Délmagyarország, 2001. október (91. évfolyam, 229-254. szám)

2001-10-20 / 246. szám

SZOMBAT, 2001. OKTÓBER 20. NAPOS OLDAL II. Michnay Gyula a magyar Gulágról a szabad világba menekült Szökés a recski haláltáborból ecskről, a magyar Gulágról nem lehetett megszökni, Michnay Gyulának mégis sikerült. 1951-ben nyolcadmagával játszotta ki az őrök éberségét, de egyedül csak ő jutott ki Nyugatra, a szabad világba. A katonatiszti családban született - maga is katonai pályára készült -, s felmenői között több evangélikus lelkészt is számon tartó Michnay Gyula részletesen elmondja a szökés történetét a Mint Mohamed koporsója címmel idén megjelent emlékiratában. Michnay Gyula: Egy egész ország üldözött, és ha elkapnak, a parancs szerint a helyszínen agyon kellett volna lőniük. (Fotó: Miskolczi Róbert) - Milyen indokkal szállították a recski haláltáborba? -Amikor tolmács voltam a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál, egyik este egy barátom feljött a Bethlen téri lakásomra egy fiatalemberrel, akit dr. Lukács Imre néven mutatott be. Ez utóbbi nálam hagyta a csomagját, mivel reggel nem akarta a koffert Budáról az egész városon át a Keleti pályaudvarig cipelni. A csomagban egyébként női fehérneműk voltak. Reggel azonban Lukács nem jött, s én átmentem a szemben lévő borbélyhoz. Egyszer csak jött a házmester, hogy az AVO engem keres. Lukács Imréről faggattak, de mondtam, nem ismerem, csak annyit tudok, hogy tegnap feljött hozzám egy barátom kíséretében, és otthagyta a csomagját. Nem hittek nekem, és levittek a fogdába, ahol hat hétig voltam. Utána átadtak az oroszoknak, akik szintén kihallgattak, majd visszavittek az AVOra. ahol viszont közölték, hogy államvédelmi szempontból aggályos, ha szabadon hagynak. Az indok pedig az volt, hogy ismertem a Svájcban kint maradt Nagy Ferenc miniszterelnök titkárát, mert vele együtt voltam az oroszoknál. A kihallgatásairól pedig nekem is beszámolt. Ezeken szó volt arról, hogy Tildy Zoltán, aki akkor még államelnök volt, és Ries István igazságügy-miniszter bukott emberek. Az ávósok attól féltek, ha kiengednek, szaladok majd Tildyhez meg Rieshez, hogy pakoljanak, mert baj lesz. Ezért internáltak. Összesen ötvenkét hónapig voltam fogságban, először a Buda-déli, majd a kistarcsai internálótáborban, végül pedig Recskre kerültem. Már Buda-délről megpróbáltam megszökni, de keresztüllőtték a karomat, és elfogtak. A második kísérlet viszont - akkor már Recskről - sikerült. - Miért nevezik Recsket haláltábornak? - Mindazok, akik Recskre kerültek, tulajdonképpen halálra voltak ítélve. Ez teljesen világossá vált számunkra, amikor meztelenre vetkőztettek, és a ruháinkat egy halomba, középre kellett dobálni. Tudtuk, hogy soha nem kapjuk vissza azokat, vagyis örök fogságra vagyunk ítélve, bár hivatalos bírósági ítélet nem született. Kistarcsáról már ávós rongyokban mentünk Recskre. A táborban nem fogadhattunk látogatókat, nem írhattunk levelet. - Milyen emberekkel zárták össze a recski táborban? - A társadalom minden rétegéből voltak ott foglyok. Egyszerű cigányok, kulákok, tábornokok, miniszteri tanácsosok, bankigazgatók, képviselők. Nagyon sok olyan szociáldemokrata párttaggal találkoztam a Gulágon, akik nem akartak lepaktálni a kommunistákkal. - Hányan voltak egy barakkban? - Százhatvan-kétszáz embert zártak egy helyre. - Milyen kapcsolat alakult ki az emberek között, akik kényszerűségből össze voltak zárva? - A recski táborban valódi demokrácia volt. Nem számított, kinek milyen a származása, a vallása, a műveltsége. A létért, a fennmaradásért való küzdelemben mindenki egyenértékű volt, és rászorult a másik segítségére. Ennek megfelelően viselkedtek egymással szemben az emberek. Az egykori horthysta tábornok, Molnár László például együtt volt Kardos Ferivel, a cigány gyerekkel. A fiú Laci bátyámnak szólította a tábornokot, az pedig azt mondta: Feri fiam, lövöm a csikket. - Ki hogyan viselte a fizikai és lelki megpróbáltatásokat? - Az emberekben óriási volt az életösztön, mindenki szeretett volna onnan kijutni. Nem élt azonban bennük a kiszámítható remény, hiszen nem volt ítélet, amely azt mondta volna, hogy tíz vagy tizenöt év múlva szabadon engednek. Etelt csak annyit adtak, hogy élni kevés volt, de ahhoz sok, hogy meghaljunk. Bizonyos idő eltelte után a legtöbb ember tudatába a remény helyett beköltözött a csodában való hit. Imádkoztak. - Olyanok is, akik korábban nem voltak hívő emberek? - Igen. S bár engem is a keresztény erkölcs alapján neveltek fel, és nem vagyok vallásellenes, imádkozás helyett inkább cselekedtem. Azt vallom: segíts magadon, s az Isten is megsegít. - Mennyi ideig tervezték a szökést? - Hat hétig. A szökés lehetőségét ugyan nem én találtam ki, de arra büszke vagyok, hogy velem közölték először, mert megbízható voltam. - Hányan szöktek meg együtt? - Nyolcan. Egyébként nem voltunk barátok, csupán érdekből szövetkeztünk egymással. Késóbb többeket elkaptak és elítéltek közülünk. Én voltam az egyetlen, aki kijutott a szabad világba. Egy egész ország üldözött, és ha elkapnak, a parancs szerint a helyszínen agyon kellett volna lőniük. - Miután az ország nyugati határán átjutott, hova kopogtatott be először? - Bécsben az amerikai menekültfogadó irodába. Megmondtam a nevem, és hogy honnan jöttem. Erre felugrott egy férfi az asztaltól, karon ragadott, beültetett egy dzsipbe és elvitt. Ugyanúgy nem hittek nekem, mint korábban az ávósok vagy az oroszok. Kétellyel fogadtak, megaláztak, gyanúsítgattak. Ennek a két rendszer szembenállása volt az oka, meg az, hogy Buda ostromakor nem ostromlott, hanem ostromló voltam, mivel átmentem az oroszokhoz, és a nyelvüket is beszéltem. - Mikor jött először vissza Magyarországra? - 1973-ban. apám temetésére. Miután kiszöktem, holttá nyilvánítottak. Sőt az AVO meg akart gyilkoltatni külföldön, de a szovjetek nem járultak hozzá, mert én óket sem árultam el. Mindig igyekeztem középen maradni. Soha senkit nem jelentettem fel, nem követtem el hazaárulást és kémkedést. De voltak olyan összeköttetéseim, hogy több mint húsz év után megengedték, hogy hazajöjjek. -AmikorMagyarországon 1956-ban kirobbant a forradalom, mit csinált? - Egy lengyel őrszázadban szolgáltam Németországban. Először döbbenten hallgattuk a híreket. Éreztük, hogy ez egy csodálatos föllángolás, egy hősies cselekedet, de azt is tudtuk, hogy a Nyugattól semmiféle támogatást nem fognak kapni, s a magyarokat magukra hagyják. Az államoknak ugyanis nincs becsületük, csak érdekeik vannak. Abban az őrszázadban, ahol szolgáltam, többen is voltunk magyarok. Mindannyiunknak le kellett adnunk a fegyverünket, nehogy bárki is otthagyja a századot. Ezekről azonban nem szívesen beszélek, mert a történelmi helyzet még nem elég érett arra, hogy minden igazság napvilágra kerüljön. Hegedűs Szabolcs Szív Ernő Levél egy jó emberemnek Kedves Barátom, drága Balog! Napok óta egy ócska kis mondat didereg a fejemben, nem én mondom, valaki mondja ezt nekem meglehetősen közelről, viszont az én hangomon, szóval azt mondja ez a hang, hogy, hát, apafej, nem tanultál meg élni. A jó pap is holtig, ismerjük ezt. Az ember persze már húszévesen is tudhatja, hogy képtelenség megtanulni élni. De mégis más az, hogy tudom valahonnan, minthogy valami eldől, eldöntetik ott mélyen, a lelkem légfenekén. Nem egy illúzióval, de magával az illúzióval lesz kevesebb, amitől persze, nem válik rosszabbá a világ. Megtanuljuk, melyik utca a rövidebb. Megtanuljuk a pénzt, a testeket, megtanuljuk, mi a gyerek, megtanuljuk az istent, a jót és a rosszat, tán még a halált is megtanuljuk. De élni nem tanulunk meg. Virágos dunántúli kisvárosbajárok mostanában a színház miatt. A környéken mindenféle fekete fiúk időznek, akik Arizonából, Texasból vagy Oklahomából meneteltek idáig, ám a nett kisváros sétáló utcáján már kézen fogva sétálgatnak helyi érdekeltségű lányokkal. Wauw, helló, háj, köszönt rám az egyik, mintha együtt dzsesszeltünk volna harminc éve a szentmiklósi templomkertben. Azt beszélik, a fiúk az igazi címeiket rendre elhallgatják, hogy ha majd végleg hazamennek, ne legyen bonyodalom az életükben. Persze, bonyodalom mindig van, és mi erre azt mondjuk, legyen is. Te például jól tudod, milyen egy színészbüfé. Cigarettafüst, lenni vagy nem lenni, írd a többihez, Kálmánként! Ebben a vidéki kisvárosban olyan a színészbüfé, hogy előadás előtt, még a homályosodó délutánban, az egyik asztalhoz leül a nagyszínésznő, akkurátusan kisimítja maga előtt a szövegkönyvet, és memorizálni kezd. Hangosan mondja. Ismétel, próbálgat, újratanul. Issza a hosszú kávét, és azt mondja, ah, brossom. Brossom! Szép Ernő színmű, tudod, a Vőlegény. Elmennek mellette a többiek, dehogy zavarják. Egyszer csak lehuppan mellé az egyik technikus, idős, megtört ember, szinte odaesik a tizedik pohár borával, és elmélyülten hallgatja. Bólogat. Ingatja a fejét. Megint bólint. Ez most jó volt, Katika. Jó, Ferikém? Brossom, mondja a technikus. Ah, brossom, mondja a nagyszínésznő. Azt akarom mondani, láttam egy fiatal színésznőt is itt, vékony volt még, akár egy francia szakos gimnazista kislány, vékony volt, és nagyon ismerős volt. Nem, nem volt szomorú, mégis azt éreztem, hogy az élet, amikor kitalálta és megfestette az ő arcát, szóval az élet az ő kegyetlen pemzlijével belehúzott a tekintete fényébe valami mélyebb tónust, amiről talán még ő se tud. De honnan, honnan volt olyan ismerős? Kiderült ez is. Hogy ezt a fiatal színésznőt egy új magyar filmben láttam, az első filmje volt, most meg idekerült ehhez a jónevű vidéki társulathoz, és tanul ő is. Majd egyszer ő is azt memorizálja, brossom. De most még nem. Az egyik darabban, mesélik, angyalt játszott. Odafentről ereszkedett le, mert az angyalok fentről jönnek a közhiedelem szerint, és közben énekelt. Szoprán, szoprán! Csönd volt a nézőtéren, mint a feltámadás eredményhirdetése előtt. Azt mondják, ez a lány úgy énekelt, hogy többen szerelmesek lettek belé, markolták a karfát, mintha el akart volna repülni velük a kipárnázott színházi szék, álltak aztán az előcsarnokban és a fejüket fogták. Nem színezem, drága Balog, tényleg nem, úgy képzeld el, hogy három Wellington férfi zakó maradt a ruhatárban az előadás után, és a gazdáik azóta se jöttek érte. Ültem a vonaton, az a típusú gyorsvonat volt, tudod, ahol szintén van büfé, a kalauz udvarias, mint egy svéd rendőr, és ahol percenként megszólal egy mobiltelefon, mire azt mondják, hát, hol, hol, hát itt ülök a vonaton, Géza. Piriké! Vagy anyu, mindegy. A szomszédom bölcsész lány volt, óvatosan kilestem, hogy mondattant tanul, mozgott a szája, memorizált ő is, és néha megcsóválta a fejét. Én meg novellák kéziratát javítgattam, lapozgattam bőszen, húztam, visszaírtam, én is csóváltam a fejemet, hogy néhol milyen suta, amit korábban írtam. Aztán még jóval Sárbogárd előtt újra oldalra pillantottam, és akkor azt láttam, hogy a lány pakol, és elővesz egy novellát, ami egyáltalán nem volt különös dolog, vonaton szoktunk volt novellát olvasni, én például egy nappal ennek előtte egy másik vonaton Cortazar egyik novelláját olvastam, Cora kisasszony volt az írás címe, és sírtam. Eszembe jutott Baka Pista, vasárnap kora délután volt, az a vonat éppen átcsattogott a Zagyva fölött, a szomszédom egy nagy mellű, apró lány, keresztrejtvényt fejtett, nem nagy sikerrel, én meg Pistára gondoltam, és sírtam. Na, mindegy. Mert azon a pécsi vonaton is novellákkal babráltam, amikor egyszerre azt láttam, hogy a lány elpakolja az iszonyatos mondattan paksamétát, és már ő is novellát olvas, fénymásolt, a szerző megjelölése nélkül írt példány volt, és akkor azt hittem, hogy ez egy vicc. Na ne, de tényleg! Bocsásson meg, mondtam, de hiszen mi ugyanazt a novellát olvassuk, itt van, nézze csak, hogy én is. Felém hajolt, micsoda, micsoda, és megnézte. Igen, ugyanazt a novellát olvastuk. Hát ez hogy lehet, kérdezte, mire én, nem tudom, én ilyet nem tanultam, csak azt tudom, hogy a novellát én írtam, ha nem haragszik. Most javítom ki éppen. Mire azt mondta, menjünk a büfébe, mert innia kell egy teát. Tervnek hívják a presszót, pesti belváros, ha mélyebbre lélegzel, még érzed a Duna illatát. Lementem cigarettáért este. S ahogy fizetek, azt mondja mellettem a férfi, középkorú, elnyűtt ötvenéves, az arcát szétcsipkedte az idő, szóval azt kérdezi, drága, ez a mutatvány mit tesz ki? Miféle mutatványról beszél ez, nézek oldalra. Száztizet, így a pincér kislány, sok? Kevés, így a férfi. Legyen kétszáz, vonta meg a vállát a pincér lány. Megivott az ember egy pohár bort, és azt gondolta, mutatvány. Kérdezem Takács nénit a szülővárosomban, elmúlt már nyolcvan éves, hogy van, rázza a fejét, jól vagyok, mondja, csak hát a lábam. Tipeg, mint egy kínai kislány, és megveri a kölyökmacskát, hogy ne szökjön el. Egy másik néni, nyolcvanhat éves és még autót vezet, negyven éve özvegy, egyedül él egy burgerlandi majorban, hatalmas ház, hat szoba, azt mondja nekem, nézze Ernő, a konyhát azért megcsináltattam. Legalább a konyhában ne legyen olyan magasan a mennyezet. Üldögél a néni nagy konyhában, alacsony mennyezet alatt, és fával fűt. Megérett kint a dió is, kopp, kopp. Ültem a színészek között, mint egy idegen postás, némelyiknek aztán bemutattak. Föláll az ember, picit dönt a fölső testén, és kezet fog. Mondja a nevét. Mintha egy távoli kisváros nevét mondaná, ahol két kirakat van mindössze, bár azok ádáz versenyben vannak egymással. És egy másik színésznő, ahogy nyújtom a kezem, ingatni kezdi a fejét, és azt mondja, hiszen hát, kedves Ernő, mi már ismeijük egymást. Az égből leereszkedik egy kés, és lágyan a szívedbe áll. O, igen?! Emő, Ernő, hát nem emlékszik, Palikánál találkoztunk a Ráday utcában, amikor még följártam oda, és maga írt is hozzám?! Énnekem, kedves Emő, tárcám van magától, ami rólam szól. Negyvenöt sor csak, de azért kedves írás, különben, nagyon kedves! Leesek a székemre, mint egy zsák, nézek magamra, jaj, te marha, te címeres barom, te ökör. És akkor, kedves drága Balogom, odahajol hozzám egy másik színésznő, szőke, kerek arcú, piros szájú lány, kék a kapucnija, mint az ég, odahajol hozzám, és azt mondja, hohó, figyelem ám magát, és most megtanulom, hogy kell igazából zavartnak lenni, zavarban lenni, egy percre, hah, kicsi lovag, megsemmisülni. Tudod, van ez a darab, mindegy is most, mi a címe, én írtam, és az a vége, hogy igen. Igen, ezt mondja a nő, egy idős, gyermektelen nő, aki szolgálóként élte le az életét, és most fogja a férfi kezét, akit egész életében szeretett. Igen, mondta a nő, és én összehúztam a képzeletbeli függönyt, és letettem a tollat. A rendező csóválta a fejét. Eszembe jutott közben az is, mi a rendező. Matematikus, pszichológus és rendőr egyazon személyben. Meg menedzserkalkulátor, na persze. Nem nagy gondolat. Azt mondta a rendező, jól van, rendben, de nem ez a darab vége. Nem így van. A férfi még azt fogja mondani, hogy nem. Azt mondja még a férfi, hogy nem. És aztán jöhet a függöny, Ernő Ezt tudtam neked mondani, hogy kerek negyven lettél, drága Balogom.