Délmagyarország, 2001. szeptember (91. évfolyam, 204-228. szám)

2001-09-22 / 222. szám

Szerkeszti: Hollosi Zsolt Délmagyarország és a Délvilág kulturális magazinja Őszi napfény a fekete hegyek országában Montenegrói anziksz gy évtizeden át a „veszélyes" jelzővel illették az adriai tengerpart, mintegy 120 kilométer hosszú montenegrói szakaszát, A Mediterráneum e csodálatos szépségű és egyik legkellemesebb klímájú övezetét azért nem látogatták a turisták, mert „ott még háború van". Pedig ott sosem volt háború, A jugoszláv hadsereg ugyan Montenegrá nyugati részén állomásoztatta csapatait, innen indított támadást a festői Dubrovnik ellen, ám a Crna Gora-i tengerpartra soha nem hullott egyetlen repeszdarab sem. Mára eloszlani látszik a fenti, kényelmes tudatlanságbál fakadó fáma, s lassan vissza térnek a turisták Jugoszlávia „maradék" tengerpartjára. Dubrovnik várfalai, Lokrum szigete felől. (A szerző felvételei) Repülőnket, s bennünket, ragyogó napsütés várt a tivati légikikötőben. A hőmérséklet 25 fok volt, a pálmafákat pedig enyhe szellő lengette. Néhány órával korábban, amikor Szegedről elindultunk Belgrádba, hogy felszálljunk a belgrád-tivati járatra, borongós, szeles idő búcsúztatott benünket, a jugoszláv fővárosban a hőmérő higanyszála nem kúszott 15 fok fölé... Kotori szállodánkig alig 10 perces út várt ránk. Miközben a tenger nyugodt, békés ringását szemléltük, arra gondoltunk, hogy milyen jó egy évszakot vissza menni: az őszből ismét a nyárban találtuk magunkat. S ha már itt vagyunk, irány a tenger! A Kotori-öböl csücskén lévő szállodánk teraszáról csobbanhattunk az Adriai-tenger kellemes vizébe, amely ilyenkor is 20 fok felett van, és fürdésre akkor is jó, ha a parton már hűvösebb van, esetleg szeles az idő. Prsut és sajt Crna Gora, illetve ahogyan napjainkban emlegetik: Montenegró, piciny köztársaság, Szerbiával együtt alkotja a háborúban alaposan megkarcsúsított Jugoszláviát. Lakossága alig 650 ezer, zömmel a tengerpartot népesíti be. A fekete hegyek (Montenegro magyar fordítása) között ugyanis nehéz az élet, kizárólag pásztorkodásból tarthatják fenn magukat az ottaniak. Ma azonban, a leleményesebbek, ezt az életformát is összekötötték a turizmussal. Van ugyanis néhány ételspecialitásuk, amelyet kizárólag ők tudnak (jól) elkészíteni. S ez nem más, mint a magyarnak nehezen kimondható prsut (füstölt sonka) és a sajt. Hogy ezért a két étekért mire nem képes a messziről jött vendég, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Kotor fölötti hegyekben lévő Bukovica falu egyik vendéglőjét (a Péróhoz címzett kocsmát) idényben naponta százan is felkeresik. Pedig nem könnyű a szerpentineken felkapaszkodni az 1200 méter magas hegygerincre. Csaknem egy órán keresztül kacskaringózik velünk a mikrobusz, mígnem elérjük a falut és a vendéglőt. A tulajt Milosevicsnek hívják, de mint mondja, semmi köze a hírhedt háborús bűnöshöz, aki most Hágában dekkol. Sok ilyen vezetéknevű ember él ezen a tájon. A prsut és a sajt valóban fenséges, a Vranac nevű vörösbor is csúszik. Milosevics úr megmutatja a társaságnak a füstölőt, ahol egyszerre ötszáz sonka várja a szabadulását, ami gyorsan be is következik, hiszen lefelé menet még a horvát oldalról felfelé tartó, németeket szállító autóbuszokkal is találkozunk. A Lovcsen hegyen, a Meztelen csúcs közelében, van Njegusi falucska - Petar Petrovics Njegos, a montenegróiak vallási és világi fejedelmének szülőháza, aki a 19. század egyik meghatározó személyisége volt a piciny államnak. Ráadásul költőként is nagyot alkotott, fő művében a Gorski vijenac-ban (Hegyek koszorúja) érzékletesen fogalmazta meg kora társadalmának helyzetét, minden gondjával, bajával, örömével együtt. Szülőházában azt az egyszerű, nagyon szerény otthont fedezi fel az ember, amely a hegylakókat jellemezte és jellemzi ma is: nyitott tűzhely, cserépedények, faszerszámok. A falon néhány festmény, ezek őt ábrázolják, montenegrói viseletben, testőrei, harcosai körében. A vitrinekben kéziratai, s a világon több nyelvre is lefordított művei. Petrovics az európai uralkodó házakban is otthonosan mozgott, sokat utazott, jól bánt a fegyverekkel, az akkori idők igazi világfija volt. Szerette a nőket. Ez lett a veszte. Mindössze 38 évet élt. Szifiliszben halt meg... Kotor, az ékszerdoboz Az öböl meghatározó városa, a mindössze 6 ezer lakosú Kotor. Óvárosa az egyik legszebb római kori épületeket tárja a látogató elé. Régi, fényesre csiszolt utcakövei híven bizonyítják, hogy milyen patinás környezetbe kerültünk. Ezt egyébiránt nyomatékosítja az a körülmény is, hogy az UNESCO Kotor belvárosát a világörökség részévé és védetté nyilvánította. Ennek köszönheti a város, hogy az 1979. április 15-én bekövetkezett 7,3-as erősségű, katasztrofális földrengés után, viszonylag gyorsan újjáépítették a templomokat, a középületeket, a megrongálódott lakóépületeket. A szeptember közepén is erősen tűző napsütésben még sok német, angol, olasz, svéd, holland turista bóklászik a sikátorok között, be-benéz a kilenc templom egyikébe, végigjárja a Tengerészeti Múzeum emeleteit, azután beül az óvárosban „fellelhető" több száz étterem, kávézó, büfé, kiskocsma, cukrászda egyikébe... Elfogyaszt egy pohár sört, üdítőt, eszik egy baklavát (finom, édes diós-mézes, tipikus balkáni sütemény), azután sétál egy nagyot az öbölben, majd - alaposan elfáradva - hazatér szálláshelyére. „Akik a mennyországot a földön keresik, Dubrovnikba kell, hogy jöjjenek és látniuk kell azt!" E kijelentés Bemard Showtól származik. A híres író kedvenc pihenőhelye volt a dalmát város, rengeteget járt ott, ezért is fogalmazta meg ilyen frappánsan a véleményét az ősi, egyébként szintén UNESCO világörökség részeként A Kotori-öböl a Lovcsen hegyről Állandó a nyüzsgés a kotori piacon nyilván tartott városról. Az 50 ezer lakosú Dubrovnikban nincs holt szezon. Az év minden szakában van vendég. A város vezetői szerint nyaranta pedig megháromszorozódik a lakosság! E kis úti beszámolóban lehetetlen leírni minden gyönyörűséget, amellyel az ember találkozik ebben a dalmát városban. Csak a Sztradunról, Dubrovnik híres-neves főutcájáról, könyvet lehetne írni. (írtak is.) Itt gyülekezik a turisták aprajanagyja, innen indulnak felfedező útjaikra. Az évszázados épületekkel övezett utcán, s a Sztradun két végén lévő tereken útikönyvekkel felszerelt idegenek fontolgatják. hogy merre induljanak, melyik sikátorral kezdjék? Mert abból van bőven. Százával fedezzük fel őket, s kivétel nélkül mind az óvárost övező várfalakig húzódnak. Itt tapasztalhatja meg igazán a (napjainkban már népes magyar) turista tábor, hogy milyen az igazi mediterrán város. A szűk utcácskákban nemcsak lakások, hanem üzletek, kávéházak, szórakozóhelyek, irodák is vannak. Láttunk olyan hosszú keresztutcát, amelyet a vendéglősök vettek birtokukba, s úgy festett az egész, mintha lakodalomra terítettek volna... Lokrum, a földi paradicsom Dubrovniktől alig 20 percnyi hajózással érhető el Lokrum szigete. E kis oázis maga a paradicsom. Lakatlan, természetvédelmi környezet, belépővel lehet ide látogatni, ily módon „megszűrik" a hívatlan vendégektől a sűrű buja növényzettel borított szigetecskét. A fenyők, tuják, a mediterránon honos cserjék, bokrok, virágok egy XII. századból származó Benedek-rendi kolostort is rejtenek maguk között. A sziget egyébként a szelíd öblök romantikus szigete, s a parti sziklákon fürdőzóket is látni, sőt egy kisebb öbölben a naturisták „vertek sátrat". (Egy napra, mert az utolsó hajó este 6-kor indul vissza Dubrovnikba.) Aki egyébként egyszer végig sétál árnyékos, szubtrópusi növényekkel határolt sétányain - vissza vágyik. Sokan vissza is térnek, s ahogyan azt ott tapasztaltuk, egyre több magyarországi turista vált jegyet Lokrumra, azért, hogy ha csak néhány órára is, de elmeneküljön a szmogtól, a stressztől, a napi gondoktól, meg úgy egyáltalán - a világ zajától. KUimre Ferenc