Délmagyarország, 2001. november (91. évfolyam, 255-279. szám)

2001-11-17 / 268. szám

SZOMBAT, 2001. NOVEMBER 17. NAPOS OLDAL II. Somogyi Károlyné 43 éven át szolgálta olvasóinkat „Véletlenül lettem fotóriporter" Nézzük a tévét G

ondolkodjunk el azon, hogy kellett-e bátorság szereplést vállalni a TV2 kórház sorozatában. Orvosok, ápolók, asszisztensek, mentősök, műtősök. Betegek. Családtagok. Kinek mihez kellelt bátorság? Ott van például az a nehezen kezelhető kisgyerek, Viktor, aki úgy próbálja kompenzálni az örökös kórterembe zártságot és a fájdalmas kezeléseket, hogy tálmozgásosságával, szabadszájúságáról, a társain gyakorolt apróbb-nagyobb kegyetlenkedéseivel kikészíti a nővéreket. A gyereknél persze nem meriil fel a bátorság-próbatétel, van neki éppen elég egyéb próbatétele, rossz helyre született a szerencsétlen, valami maró anyagot ivott, honnan tudta volna, hogy szétroncsolja a szerveit... Az anyja el van tűnve, az apjára maradtak a testvérei, ott ugrándoznak a vizes falú szobában, az egyik kicsi, a másik még kisebb, elgondolni is szomorú, hogyan és meddig bírja az apa, s ha egyszer Viktor kiteszi a lábal szenvedései színteréről, csak szaporítja majd otthon a gondokat. Pontosan tudja ezt Viktor kórházi védőszentje, a sebész asszony, aki öt perc szünet nélkül áll a kezelőasztal mellett egész nap, nem fogynak a folyosóról az ambuláns betegek, ellát vagy harminc gyereket a doktornő, akkor iszik egy kávét és megy a műtőbe operálni, éjjel meg újra be a csövet a kis Viktor szájába, tágítani kell a szétmart, össze foltozott, beszűkült nyelőcsövet. Viktort nemsokára átkiildik egy másik műintézetbe. Eléggé megerősödött már, mondanak valami ilyesmit, az igazság az, hogy nem bírják tovább a küzdelmet. A betegséggel meg a kompenzáló, gonoszkodó kis beteggel. Rettenetes döntések, szinte percenként. Mint a balesetiben az idegsebészé, háborús döntés, sorrendet kell hirdetnie, két súlyos eset köziil csak az egyiket operálhatja, melyik legyen? Nem tudatos, csak reflex Éva nővér mozdulata, taszajt egyet egy ajtón, kitölti rajta... Mit is? Ez az elég volt-mozdulat, a torkig vagyok-mozdulat, a méltánytalansággal szembeni megmozdulás, a tűrhetetlen terhelés miatti önvédelmi-mozdulat. Hiszen Eva nővér mellett ott rókázik egy csont részeg ürge, büdös, koszos, két hányás között ordítozik, fenyegetőzik, a nővér megküzd az undorával, ellátja, majd odamenekiil a szétroncsolt kezű baleseteshez, a fiatalember nem lehet még harminc se... A folyosón most hozzák a mentősök a csecsemői, kocsiban tolla a dadája, a kocsit meg elütötte egy autó, tizenöten is állnak a műtőasztal körül, a baba meghal, a zöldruhások széliitötten ténferegnek, egy perc a tehetetlenség, a, kudarc, a dráma feldolgozására, hiszen jön a következő sérült. B

útorság? Miről beszélünk? Talán mérlegeljék a dokik, hogy mit szál majd a főnök? Az igazgató meg a miniszter? Ha halkan eldiinnyögik, hogy nincs eszköz, vér, izzó a műtőlámpába, lepedő, ágy, nővér? Mit szál a főnökség, ha kétségbeesett dühében azt sziszegi a nővér: balkáni!? Elképesztő, hogy mit kibírnak ezek! Az ember csak bámul. Pedig ordítani kéne. KPiUNliUfiBiM^Uq ^^^ 4 Négymilliárd az Operaháznak Somogyi Károlyné gyűjteményes kiállításának megnyitóján, a Bálint Sándor Művelődési Házban. (Fotó: Schmidt Andrea) A kormány négymilliárd forint többlettámogatást nyújt a Magyar Állami Operaháznak 2002-ben - jelentette be Rockenbauer Zoltán, a nemzeti kulturális örökség minisztere a nemzeti dalszínházban tartott rendkívüli társulati ülésen. Az Operaház állami költségvetése ezzel több mint hatmilliárd forintra nö, s ez az összeg megközelíti a hírneves londoni Covent Garden, vagy éppen a milánói Scala központi finanszírozásának mértékét, és lehetővé teszi neves vendégművészek felléptetését. Somogyi Károlyné egy szerencsés véletlennek köszönhetően lett a Délmagyarország fotóriportere, s negyvenhárom éven át szolgálta szeretettel és alázattal a lap olvasóit. Gyűjteményes fotókiállítása hetvenötödik születésnapján nyílt meg a Bálint Sándor Művelődési Házban. „Megtudták, hogy hetvenöt éves vagyok, és egykori kolléganőm, Pálfy Kati segítségével rendeztek a régi képeimből egy születésnapi kiállítást" mondta mosolyogva Somogyi Károlyné Magdika november 13-án. kedden, az újszegedi Bálint Sándor Művelődési Házban. A családias hangulatú megnyitón Gyimesi Kálmán operaénekes Mozart-áriát és Schubert-dalokat énekelt, s gáláns úriemberként bókolt az ünnepeltnek; Kiss Ernő művelődésiház-igazgató megnyitóbeszédet mondott; Szávay István, a Délmagyarország szerkesztője arról beszélt, hogy az együtt ledolgozott évtizedek alatt Somogyiné Magdika egyetlen feladatra sem mondott nemet. Kerek Attila irodavezető az önkormányzat ajándékát adta át. Mit kell megnyomni? „Sohasem tanultam a fotózást, véletlenül lettem fotóriporter! " - emlékezett negyvenhárom éves pályafutása kezdetére. Akoriban Magdika és férje, Somogyi Károly, négy gyermekükkel, egyetlen fizetésből éltek Bokor utcai, egyszobás lakásukban. Somogyi Károly az ötvenes években ,3" listára került (nem lépett be a pártba), s végzett jogászként krampácsoft a vasútnál. Magdika a gyerekeket nevelte, s minden pénzkereseti lehetőséget megragadott: hajnalban takarított a pénzügyőrségénél, norvégmintás kesztyűt kötött, férfibiciklire ülve, „felesben" eladott tejet hordott egy tanyáról a Mars térre, földet művelt Gedóban... Akkor már tizenkét éve nem látta újvidéki családját: a „láncos kutya" Tito-korszakban nem kapott útlevelet. Édesanyja előtt nehéz helyzetük titok maradt, s kevéske pénzüket összegyűjtve, egy Altissa-box márkájú, a Pajtás géphez hasonlóan igen egyszerű fényképezőgépet vásárolt Újvidéken élő öccsének ajándékba. „Mit kell megnyomni?" kérdezte az eladótól, s miután eligazították a gép hasznáfatát illetően, próbaképpen elkattintgatta az első tekercs filmet: a gyerekeket fényképezte, hogy édesanyja legalább képeken lássa unokáit. Amikor visszament a fotóüzletbe az előhívott fölvételekért, legnagyobb megdöbbenésére gyermekei kinagyított képeit látta - a kirakatban. Képei azonnal bekerültek a Bartók Béla Művelődési ház padlásszobájában működő fotóklubba, s többször elnyerték , A hónap legjobb képe" címet. A győztes fotókat a Délmagyarország is közölte. Lőkös Ferenc főszerkesztő és Sz. Simon Isrián rovatvezető így fedezték föl, s ajánlottak fotóriporteri állást a megtiszteltetéstől szülte szólni sem tudó fiatalasszonynak. Somogyi Károlyné volt a lap első igazi „száguldó" fotóriportere. Elődje, Liebmann Béla inkább a szó klasszikus értelmében vett fényképészként tevékenykedett: elvitték a helyszínre, megrendelték a képet, ő gyönyörűen elkészítette a fotókat. Egyszer még verekedtem is! Magdika maga járt a témák és feladatok után, s nem csak fényképezett, de gyakran írt is. Hamar rájött, hogy gyalogosan nem győzi a munkát: 1958-ban, OTP-re vásárolt egy Simson motort. Nagy feltűnést keltett, amikor nő létére, férfi újságíró kollégáit, vagy alkalmanként férjét maga mögé ültetve, bukósisakban motorozott "az. utakon. Tizenkét járt a Simsonnal, később négy Skodát „nyűtt el". Számítását szerint 870 ezer kilométert vezetett, baleset nélkül. Mindenütt ott volt, s mindig az események középpontjába verekedte be magát. Határozott föllépéssel, vagy ha másképp nem ment, némi csellel. Akkoriban sok helyen főként építkezéseken - tiltották a fényképezést. Az oktalan tilalomról írt cikkét kétszer beolvasta a Szabad Európa Rádió - a pártbizottságon lett is némi ribillió emiatt... „Egyszer még verekedtem is! Az épülő újszegedi sportcsarnokról akartam képeket készíteni, de egy művezető ki akarta csavarni a kezemből a gépet. Erre bokán rúgtam, és mégiscsak lefotóztam az építkezést. Azóta is megismer: persze már megbékült, és mosolyogva emlegeti az esetet." Szerettem nagy embereket fényképezni... Somogyi Károlyné nem egyszer életveszélyben is dolgozott. Ott volt az algyői olaj, s a zsanai gázkitörésnél, néhány méterre a kútfejektől, amelyek bármelyik pillanatban fölrobbanhattak volna. „Nagyon féltem, amikor Algyőn, olaj- és sáresőben, a dübörgő kút közelében fényképeztem a küszködő munkásokat. De úgy éreztem, ha már oda küldtek, kötelességem egészen az események közepébe menni, oda, ahol a legnehezebb" - vallott munkájáról, s így folytatta: „Mindig szerettem nagy embereket fényképezni. De senki se gondoljon a protokollra, meg a szónoki emelvényen állókra. Az én szememben azok az igazán nagyok és tiszteletre méltók, akik tűzzel-vízzel szembeszállva, szédítő magasban vagy a föld alatt végzik munkájukat, esendően és parányian a tomboló elemekhez, vagy a kitűzött feladat nagyságához mérve. Aztán mégis győznek. Sokan közülük még ma is rám köszönnek az utcán." Nyilas Póter Podmaniczky Sziláid 11W Vénusz a Rózsadombon A sárgásvörös dzsekim a zöld fűben feküdt. Fölraktam a karfára. „Hagyjad csak, mondta a nő, majd visszamegy a helyére!" Fölhúztam a szemöldököm, ez már megint miféle játék, merthogy addigra nekem is játékos kedvem lett. Ott álltam a méregzöld fűben a sárgásvörös dzsekim mellett és vártam, hogy visszamenjen a helyére. Közben figyeltem a nőt is, várható volt, hogy elővesz egy távirányítót és azzal visszapöcögteti. Nem, a nő madonnás nyugalommal elnézett a fejem fölött, mintha beleolvadna a zenébe, a dzseki viszont kezdett kifáradni, mint mikor maraton után esik össze a futó: ledőlt a cipzárja, a gyűrődések elsimultak rajta, a gallérkanyar befordult maga alá. „Az anyag elveszti identitását - kezdett oktatni megint a nő, pedig tudhatta, hogy a felét se értem annak, amit mond -, a szerkezet labilitását tudjuk programozni, általában mindenki felméri jó előre, mi, mennyi időre kell neki, és csak annyira veszi igénybe az anyaggeneráláshoz szükséges energiát; beüti a gépbe a tárgyikont, a dizájnt, meg amit akar, megadja az időt és kész, enter. így sokkal egyszerűbb lett minden; annak idején, mikor a földi energiatér a világegyetemhez kapcsolódva nyitott rendszerként működött, a legtöbb anyag-energiával kapcsolatos projekt halálra volt ítélve, hiába jöttek ki gyönyörű képletek, semmit nem értek a gyakorlatban, mert az elektromágneses hullámteret nem lehetett egyben tartani, de hála annak a lökött Dzsémsznek vagy hogy hívták, egy szkifiíró volt, olyat talált ki, amire addig nem is számítottunk, és tessék, rá ötven évre elkészült a föld zárt energiarendszere. Tudom, sokan azt hiszik, hogy a láthatatlan kamerák miatt változtak az emberek, hogy nyitottá, elvileg hozzáférhetővé vált bármelyik pillanatuk, de a magamfajta elvetélt tudóscsemete, igaz, csak öregkoromra, de azt hiszem, hogy ennél sokkal kozmikusabb az összefüggés, sőt egyáltalán nem hiszek a társadalmak öntisztító képességében. Annál inkább abban, hogy a föld zárt energiatartománnyá alakítása a kulcsa az emberek „kinyílásának". Mint a mérleghinta: nyitott energiatér, zárt emberek és zárt társadalom, aztán most megfordítva. Mert a zárt ember egész élete során nem csinál mást, mint hogy a zártsága ellen küzd, szenved tőle, teljesen fölöslegesen. A zártságban megpróbál magából hidakat építeni kifelé, és ez a totális kommunikációs kudarc végül önző, romboló féreggé teszi, megpróbál minél messzebbre kerülni saját személyiségétől, vagy egyszerűen fölemészti, őrületbe kergeti, az életét idődimenzió szerinti hiábavalóságnak tartja, esztétizál és moralizál, tehát lényegében értelmes és érzelmes funkció nélkül marad az ember. Még régen azt hittem, ebből nincs kiút, hogy így fog eltelni az egész emberiség, hogy kimegy az űrbe, kiterjed, benépesít, megszáll minden élhető terültet az űrben, de mintha más funkciója nem is maradna, csak a terjeszkedés, amit továbbra is ebben a borzalmasan zárt, egyszóval idióta állapotában teszi. És tessék, mégis összejött. Mindig is voltak párhuzamos világok, a világok lehetőségei, tök egyszerűen, ahogy fűszerezed az ételt, olyan lesz a végeredmény, az ehetőség és ehetetlenség fokozatai között, na már most miért ne akarjuk az ehetőt, ha egyszer lehet; csak hát túl sok volt itt a főszakács egyszerre, és mindenki másként akart kavarni, a földet behálózó összes társadalmi vagy akár emberenkénti erők, mivel nem álltak egymással összhangban, csakis kiolthatták egymást. Az emberi erőtér abszolút nullán állt." „És most hogy áll?" - kérdeztem, bár megint nem értettem semmit, csak azt, hogy valami igazán nagyszerűről beszél, és úgy beleéli magát, hogy az már nekem is gyönyörűséget okoz. „Jól, válaszolta. Mióta rájöttek, hogy az agy kulcsa a tükörsejtekben van, nem volt megállás." Gondoltam, megkérdezem, hogy mi az a tükörsejt, de annyira nem érdekelt, hogy további figyelmet nem tudtam kipréselni magamból. Meg addigra a dzsekim is fölszívódott a fűből. És valahogy úgy tűnt, nem érdemes mellébeszélnem, tényleg nyílt lehetek, abszolút, ahogyan ő mondta, nem kell rejtélyes módszerekkel bujkálnom és fárasztanom magam, egyszerűen úgy kell viselkednem, ahogyan nekem jó. „Bemegyek a házba" - vágtam közbe, amit a nő teljesen természetesnek talált, nem sértődött meg, ahogy várhattam volna, hogy akkor tessék, leülsz és végighallgatod a mondókámat. „Amikor az ajtó elé érsz, gondolj magadra!" - mondta. Picikét azért őrült ez a csajszi, gondoltam, de nem veszélyes, nem harap a néni. „Ja, és majd elfelejtettem kérdezni, mondta a nő, volt már orgazmusod?" „Ne tessék hülyéskedni, az én koromban?" Na itt elbizonytalanodott. Mindig, mikor valami idővel kapcsolatos megjegyzést tettem, egészen összezavarodott. Gondoltam is, itt lesz ennek a „nagyszerűzésnek" a buktatója. A nő visszahanyatlott a fotelbe, s mintha beleveszne a fonott háncsmintákba. Félútról visszanéztem rá, de már alig láttam belőle valamit; hirtelen az az érzésem támadt, hogy ez is ilyen izé, energiadarab, aztán mint a dzsekim, egyszer csak eltűnik. Az ajtó üvegtábláin visszatükrözve nevetségesen kövérnek láttam magam, és csak amikor lenyomtam a kilincshez hasonlító fémrudat, akkor gondoltam a tanácsára, hogy gondoljak magamra. Ettől ugyan az ajtó még nem nyílt ki, de házban találtam magam. — (folyt, köv.)