Délmagyarország, 2001. szeptember (91. évfolyam, 204-228. szám)

2001-09-29 / 228. szám

SZOMBAT, 2001. SZEPTEMBER 29. NAPOS OLDAL II. Nézzük a tévét M

ásképpen nézzük. Nem csak abban az értelemben, hogy keressük a hírműsorokat, mert meg akarjuk tudni... Mit is? A magam részéről: szeptember l!-e óta nem múló szorongással, egyszersmind valami botor bizakodással mindennap azt akarom megtudni, hogy nem indul fegyveres ellencsapás - valakik ellen. Hogy nem lesz bosszú. Hogy a felfoghatatlan támadásra nem fegyveres támadás lesz a válasz. Hogy megszakad a lánc és egymás kiirtása helyett egymás meghallgatásával lesz elfoglalva a hirtelen megvilágosodott emberiség. Tudom, hogy ez ábránd. A kereskedelmi csatorna hírműsorában arról faggatja a jobb sorsra érdemes sztárriporter a stúdióba behívott plasztikai sebészt, hogy vajon Oszama bin Ladennek gyárthatók-e hasonmásai, meg lehet-e változtatni „az igazinak" az arcát a felismerhetetlenségig, milyen testi adottságokon nem tud másítani mégsem a modern sebészet és a többi. A beszélgetés alatt vágóképek, kezdetleges számítógépes machinációk arról, mi van, ha eltűnik a világ pillanatnyilag legismertebb fizimiskájáról a szakáll, megnő a haji Allah, ne hagyj el.'), keskenyedik az orr, vékonyodik a szemöldök. A turbánt fölváltja mondjuk egy szibériai nyári sapka. Az észbontó blődségek beborítanak. És akkor hirtelen észrevesszük a bulvár közhelyek igazságát. Nézzük, ahogyan a számítógépes animáció európaisítja az általunk két hete megismert képmást és döbbenten dünnyögjük: olyan, mint mi! A rózsák háborúja című szuperfilm megy később, tele sztárokkal, tudják, egy válási háború története ez, a felek, a férfi és a nő szinte észrevétlen jutnak el az életre-halálra stádiumig, végül kioltják az életeket. Önmagukét és egymásét, egyszerre. Nincs tettes és áldozat. A tettesek az áldozatok és az áldozatok a tettesek. A film szereplői egymáshoz hasonlítanak, amennyiben mindketten máshogyan akarnak boldogulni, mint a másik, máshogyan akarnak szeretni, mint a másik. De egyformán boldogulni akarnak, szeretni akarnak, élni akarnak. Erre kiirtják magukat-egymást. Mert képtelenek megtalálni a módját, hogyan lehetne élni - mindenkinek máshogyan, wj a most valaki azt olvassa ki ebből, hogy szeretem a LA terroristákat... Amúgy megmondhatom: én a focit szeretem. Csakazértis. tUch Viva Verdi! - Markó Iván és társulata Szegeden Tánc-ima az áldozatokért Versenyben Gothár Paszportja Munkatársunktól Az Európai Film Akadémia (EFA) igazgatósága Gothár Péter Paszport című alkotását is beválasztotta a 44 legjobb idei európai film közé. Ezek közül öt jut majd tovább, hogy versenyezzen az EFA díjáért. A Paszport - amely az idén húsz rangos nemzetközi fesztivál programján szerepel - idáig három jelentős díjat kapott: Wiesbadenben a legjobb rendezés díját, Lecce-ben az Arany olajfa fődíját nyerte el, illetve kiérdemelte a palicsi fesztivál fődíját, az Arany torony-díjat is. Gothár filmje sikeresen mutatkozott be többek között a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon, Karlovy Varyban, La Rochelleben, Moszkvában és Torontóban; a külföldi közönség az év végéig láthatja a Paszportot még Bergenben, Damaszkuszban, Jeruzsálemben, Genfben, Londonban, Kijevben, Los Angelesben, Sao Paoloban és Thessalonikiben. Az Európai Film Akadémia díjáért versenyző filmek között van Szabó István legújabb, német-franciabrit-osztrák koprodukcióban készült „Taking Sides" című filmje is. Viva Verdi! című táncjátékkal mutatkozott be Markó Iván társulata, a Magyar Fesztivál Balett a múlt szombati Európafesztivál programsorozatában a Szegedi Nemzeti Színházban. A nagy komponista halálának századik évfordulójára az Olasz Intézettel közösen létrehozott produkció hatalmas sikert aratott. A közönséget meghatotta Markó Iván operarészletekre és a Requiemre készített artisztikus koreográfiája, amely az amerikai terrortámadás után új értelmet kapott. A Kossuth-díjas táncos-koreográfussal az előadás után beszélgettünk. - A hangfelvételek kiválasztásából úgy tűnt, alaposan ismeri Verdi életművét. Sok kapcsolata volt pályája során az olasz mester muzsikájával? - Tizenhárom éves kamasz voltam, amikor egy olasz staggione társulat Verdi Nabuccójával vendégszerepelt az Erkel Színházban. Engem is beválogattak a produkcióban szereplő felnőtt táncosok közé. Csodálatosak voltak a szólisták, nagyszerű a kórus, fantasztikusan szólt a zenekar, szép volt a koreográfia, a legnagyobb élményt mégis az olaszok életszeretete, jókedve, figyelmessége jelentette. Azóta is azt tartom igazi művészetnek, ami megérint, amiben nem pusztán a technika, a tudás, a profizmus dominál, hanem az embert megmutató érzelmek is meghatározó szerepet játszanak. Verdi muzsikája később is fontos volt a pályámon, például 1978-ban Maurice Bejárt jóvoltából a Veronai Arénában táncolhatMarkó Iván: A tanítást életem egyik nagy ajándékának tekintem tam a Nabucco rabszolgakórusára. - A színházi rendezőként is elismert író, Giorgio Pressburger, az Olasz Intézet vezetője ajánlotta a közönség figyelmébe az előadást. - Giorgio Pressburgerrel egy kortárs opera, Friedrich Cerha Netzwerkének ősbemutatóján dolgoztam együtt 1981-ben, a Bécsi Ünnepi Hetek idején. Nagyszerű volt a közös munka, jó barátságba kerültünk. Talán ennek is köszönhető, hogy most újra közös vállalkozásba fogtunk: a Viva Verdi! a Magyar Fesztivál Balett és az Olasz Intézet koprodukciójában jött létre. - Mit jelent önnek Verdi zenéje? - Emlékeim: szabadság, szerelem, zene - ezt mondom a darab kezdetén, amikor az idős Maestro szerepében megjelenek a színpadon. Ezekkel az értékekkel teljesen azonosulok. A szabadság számomra a legfontosabb emberi lehetőség és életkörülmény. Mindig küzdöttem érte. Amikor nehéz volt szabadnak, azaz önmagamnak lennem, akkor is vállaltam. A szerelem pedig nem pusztán szexuális kapcsolatot jelent, hanem lelki szerelmet, rajongást az élet, a szépség iránt. A zene az összes emberi realitás, a test, a gondolat és az érzelem szublimálódása. Megfoghatatlan, testetlen szépség, egy új dimenzió, nem beszélni kell róla, hanem hallgatni érdemes. Produkciónk Verdi zenéjéből és emberségéből indult ki, valamint az emlékeimből. Csodálatos énekesek, Maria Callas, Elisabeth Schwartzkopf, Luciano Pavarotti és nagyszerű karmesterek, Karajan és De Sabata régi felvételeiből válogattam. Mindegyik Requiem-lemezt meghallgattam, de azt az alázatot, azt a szépséget, ami Schwartzkopf hangjában hallható - és ami előtt csak fejet lehet hajtani egyikben sem hallottam. Lehet, hogy a fél évszázados hangfelvételek technikailag nem a legtökéletesebbek, hiszen rögzítésükkor nem állt még rendelkezésre a mai csúcstechnika, mégis érdemes ezeket választani, mert felülmúlhatatlanok. - A tragédia árnyékában döbbenetes megemlékezéssé vált az előadásuk. Tánc közben is érezte a közönség megrendülését? - Mindenkit megráztak a New Yorkban történtek. Egy művésznek reagálnia kell az ilyen embertelen borzalmakra. Nem a média miatt, nem azért, hogy közvetítse önmagáról, milyen jó ember, hanem egyszerűen azért, mert a világban minden mindennel összefügg, és a közöttünk lévő hihetetlen különbségek ellenére is valamennyien egy egységet alkotunk. Ha valahol - bármilyen messze - baj van, az kicsit mindannyiunk baja. Ha módom van rá, hogy a színpadon testet adjak az érzelmeimnek, akkor igyekszem megtenni. Ez most a gyönyörű szegedi színházban történt meg, mert a tragédia óta ez volt az első előadásunk. Felemelő érzés volt érezni a nézők együttlélegzését, mintha imát mondanánk, úgy táncoltuk el a Requiemet - mindazokért, akik Amerikában értelmetlenül elpusztultak. - Ifjú táncosai nagy tisztelettel Mesternek szólítják. - Sohasem csapom be őket, igyekszem mindig nagyon őszinte lenni velük, a gyengeségeimet is elmondom. Mindennek akkor van értelme, ha kölcsönös: a barátság, a szerelem, a családi vagy a mester-növendék kapcsolat is. Ha egyoldalúvá válik, ha eltorzul valamelyik fél részéről, akkor szörnyű lesz. Én nagyon szeretem őket, talán picit túlzottan is. Ami veszélyes, mert ha emberileg és szakmailag valamit nem úgy csinálnak, ahogy kellene, akkor sokkal jobban fáj, mintha profi szemlélettel közelítenék a dolgokhoz. A tanítást egyébként az életem egyik nagy ajándékának tekintem. - Nagy küzdelmet kell vívnia az együttes fennmaradásáért? - Ha elereszti a fantáziáját, akkor sem tudja elképzelni, mekkorát. Ez az ország legnagyobb létszámú magánegyüttese, én pedig maximalista vagyok, sohasem megyek bele olyan dolgokba, amelyekben nincs rendben valami. Hat éve működik az együttes, a legfőbb támogatónk a Jóisten. Segített a szegedi előadás alatt, segít abban, hogy ötvennégy évesen is táncolhatok, és kibírom, hogy a több mint egyórás produkció alatt csak az átöltözés idejére megyek ki a színpadról. Minden nehézség ellenére boldog vagyok, mert azt csinálhatom, amit szeretek. - Sokan nem kaptak jegyet az előadásukra, vállalnának újabb szegedi vendégjátékot? - Semmi akadálya! Gyönyörű ez a színház és fantasztikusan érzékeny a szegedi közönség. A Viva Verdi! pedig abszolút ide való. Köszönöm a nézők a lelkesedését, akik ezen az estén szívükben velünk voltak. Bízom benne, lesz még alkalom a találkozásra. Hallási Zsolt Podmanicxky Szilárd Vénusz a Rózsadombon Egy pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy akkor vesznek észre, ha kint hagyom a lábam a szekrényből, vagy akkor, ha visszahúzom és zajt csapok. De nem volt mit tenni, csönd támadt, valószínűleg már észre vettek. Nem mozdultak és nem beszéltek, ezért jobbnak láttam mégis a moccanatlan állapotot. Ott gubbasztottam a függöny mögött a porszívón, összeszorítottam a szememet, nem akartam látni, amint felfedeznek, összepréseltem a szám is, mintha ezzel távol tarthatnám magam tőlük. Már eltelt vagy fél perc, nem mozdult semmi, és már én sem bírtam tovább remegve várni, egy át nem gondolt mozdulattal föltéptem a függönyt, és elzsibbadt tagjaimmal kibuktam a szekrényből. A földön fekve aztán kinyitottam a szemem, és akkor láttam, már rég vesztettem. A két férfi tornacipője toporgott előttem, ott álltak a szekrénytől két lépésre, és a lehető legszemetebb módon azt várták, hogy megadjam magam. Hát megadtam. „Szervusz, kislány, mi járatban!?" - mondta az egyik, de hogy melyik, már nem emlékszem, annyira egyformák voltak. „Te dilis, egy gyerektől először a nevét kell megkérdezni" - szórakozott a másik. „Hogy hívnak? Megmondod a bácsinak?" Erre elröhögte magát a másik, vagy az egyik. „Azt azért nem gondoltam volna, hogy te egyszer bácsi leszel, te bácsi." „Na, mi a neved, kicsikém, vagy harapófogóval kell kihúzni belőled?" „Ugyan már, mit akarsz te egy gyerektől harapófogóval?" „Csak triegijesszük egy kicsit, hogy az annya se ismer rá." „Mi a szart keresel te itt? Minek?" „Hallottál mindent, mi?" „Mit csináljunk veled?" „Figyelj, én gyereket nem..." „Bazeg, én tehetek róla, hogy ez a kis szutyok itt van?" „Jól van már, szedd össze magad! A legjobb, amit már ki is találtam: itt hagyjuk, aztán a főnök elrendezi; nem mi engedtük be, ő majd tudja, mit kell vele csinálni." „Ez most nem kellett volna, nagyon nem kellett." „Te, nem annak az izének a lánya ez, itt a szomszédban, aki azzal az arabbal hozott össze a múltkor?" „A halál se tudja. Figyelem én a gyereket, mikor dolgozok?" „Hát éppen figyelhetnéd, most akkor többre mennénk vele." Nem mozdultam és nem beszéltem, és amilyen könnyű volt nem mozdulni és nem beszélni, egyre erősebben ragaszkodtam ahhoz, hogy ne mozduljak és ne beszéljek. És akkor nem is tudom, honnan tört föl belőlem, levegőt nem kaptam, csak kapkodtam utána, görcsösen csattogtak a fogaim, és a félelemsírás eddig soha nem hallott bombaként robbant föl a számban, az egész fejemben. Az egyik férfi lehajolt hozzám: „Hagyd ezt abba szépen, te kislány, nem lesz semmi baj." Ebben csöppet sem voltam biztos, bár először tényleg nyugtatólag hatottak rám ezek a szavak, és itt, ekkor tanultam meg egy jó időre, hogy bárkinek is hinni, annyi, mint a lehető legteljesebben kiszolgáltatni és félrevezetni magamat, mert bármi mondható, bármi eljátszható, ezért mindig csak az számít, ami történik, vagy ami már megtörtént, soha, semmi más. És ehhez képest még mindig a hideg betonon feküdtem, mint egy rongylabda, s féltem, ha fölülök, azzal kezdetét veszi valami kiszámíthatatlan és borzalmas. „Látod - folytatta - szépen megnyugszol, elfelejted az egészet, lehet, hogy csak álmodtad, semmi nem biztos. Szoktál képzelődni? „Szoktam - szólaltam meg a magam számára is meglepően - igen, szoktam - lassan fölültem, megtöröltem az arcom, sajnos úgy éreztem, egérutat kapok, ha elfogadom rengeteget képzelődöm, mint most is - mondtam, hogy megértsék, megértettem, mit akarnak. „Akkor képzeld azt, ami nincs messze, hogy a barátommal ide csak szórakozni jöttünk - mutatta az üveget -, meg nézni azt a jó kis csajt a falon, aztán ennyi, kis brunyesz." „Jól van" - válaszoltam. A nyugalom, a helyzet megoldása mindhármunkra rátelepedett, csönd állt be, mindketten leguggoltak hozzám, s ez az egész arra bíztatott, ha valamikor, akkor most lehet meglógnom. Két kis tenyeremet a homlokukra nyomtam, és a mozdulattal, amivel fölpattantam, hanyatt löktem őket, és nem tudom, mi okból, de újra visszavetettem magamat a szekrénybe. A szekrény hátsó fala recsegve-ropogva tört szét, a kiszakadt szikkadt nyíláson meleg fény áradt be. (folyt, köv.)