Délmagyarország, 2001. szeptember (91. évfolyam, 204-228. szám)

2001-09-01 / 204. szám

SZOMBAT, 2001. SZEPTEMBER 1. NAPOS OLDAL II. Mozart Prágában Fecskehajtó Kisasszony, borszűrő Mihály Szeptember szép ember A szüret is szeptemberben kezdődik. (Fotó: Gyenes Kálmán) Mozart Prágát „Európa konzervatóriumának" nevezte. Már akkoriban is az a mondás járta, hógy „Co Cech, to muzikant", minden cseh muzsikus. 1787-ben, a Don Giovanni bemutatásának évében Mozart már másodszorra járt Prágában, a Dusek házaspár vendégszeretetét élvezve (villájuk, a Bertramka ma a komponistának szentelt múzeum, kamarakoncertek színhelye). A kiváló szopránénekes feleség egy alkalommal az udvari pavilonba bezárta a mestert, s csak egy ária megírása után engedte ki. A zeneszerző sem maradt adós a revanssal: Josephine-nek blattolnia kellett a darabot, különben Mozart összetépte volna a kottát. Nos, a „Resta o cara" kezdetű opus ma is létezik... Blattolt egy egész zenekar, a Don Giovanni premierjén, a nyitány az utolsó pillanatban készült el, próbálni már nem volt idő. Az ősbemutató a Birodalmi Színházban hatalmas siker volt. Akárcsak az idei nyári előadás-széria, dacára a helyenkénti gyenge szereposztásnak. A színház kék-fehérarany terme a sok faberakás miatt fantasztikus akusztikájú. Prága egyik legtehetségesebb fiatal dirigense, Richárd Hein irányításával szökellt, szárnyalt a muzsika. Szabadtéren is játszanak Mozartot, A varázsfuvolát, a Liechtenstein-palota klasszicista udvarán. Martin Otava rendezése bájos, kihasználja nem csak az apró színpad lehetőségeit, de az épület termeit, ablakait is. Világsztárokat itt sem hallani, és az orkeszter vékony hangon muzsikált, de összességében egy kellemes nyári szórakozás tanúi lehettünk. Otava állította színre itt Verdi Traviataját is, a nagyszerű Simona Procházkovával a címszerepben. Ám a nyár mégis Mozarté a cseh fővárosban. Turisták ezrei látogatják az opera-előadásokat, a különféle alkalmi templomi koncerteket, a marionettszínház produkcióit, jelentős összegeket elköltve. Mozart a Don Giovanniért száz dukátot kapott... Heíner Lajos Szeptember beköszöntét az ősz jeleként tartja számon a néphagyomány, nevezik ezért őszelő hónak. Ekkor tartattak a gazdasági évet lezáró számadások, illik hozzá ezért a Mérleg vagy Mérték hava elnevezés is. Az arkangyal névünnepéhez kapcsolva pedig neveztetik Szent Mihály havának. Számos időjóslás, termékenységpraktika, vigalmi szokás jellemezte. A zordabb idők kezdetét, az őszelőt jelző hónapot a népi gondolkodás szerint kedvelték, mondván: „Szeptember szép ember, november csúf ember, december rossz ember". Első napjának időjárásából azt jósolták, ha dörög az ég, akkor jövőre bő lesz a termés, ha esik gyenge tél várható és sok kukorica, a szép időtől gazdag szőlő- és gyümölcstermést reméltek. Egyed névünnepén sokfelé nem készítettek vetnivalót, féltvén, a madaraké lesz a mag. A disznót viszont ekkor volt szokásban - pl. Kiszomborban is hízásra fogni, kukoricával, hogy étkes legyen. A szeptember 5-én ünnepelt Lőrinc dinnyerontó legendáriuma máig közismert. Kevésbé köztudott viszont, hogy szeptember 8. napja, amit jóideje már Kisasszony napjaként tisztelnek, valaha ősi pogány őszkezdő nap volt -jelzés a mostohább idők jövetelére. A melegebb éghajlatot kedvelő vándormadarak gyülekezése (aminek okán e napot nevezik „fecskehajtó Kisasszonyának is) egyben a vándorló népeknek is figyelmeztetés, ideje a zord idő elől elmenni. A katolikusok Szűz Mária születésének ünnepeként tartják, Kisboldogasszonynak is nevezik. Asszonyi dologtiltó nap volt ez, illetve vetőnap, hajnali harmatára a gazdák kiteregették a búzát, azt vélvén, hogy ettől az nem üszkösödik meg. A gazdálkodók sok helyen szeptember 2l-re, Máté napjára is figyelmeztek, s ekkor nem vetettek, félvén, hogy polyvás lesz a gabona (sokfelé „pelyvahét" is volt, egész hetes vetési tilalommal). A szeptember havi jeles napok közül kiemelkedett 29-e, Szent Mihály arkangyal ünnepe. Eredendően egész KözépEurópában őszkezdőként tartották számon, s hozzá a pásztorkodással kapcsolatos hiedelmek, hagyományok kapcsolódtak. Gonoszjáró napként is ismerték, ezért a hegyi pásztorok ekkor tartották a farkasünnepet. A szolgáló juhászok számára pedig ez volt az évi pásztorlás befejezésének számadásos, áldomásos napja, a bérfizetésé és az új elszegődéseké. Ekkor illett rendezni mindenféle gazdasági adósságot. A néphit szerint e napon áll meg a fű növése, szűnik meg a mézelés, a halak a víz aljára húzódnak. Időjósok rigmusolták, hogy „Szent Mihálykor keleti szél, igen kemény telet ígér". A szőlősgazdák szerint ekkorra már megforrhat az új bor is, ezért e napot emlegették „borszűrő Szent Mihály"-ként is. - Az új borral, a frissen főzött pálinkával már koccintgattak az őszi lakodalmakban, a szüreti mulatságokon, a kukoricafosztásnál. A „kukoriczahántás"-nak a szegedi tájon is élő szokása volt, miként Kovács János 1901 -ben leírta: „Alkonyatkor fölhangzik a muzsika- vagy a czimbalomszó egyik-másik udvaron, s a csapatostól jövő lányok, legények betelepszenek a garmada köré, s elkezdenek víg nótázás közben fosztani. Egyegy rakás megfosztása után tánczra perdülnek, majd fosztanak tovább...". S bizony nem volt ritkaság, hogy a lányok közül sokan ilyen alkalmakkor megtalálták a maguk „szép emberét"... Szabó Magdolna Jelenet A varázsfuvola prágai előadásából. (Fotó: Martin Otava) Liszt-zongoraverseny Munkatársunktól A budapesti Zeneakadémián hétfőn kezdődik a Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraverseny. Az ötévente rendezendő versengésre minden eddiginél többen, nyolcvannyolcan jelentkeztek. A szeptember 18ig tartó megmérettetés valamennyi fordulója nyilvános. A nemzetközi zsűriben zongoraművészek, Liszt-kutató zenetudósok és zenekritikusok kaptak helyet. A zsűri elnöke, Lantos lsrián mellett Rolf-Dieter Arens, Falvai Sándor. Massimo Gon, Jandó Jenő, Marián Lapsanky, Nádor György, Alan Walker és Jan Wijn értékeli a részvevők teljesítményét. A zenei viadalt 1933-ban alapították, s egyike volt Európa legelső, nemzetközi jelentőségre szert tett hasonló rendezvényeinek. Az első Liszt-verseny győztese Fischer Annié volt, később pedig olyan művészek indulásában játszott fontos szerepet, mint például Dino Ciani, vagy Róbert Benz. A legutóbbi, az 1996-os versenyen Bogányi Gergely győzött, aki szeptember végén a szegedi zsinagógában ad koncertet. Podmanicifcy Szilárd [jj Vénusz a Rózsadombon Majd ha te is elnyered a nőiességed! Mindig ezzel a szöveggel csukta az ajtót anyám, ha pár órára elszaladtak otthonról. Az ajtóban még csípőjéhez szorította a táskáját, érezzem, mit is tesz a nőiesség, arról viszont nem beszélt egyszer sem, hogy hol és hogyan kéne elnyernem a nőiességemet. Például amikor kártyavendégek jöttek hozzánk, a sarokpamlagról figyeltem anyámat, hogy nyer esetleg még több nőiességet, és valóban, úgy tartotta kezében a lapokat, mint aki egy egész földrészt irányít. Amikor elvonultak a kártyavendégek, apám lesöpörte a kártyaasztalt, ugyanezzel a mozdulattal összeborzolta a hajamat; anyád megint jól blöffölt, mondta büszkén, kiegyenlítve férfias kártyaveszteségét. Majd ha te is elnyered a nőiességed! Már annyira fejembe verte anyám ezt a mondatot, hogy ezúttal kedvem sem volt a szokásos hoppáréhoz: föltárni a nagy ruhás szekrényt, és magamra venni a cuccait, amiket erősen átjárt a szekrény aljába rejtett elektromos légfrissítő parfüm. De nem csak kedvem, időm se maradt volna rá. Anyám annyit engedett ezúttal a nőiességhez vezető rögös útból, meg merte állapítani, hogy nagy, egészen nagy lány vagyok már, és képességeim formás idomok nélkül is immár magasabb szinten kamatoztathatók: a nyaraló szomszéd kutyáját megetethetem, meglocsolhatom a virágokat, és a postát is átpakolhatom a kerti levélszekrényből a kandalló tetejére. Egy pillanatra azt hittem, komolyan beszél, de amikor apám belecsókolt a fülébe, úgy visított fel, hogy tudtam, belőlem ennyi is elég neki, már máshol jár az esze. Az össznemzeti tűzijátékon, a vacsorán, amit semmi pénzért el nem mulasztanának a vár különtermében, makacs és vérbő macák és kandúrok társaságában, akikkel együtt, ahogy apám mondta, mi irányítjuk ezt a koszos kis országot. Ekkor este éreztem először, hogy nem igazán értem, mi köt engem ehhez a két emberhez, bár puszta lényük mindig olyan természetes volt, de mégis, ahogy visszagondolok, nem szerettem őket, mert nem szerethettem őket. Apám indulás előtt még a gatyájában nyúlkált, mikor rám szólt, úgy csináljak itthon bármit is, hogy minden órában rám telefonál; aztán amikor a fogkrémet fölköpte a tükörre, imádott habos szájjal magyarázni, úgy intézkedett, hogy senkinek ki ne nyissam az ajtót, és a telefont se vegyem fel. Amikor végre becsukták maguk mögött az ajtót, és a garázskapura köpte a kavicsot a bömbölő Mazeráti, mintha kikapcsolták volna bennem őket, eltűntek, a nyomuk ugyan itt maradt, de soha nem láttam helyüket a házban. Anyám budoárját angyalok töltötték meg, apám dolgozószobáját pedig kulcsra zártam. Fekete bútorai mintha csontig égetnék az egész házat, valami dölyfös bizonytalanság áradt belőlük, valami felturbózott semmiség. Ha hazaértek, az angyalok elröpültek vagy a lefolyóba vetették magukat, a semmiség tetején pedig ott trónolt apám, mérhetetlen nevetségességben, s amikor anyám hangját hallottam, kérdésére, hogy körbenyalogassa-e apámat, apám, halottam, letépte a zokniját, és mert a nappaliban tetettem az alvót, mondta, előbb dobjuk át a gyereket a szobájába. Az egyik átdobásnál elárultam magam. Apám fölkapott, mint egy cukros zsákot, de mielőtt átdobott volna a szobámba, meghúzta a zongorán hagyott pezsgőjét. Fél kézzel nem bírt tartani, és bezuhant a bokám a nyitott zongorafedél alá a húrokra. A hangzavartól és vágó fájdalomtól egyszerre megrémültem, nem tudtam, mi van, és apám, ha kicsit belökve is, de nyomban megállapította, hogy nem aludtam. Nem magyaráztam, nem is várta el, de úgy nézett rám, mint aki rohadt tökbe harapott. Bár végül is, kicsit csaltam, de ez más. A nappali réz asztalán, az üveglapon tükröződve, mint egy ezer lábú fémbogár, a szomszéd ház kulcsa állt. Előbb úgy tűnt, ha megfogom, megharap, de megráztam magam és fölkaptam. Az utcán párás levegő gomolygott, cipő nélkül csuktam be a kaput, gyorsan, gondoltam, túl leszek a kutyán, virágon és postán, aztán kitalálok valamit; legjobbnak az árnyjáték tűnt az olvasólámpa alatt, amihez régebben regényekből olvastam alá, de mióta a szakácskönyvet megtaláltam, nincs izgalmasabb eljátszani egy receptet. Például a karmonádlit; ami végül olyan lesz, mint egy krumpli. A szomszéd háza pont olyan volt, mint a miénk, egyszerre, ugyanazokból a tervekből építették, úgy voltak vele, ez aztán a legmélyebb barátság család és család között. Csakhogy apáméknak születtem én, a szomszédnak meg semmi. Bejártak ezer spermabankot, meg hatszáz vizsgálatot, de az a hüvelyciszta tönkre tett mindent, és amikor csak az örökbefogadás maradt, megegyeztek, hogy majd egyik éjszaka náluk alszom, a következőn otthon, és mindenütt én leszek a gyerek. Ment is egy darabig, tán két éves lehettem, amikor a szomszéd bevallotta, hogy nem tudnak igazán szeretni, inkább vesznek egy kutyát, majd azzal kipróbálják, aztán ha az se jön be, legföljebb kiviszik egy erdőbe, kikötözik egy fához és kész. Sokszor álmodtam azt, merthogy a szomszéddal nagyon jó barátok a szüleim, hogy engem visznek ki az erdőbe, de velem annyira azért rendesek, meg beszélni is tudok, hogy magamnak választhatok fát. Amikor a kapuzárba dugtam a kulcsot, láttam, a vén vezérőrnagy új felesége kint lóg az emeleti ablakban, meztelen felsőtesttel, és ritmikusan bólogat. Csókolom, mondtam, és bevágtam a kaput. (folyt, köv.)