben ilyen jeleneteket lehetett látni a magyar televízióban! - Nem biztos, de én így emlékszem. Valójában lehet, hogy egy ember fejéről fújta le a szél a kalapot, de nekem erről a képről jutott eszembe a film alapötlete. És arról, hogy az ötvenes évek világa egy nagyon furcsa, fájdalmas és boldog kor volt, azért boldog, mert akkor voltak a szüleink fiatalok és erősek. - Nosztalgiázik! - Félre ne értse, nem sírom vissza azt az időszakot. De akármilyen furcsán is hangzik, abban az úgynevezett átkos korban ezer megmagyarázható és megmagyarázhatatlan ok miatt az emberek közelebb álltak egymáshoz. A hülyeségben. Éljen Sztálin! Éljen Rákosi! - skandálták ész nélkül. Szörnyűségek történtek akkoriban, sokakat deportáltak és meghurcoltak. Amit azonban nagyra becsülök: a magyar nép arról volt híres, hogy az életben maradásért mindig kitalált valamit. Nem gondolok utólag megvetőleg azokra, akik a karrierjükért, vagy a boldogulásukért párttagságot vállaltak akkoriban. A fél ország egy pártba lépett be, és ha kellett, ugrott vezényszóra. Nem szeretném, hogy bármi is visszaköszönjön abból az időből, de a mai közéletben lévő gyűlölködést és acsarkodást semmihez nem tudnám hasonlítani. Már a mi szakmánkban is olyan mély lövészárkok alakultak, amikre azelőtt sohasem sem volt példa. Jó lenne, ha a film megtelúntése után többen leülnének egymással beszélgetni, kibékülnének, vagy esetleg némelyek elszégyellnék magukat a látottakon. - Abszurditásban ma sincs hiány. A kilencvenes éveket is megfilmesíti egyszer! - Nem valószínű. Azért foglalkozom az ötvenes évekkel, mert erre a korra van rálátásom. Míg ma csak azt látom a tévében, hogy valakik új demonstrációkra készülnek, vagy X. Y. politikus azt mondta, hogy... - Érdekes ez! - Nem. Amikor ilyeneket hallok, összerázkódom. Korábban azért szálltam ki az egyébként nagyon népszerű Heti hetesből is, mert én egy-egy konkrét személyen, eseményen nem tudok viccelődni. Még Illetékes elvtársként is a valóságtól picit elrugaszkodott humort képviseltem. Ez az én stílusom színpadon és filmen egyaránt. - A hétköznapi gondolkodástól elemelt figura Csocsó is. - A megszületésekor a mentali tásban, a túlélési technikáiban Svejkvolt előttem az irodalmi példa. Csocsónak is, mint Svejknek, mindig mindenről eszébe jut valami. Csodálatos összmunka a filmezés, a vágónk javasolta az egyik felvételnél, hogy milyen érdekes lenne, ha ez a hgura - a többiekkel ellentétben - nem üvöltözne, hanem kedvesen, puhán reagálna mindenre. Tiilajdonképpen ezzel őrjít meg mindenkit, ez a gyilkos fegyvere. A Csocsót nézve az ötvenes éveken nagyon sokat lehet nevetni, és remélem, imitt-amott összeszorul a szívünk. LÉVAY GIZELLA • Jelenet a filmből: Gáspár Sándor. Koltai Róbert és Máté Gábor. PODMANICZKY SZILÁRD 15 Vénusz a Rózsadombon A gyomrom egyenes úton csúszott a bokámba, ahogy lassan emelkedtünk a léghajóval. Megkapaszkodtam a kosár szélébe és leültem, csak a kosár háncsrései között figyeltem a süllyedő tájat. Amikor elég magasra emelkedtünk, a férfi levette a fejéről a fölcsatolt, hangosan hörgő gázégőt, és hamarjában hozzálátott a keresztrúd megszereléséhez. Egy egész zsák szerszáma volt, mint egy műszaki Mikulásnak. Nem szóít és nem nézett rám, ettől kezdve egész más embert láttam benne, aki vadul praktikusan alakítja a környezetét. A kettétört keresztrudat a törések tövében átfúrta, és mint egy beteg lábat, sínbe rakta két góliátcsavarral. Közben csak rávettem magam, hogy kikémleljek a léghajóból; a kosár pereme elég magasan volt ahhoz, hogy le ne szédüljek. A lebegés, a suhanás és a magasság mámorától teljesen elgyengültem, olyannyira, hogy össze kellett szorítani a térdeimet, be ne vizeljek, olyan szép volt. Arra gondolni se mertem, hogy megkérdezem, hol itt a vécé. Pedig már-már. „Ha vécézned kell, vegyél le egy homokzsákot, és abba; addig elfordulok." Mondta a férfi. „Nem, majd a végén, kibírom. Inkább meséljen valamit." „Később." „Azt ígérte, hogy út közben elmond mindent." „Igen, de nem azt, hogy végigdumálom az egész utat." „Bocsánat." Végre elhagyott az inger, és másra se tudtam gondolni, hogy miért nem születtem madárnak. Lebegni és suhanni, fölülről nézni mindent, mert innen minden kicsi, jelentéktelen, mintha egy terepasztal figurái matatnának odalent. „Tényleg, kik azok ott lenn?" „Áramszedők/' „Mezőgazdasági munka az áramszedés?" „Úgy is mondhatnánk. Hasonló. Egy igénytelen növényre genetikailag rátelepítették, hogy piezoelektromos kristályokat növesszen termésnek. Havonta lehet szüretelni." „Mi az a piezo izé?" „Olyan kristály, amit ha összenyomsz, lényegében áramot termel, ilyesmi volt régen a gázgyújtóban. De ezek ezerszer érzékenyebbek. Elég csak fölkötni őket a nagy akkumulátorra, kirakni a szabad ég alá, és a légnyomás változása elég erő ahhoz, hogy összenyomja-kiengedje őket, és máris termebk az áramot." „Van eszük!" Azok a nagyon magas hegyek, nem is tűntek olyan magasnak; láttam, ahogy a felhők árnyéka tarkán siklanak a földön, hol fölélénkítve, hol tompítva a lenti színeket. Eldöntöttem: repülni akarok. Feltéve, ha itt lehet repülni. Biztos lehet. „Hát ha ilyen jól kifundáltak mindent, akkor mi most miért ezzel a vacak léghajóval megyünk?" „Nem olyan vacak ez." „Ez nem válasz." „Jól van, ha minden áron tudni akarod." „Hát persze, nekem ne titkolózzon, mert nem fogok megbízni magában, és ha leszállunk, úgy ott hagyom, mint a sicc." „Hm. Látom, már nem szédülsz. A lényeg az, hogy olyan légköri magasságban járunk, ahol, és sehol máshol, ötven méter vastagon különleges gázréteg veszi körül a bolygót. Ezt a réteget se a szél, egyszerűen semmi nem keveri össze. Olyan kozmikus gáz, amit a földön nem lehet előállítani, csak itt található, és ha belégzed, a tüdőhólyagok felvevőképességét megsokszorozzák, és nekünk erre szükségünk lesz." „Én két percig bírom befogott orral, a legjobb a lányok között." „Nem dóhányzol ugye?" „Párat elszívtam, nem volt rossz, de nem akarok rászokni. Egyszer láttam a tévében egy dohányos pasinak a tüdejét, fölboncolták, úgy nézett ki, vacsora után voltam, hogy behánytam a gardróbba. Azóta annak a savanyú káposztának az ízét érzem, ha cigit látok, amit akkor este ettem. Akkor ezzel a gázzal még tovább bírom?" „Legalább tíz percig." „Hú, az nagyon klassz. Nem vihetnék belőle? Azt hiszem, padlót fognának, ha tíz percre lebuknék az uszodában." „Most mondtam, hogy teljesen mozdíthatatlan a gázgyűrű." „De akkor hogy bírjuk belélegezni?" „Pont így, hogy a tüdőhólyagok megkötik, és ott belül lebomük másik két anyagra." „Szép kis magyarázat, nem hagyott ki valamit? De aztán, ha leszállunk, nekem nehogy visszarángassanak ide a tüdőhólyagok!" „Meg azért is jöttünk léghajóval, mert egy órán át kell belélegezni ahhoz, hogy hatásos legyen. Nem mehetünk fénysebességgel." „Hát azzal nem." A férfi távcsövet vett elő egy oldalkosárból, erősen a szeméhez szorította és folyton állítgatta az élességet, pont úgy, ahogy apám is magyarázta egyszer egy vadászaton. Csak nem lőni akar? Aztán egy irányban letapadt, gondolom, megtalálta, amit keresett. Gyorsan szétnéztem, kikészítette-e a puskát. De nem láttam sehol. Kezembe nyomta a távcsövet. „Ez nagyon hideg" Mondtam. „Ne nyavalyogj! Ezt nézd meg!" (Folyt, köv.)