Délmagyarország, 2001. október (91. évfolyam, 229-254. szám)

2001-10-06 / 234. szám

SZOMBAT, 2001. OKTÓBER 6. NAPOS OLDAL II. Az éneklés szenvedély és elhivatottság Hamari Júlia ma már mesterkurzusaival járja a világot Szegedért Alapítvány támogatásával nemrégiben mesterkurzust tartott a Szegedi Tudományegyetem Konzervatóriumában Hamari Júlia. A világhírű énekművész a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán szerzett diplomát majd Stuttgartban tanult tovább. 1967-től a düsseldorfi Rajnai Német Operához kötötte állandó szerződéÍS, az elmúlt évtizedekben rendszeresen fellépett a Salzburgi Ünnepi Játékokon, a milánói Scalában, a New York-i Metropolitan ben és a londoni Covent Gardenben. Ünnepelt Carmen, Dido, Rosina, Orfeo, Dorabella és Octavian volt, kiváló dal- és oratóriuménekesként is beutazta a világot. Néhány éve visszavonult az operaszínpadtól és a tanításnak szenteli az életét. Hamari Júlia: Mindent elértem, amit szerettem volna, ezért boldogan cseréltem fel a színpadot a katedrára. (Fotó: Schmidt Andrea) - Mióta tanú? - 1988-ban kaptam meg hivatalosan a Stuttgarti Zeneművészeti Főiskola professzori állását, 1995-ig párhuzamosan csináltam a totális önfeladásnak tekinthető tanítást az egészséges önzést kívánó énekléssel. Az operaszínpadokon mindent elértem, amit szerettem volna, ezért boldogan, elégedetten és örömmel hagytam abba a fellépést. Szeretettel tanácsolnám a kollégáimnak is: megfelelő időben hagyják abba, ne akkor, amikor a pallos már levágja a fejüket. A színpad és a zene varázslat. Sok énekes a siker és a közönség szeretete miatt öröknek képzeli a pályáját, miközben a hang nem örök életű, a hormonális változások elkerülhetetlenek. Ha mindenki úgy élné meg a pályáját, hogy tudatosan arra készülne: utána továbbadja majd a tapasztalatait, sokkal több elégedett művész lenne, és nem elkeseredésből, pökhendien és nemtörődöm módon tanítanának. — Hogy látja, milyen adottságok a legfontosabbak az énekesi pályához? - Eleinte azt hittem, az alkat is nagyon fontos. Németországban azonban manöken alkatú énekeseket is tanítok, ezért rájöttem, nem ez a lényeg. Tökéletes önismeretre van szükség. Az énekesnek meg kell ismernie a tüdeje, az izmai és főleg az idegrendszere működését, valamint a befogadóképessége határait. Hiába rendelkezik valaki a pályához alapvetően szükséges szép hanggal és muzikalitással, hiába tehetséges, ha a pszichés adottságai nem teszik lehetővé, hogy kibontakozzon. Belülről kell építkezni, kevesebbet kell törődni a külsőségekkel. Én tizennyolc éves voltam, amikor az énektanárnőm meghalt, attól kezdve önépítő vagyok. Az éneklés vágy, szenvedély és elhivatottság. Születni kell rá, de a szerencsét mindenki magában hordozza. - Pályája során sokfelé sikertaratott, milyen előadásokra a legbüszkébb? - A produkciók általában rám készültek, Jean-Pierre Ponelle szinte valamennyi premierjén én énekeltem Düsseldorfban, Zürichben és Milánóban. A Riccardo Muti vezényletével létrehozott firenzei Orfeus-produkció, amit kifejezetten nekem csináltak, Luca Ronconi talán legnagyobb rendezése volt. Sohasem felejtem el azt a csodálatos premiert! Három egymást követő fesztiválon ismételtük meg a produkciót, sőt máshová is elvittük Olaszországban. Amikor A sevillai borbély Rosináját énekeltem a New York-i Metropolitanben, James Levine kijelentette: nálam a mélység és a magasság, a hangszín és a temperamentum tökéletesen együtt áll a szerephez. Ez igaz, de mégsem voltam soha igazi szubrett. Az utolsó bécsi premieremen, amikor a Cosi fan tutte Despináját énekeltem, kicsit le is bénultam. Sohasem akartam szubrett vagy Rossini-primadonna lenni, mert sokkal több bennem a dráma. Ezt a drámaiságot, érzésvilágot igyekeztem belevinni a szerepeimbe, ezért volt a Hamupipőke az egyik legkedvesebb feladat számomra. - Carmenként is bemutatkozott... - Igen, de túl fiatalon. Carlos Kleiber vezényletével énekeltem, tulajdonképpen azzal indult a karrierem. Bevallom, sokkolt, mert rögtön megismertem vele a szörnyűséges operai művészvilágot. Huszonhat évesen nem volt könnyű úgy primadonnának lenni egy világhírű dirigens irányításával, hogy előtte soha, egyetlen főszerepet sem énekeltem. Mindenki rajtam töltötte ki az irigységből fakadó dühét. - Ezekről is mesél a növendékeinek? - Igen. A tanításban ez a szép, hogy mindent, amiről beszélek, megéltem és megtanultam. Mindig nyitott szemmel jártam a világban, számomra a pályám volt az életem, imádtam énekelni. Nagyon fárasztó volt és hallatlan koncentrációt követelt mindig a csúcson lenni, de ha ma visszahallgatom a lemezeimet - amiket aktív énekesként sohasem tettem -, akkor saját magamtól is tanulok. Néha elcsodálkozom, mennyi zenei dimenzióra voltam képes, mi mindent tudtam megoldani. Mindezt szeretném továbbadni. - Miközben fantasztikus sikerei voltak külföldön, idehaza, mintha megfeledkeztek volna önről, nem kapott például művészeti kitüntetéseket... - A magyar zenei élet tényleg kicsit mostohán bánt velem, nem értettefn. hogy miért. Idehaza még a lemezeimet sem lehet kapni, itthop készült hangfelvételeimet sem"játszották át CD-re. » - Tanítani viszont egyre gyakrabban híiják, sorra tartja a mesterkurzusokat. Kárpótlást jelent a növendékek szeretete? - A tanítást ugyanúgy szolgálatnak tekintem, mint annak idején az éneklést. Úgy érzem, azért kellett fiatalon annyit énekelnem, nagy karriert befutnom, hogy mindazt a tapasztalatot, amit a pályám során szereztem, átadhassam. A tanítványaim talán így könnyebben elhiszik nekem, hogy amit kérek tőlük, megvalósítható. Ma már a növendékeim hívnak rendszeresen haza, és szervezik a mesterkurzusaimat világszerte. Amikor elkezdtem tanítani, azt hittem, végre nyugalmam lesz, többet ülhetek otthon, ezzel szemben sokkal izgalmasabb lett az életem. Az éneklés nem hiányzik, gyönyörű hangú fiatalokkal találkozom nap mint nap, akiknek meg tudom mutatni, hogy az éneklés egy másik dimenzió, nem pusztán technika és szép hang kérdése. Az éneklés egy életforma, amiben a sport, a tudomány és minden művészet egyszerre benne van. Hallási Zsolt A héja évekkel ezelőtt sebezte meg az asszony vállát. Paou most is úgy emlékszik arra a néhány pillanatra, a semmiből lecsapó madár a vijjogására, a rájuk zuhanó fekete árnyékra, mintha tegnap történt volna. Emlékszik magára, az érzéseire, a félelmére, ahogy az arca elé kapja a karját, és emlékszik a testét elöntő fájdalomra is. A földön ült és sírt. A vállából ömlött a vér. Wang szomszéd, idősebb, testes férfi volt, akkoriban költözött melléjük. Wang tépte le az asszony válláról a ragadozót, aztán Jü ce kezébe nyomta, el ne ereszd, kiáltotta, és a házába szaladt gyolcsért. Paou a könnyein keresztül látta, hogy a férje, Jü ce elengedi a csapkodó héját, és úgy bámul utána, mintha örökké látni akarná. A férje csendes, szomorú ember volt, olyan, akit nehéz szeretni, de biztonságban lehet vele élni. Jü ce torkon szúrta a nyulat, de soha nem nyúzta meg. Jü ce, nem énekelt, nem is zenélt, de órákon át tudott ülni, mélységes csöndben, egyetlen mozdulat nélkül. A férje és Wang barátok lettek. Wang gyakran citerázott, és énekelt. Olyan volt a szomszéd hangja, mintha az erőből szólt volna, az ujjait szőrpamacsok borították. Tátott szájjal, harsogva nevetett, és néha úgy aludt az udvara füvén, hogy a hirtelen jött zápor se költötte fel. Ha evett, zsíros maradt az álla. Az első hírek arról szóltak, hogy északon egy horda kirabolt és fölégetett néhány falvat, ám a fejedelem seregei a támadók Darvasi László Háború Kínában nyomába eredtek és leszámoltak velük. Az őrjáratok sűrűbbek lettek, és hirtelen megnőtt a városban állomásozó fejedelmi katonák száma. Újabb egységek érkeztek, lovasok és gyalogosok, sötét arcú, szótlan emberek, és éhesek voltak. A háború éhes, mondta Wang. A háború éhessé tesz, mondta Jü ce, és az asszonyra nézett. Paou hallgatott, nézte Wang ujjain a szőrcsomókat. A hírek mind zavarosabbak lettek. Wang egy reggel azzal ment át hozzájuk, hogy hiába járt a piacon, nem kapott halat. Hiába kereste kedvenc csemegéjét, a pikkely nélküli pontyot, és ezt egyenesen Paounak mondta, nem valami különösebb jelentőséget sugallva és nem tolakodóan, inkább zavartan és méltatlankodva, nincs ponty a piacon, kedves Paou. Az asszony aggodalmaskodva fölvonta a vállát, hiszen ez nem jelentett egyebet, mint hogy a halászok nem jöttek meg a Fátyol tavaktól, nem értek a városba, mert nem jöhettek, és erre a nagy földrengés óta nem volt példa. Jü ce pálinkás üveget vette elő, és töltött. Baj lesz, mondta később Jü ce, majd kiállt a ház elé, hátat fordított nekik, mintha tudta volna, hogy néhány perc múlva az égbolt keleti peremén fekete gomolygás kezd terjedni, akár a vízbe ejtett tintafolt. Wang a barátja felé indult, s ahogy elhaladt Paou mellett, az asszony megérezte a férfi átható testszagát. Erős csaknem kellemetlen illat volt. Paou a bambuszasztalkához lépett, és fölemelte Wang pálinkáspoharát, s úgy szagolta meg, mintha a pohárkából még kiérezhetné a férfi lélegzetének illatát. Délután hozták az első sebesülteket. Furcsa volt, mert nem jajgattak. Föltámadt a szél, és füstöt kavart a város fölött. A házak falára pernye ragadt, kicsi, fekete foltok, ha az ember megérintette őket, az ujjbegyükre ragadtak. A piac kiürült. A sátrakat lefoglaltak a katonák, és segélyhellyé nyilvánították. Wang és Jü ce is megnézte azt a férfit, akit aznap kötöttek föl a helyőrség épülete előtt, fiatal férfi volt, szinte még gyerek, állítólag áruló volt. A megnyúlt tetem mellett idősebb asszony dobálta magát. Nem igaz, hogy furcsa volt. Nem igaz, hogy szokatlan volt. Egyszerűen olyan volt, mintha egy titkos álmuk teljesedett volna be, minta az emberi képzelet mélyén pihenő korlátlanság ünnepelte volna magát. A képzelet tudja, hogy nincs lehetetlen. És nincs legrosszabb rossz sem, és semmi sem volt szokatlan, különleges, sem a feketében ázó ég, sem a könyveket égető katonák, sem pedig az utcán üvöltve végigrohanó ló, sem a módszeresen megcsonkított sebesültek látványa, akik mind többen és többen érkeztek a városba, némelyiket megvakították, másoknak az orrát vagy a fülét vágták le, nem furcsa volt, hanem olyan akár egy beteljesedés, amely a rosszban is könnyebbséget keres. Wang és Jü ce ittak. Paou, mintha csak dacolna a városon lassanként eluralkodó tébollyal, virágokat ápolt a kertben, és minden olyan munkát elvégzett, amelyet idáig halogatott. Régi, nem is nagyon hordott ruhákat varrt. Stoppolt. Edényeket mosott, a kerti utat igazgatta. Wang egy reggel átjött, és dörmögve azt kérdezte, ismeri-e Paou azt a dalt, aminek az a címe, hogy Tavasz Lajongban, mire Paou elmosolyodott, ó hát hogy ne, jól ismeri ezt a furcsa dalocskát, még az anyja tanította neki. Elénekelné az első sorát, kérdezte Wang. Paou rákezdte, de az első sor végén Wang fölemelte a kezét, és azt mondta, köszöni szépen, ennyi elég, és már ment is. Paou leforrázva állt az udvar közepén. Úgy érezte, mintha valamit elvettek volna tőle. Az égre nézett, fátyolos volt, piszkos. Már a város határában folytak a harcok, délután behívták a helyőrségbe az asszony férjét is, majd azzal engedték haza, hogy napnyugtára térjen vissza. Jü ce ült az asztalnál, és ivott. Nem ivott sokat és nem szenvedélyesen, inkább elszánt nyugalommal töltögette a pálinkát. Hallották, hogy Wang otthon van, és énekel. Szinte ordított, mint aki azért énekel, hogy ne hallja a világot. Robbanások hallatszottak a déli kapu felől. A közelben égett egy nyárfa. Éhes vagyok, mondta Jü ce, és üveges szemekkel bámulta az asszonyt. Paou fölállt, és megigazította a haját. Mindjárt jövök, mondta. Hova mész, kérdezte Jü ce. Töltött újra, és egyetlen mozdulattal hajtotta le az italt. Átmegyek, mondta az asszony. Miért, kérdezte Jü ce, és újratöltött. Nem tudom, válaszolt Paou. Wang az udvara közepén ült egy fatuskón, és még mindig énekelt. Az asszony megállt előtte, melleit a férfi arcának nyomta. Wang elhallgatott. Hörögve szedte a levegőt. Aztán beleharapott az asszony bal mellébe. Fájt de nem volt rossz. Wang ülve maradt, meg sem mozdul, amikor Paou az ölébe ült, és átfogta a nyakát. Amikor az irdatlan hústömeg belehatolt a testébe, Paounak elakadt a lélegzete. Már lángolt a szomszéd utca is, a szomszéd házra lángcsóva hullt. Paou jajgatva mozgott, éppen az ő házukat találta el egy lövedék. Mintha Jü ce ordított volna a kerítés túlfeléről. De az asszony csak kapaszkodott Wang erős nyakába, és bámulta a kerti asztalt, amin ott állt egy kitömött madár, a vállát évekkel ezelőtt megszaggató őrült héja.