Délmagyarország, 2001. szeptember (91. évfolyam, 204-228. szám)

2001-09-08 / 210. szám

V. NAPOS OLDAL SZOMBAT, 2001. SZEPTEMBER 8. Cakó Ferenc homokba álmodott történetei Mintha a néző maga is rajzolna Salzburg diktátora elköszön Cakó Ferenc, akinek nevéhez többek között Zénó gyurmafigurája is kötődik, évek óta tart élő homokanimációs önálló esteket. A tárgyasztalon zenére homokba rajzolt, animált történetek a nézők szeme láttára kelnek életre, ők is részesei lehetnek az alkotói folyamatnak. Decemberben Szegeden a színház zenekarával, énekesekkel, a Szegedi Kortárs Balett táncosaival közösen lép színpadra, az összmüvészeti produkció igazi kuriózumnak ígérkezik. - Hogyan valósul meg az előadás összmüvészeti jellege? - Szimfonikusokkal leplem már fel. az ehhez képest egyszerű, hiszen ők játsszák a darabot, én pedig rajzolok közben. Még nagyon sok megbeszélésre és próbára lesz szükség ahhoz, hogy a táncosok, a zenekar és az animáció egysége teljes legyen. Lehet, hogy az irodalom is megjelenik majd az előadásban. -A nézőt minden művészeti ág erejével igyekszenek megragadni? - Valahogy így, szeretnénk kicsit álomszerűen elvarázsolni a közönséget. Nehéz a dramaturgiát kialakítani, megtalálni a gyors és a lassú megfelelő váltakozását. Nekünk is valahogy úgy kell dolgoznunk, mint az amerikaiaknak, akik grafikonon vázolják a tilmek dramaturgiáját. Problémát jelent majd a szünet. Legjobb lenne egy egyórás produkciót tervezni, de ez a színházi közönségnek kevés, várnak a 3040 perces második felvonásra, amiben felül kell múlnunk az elsőt, hogy jó érzéssel térhessenek haza. - Akármilyen rövid ízelítőt ad, mindig ilyen pontosan megtervezi a hangulati ívet? - Igen. Előre érzem, mikor fog kitömi a taps. Az emberek azt is szeretik nézni, ha valaki rajzol. Én zenével együtt rajzolok, emellett a homokból kis történet rajzolódik ki - megöregedés, szerelem, vágyódás, A belga Gerard Mortier egy évtizeden keresztül regnált a világ legjelentősebb zenei fesztiválja, a Salzburgi Ünnepi Játékok élén. Tevékenységét botrányok sorozata jellemezte - viták a Bécsi Filharmonikusokkal, világhírű művészek elüldözése, a neves amerikai nagyzenekarok látogatásainak elmaradása, állandó harc a sajtóval. A Denevér idei produkcióját még legfanatikusabb hívei is a távozó direktor bosszújaként emlegetik. Az egész előadás - a kritikák és ismerősök beszámolói szerint - obszcenitások hosszú sorozata, a legenyhébb köztük egy nyílt színi szellentőverseny. Richárd Strauss Ariadné Naxos szigetén című operáját (ebben az évadban a Szegedi Nemzeti Színház is bemutatja) láttam: modernkedő, ötlettelen rendezés jellemezte, valamiféle nemzetközi repülőtér várójában játszattatok minden, ugyanakkor nagyon „erős" zenei megvalósítás, Dohnányival az élen, olyan klasszisokkal, mint Natalie Dessay vagy Deborah Polaski. Felejthetetlen volt Sosztakovics operájának, a Kisvárosi Lady Macbethnek az előadása (az opus egy terjedelmében kisebb, ám annál jelentősebb figuráját alakítva debütált Gregor József a Metropolitanben) - ismét a zenei megoldást, Valery Gergiev szuggesztív dirigálását kell kiemelnem. Katartikusnak bizonyult a Bécsiek Sir Simon Kattle-lel és Alfréd Brendellel adott két koncertje, de a fesztivál igazi Stefan Zweigi Sternstundeja Claudio Abbadoé volt a berlini filharmonikusokkal. Technikailag messze nem perfekt, ugyanakkor elsöprő erejű Mahler Hetediket játszottak, a súlyos betegségen átesett, csontvázzá fogyott olasz megszállottként vezette orkeszterét. Mortier, a diktátor elköszön - de lesz-e mindebben köszönet? Jövőre Salzburgban Turandot Gergiewel, Don Giovanni Harnoncourt zenei irányítása alatt, olyan ritkaságok. mint Strausstól a Danaé szerelme, Rossinitől a Tó asszonya, Gounod Pesten is játszott operája, a Rómeó és Júlia. Ám lesz-e változás valójában? Hugó von Hofmannstahl, Arturo Toscanini, Max Reinhardt, Herbert von Karajan városa most ezt lesi izgatottan. Heiner Lajos Salzburg fesztiválutcája Világpremier Szegeden Cakó Ferenc, a világhírű, többszörös nemzetközi és hazai díjnyertes animációs filmrendező ez év decemberében két alkalommal mutatja be kortárs művészeti estjét a Szegedi Nemzeti Színházban a zenekar és a Szegedi Kortárs Balett közreműködésével. A decemberi két színházi esten több hatalmas kivetítőn kísérhetjük majd figyelemmel az animációt, mely egy eddig be nem mutatott történetet elevenít meg. Az erre az alkalomra készült kompozíciót két kortárs zenei mű inspirálta. Az egyik Szarka Tamásnak, a felvidéki Ghymes zenekar zeneszerzőprímásának, énekesének négy tételből álló, hegedűre és énekhangra komponált műve, a másik a varázslatos hangú és hangterjedelmű énekesnő. Ágens készülő albuma. A két részt kettőjük női és férfi énekhangra, valamint hegedűre tervezett kőtőtt improvizációja kapcsolja össze. Mindeközben a fényekkel és vetítővásznakkal, a kivetített és élőképekkel rifmi/.ált térben a Szegedi Kortárs Balett tánca egészíti ki és értelmezi a zenére megszülető homokanimációs történetet. Igazi karácsonyi ajándék lehet a városnak ez a két előadás, melyet a lokálpatriotizmusnak köszönhetően nem Budapesten mutatnak be először. Cakó Ferenc. (Fotó: Schmidt Andrea) elmúló szerelem - ami elmondva talán banális lenne. Ezek, hasonlóan filmjeimhez, történeti szálra fűzött képi gondolatok, melyek megmozgatják a közös tudatot, memóriát, s ettól válnak sikeressé. Filmverseknek nevezem őket. Egy kerek történetben érdektelen mozzanatokat is kell ábrázolni a folyamatosság kedvéért, itt csak a legerősebb képek jelennek meg, ettől annyira erős a hatása is. - Hogy sikerül majd egybefonni az összes szálat az előadáson? - Az összhang kialakítása komoly feladat. Szerencse, hogy én olyat csinálok, amit más nem, tehát nem zavarom se az énekest, se a táncost, se a zenészt. Sok mozaikból, improvizációs részekből áll össze majd az egész este, nem lesz egy kényszerítő, kemény főrendezői vonal. így szeretnénk a közönséget elvarázsolni. Az a legnagyszerűbb: úgy bevonni a nézőt az előadásba, hogy úgy érezze, mitha ő maga rajzolna. -Követik újabb kedves figurák Zénót és Sebaj Tóbiást? - Sajnos a királyi televíziónak nincs pénze erre, a kereskedelmi adók pedig nem rendelnek. Már a harmincas évek felé közelítenek azok, akik a Mézga család és Doktor Bubó kalandjain nőttek fel. Hiányzik az a sajátos magyar, nyelvi játékokkal tűzdelt humor, amitől Romhányinak köszönhetően akkora siker lett a két kőkorszaki szaki története. Az eredeti változat csapnivaló volt, a magyar szövegtől lett dögös. Ilyet nem rendel senki. Lehet, hogy azért, mert azt gondolják: én már úgysem leszek főnök, mire ez elkészül. Az egész szakma sír emiatt, és az értékes fiatalok nyugati bérmunkában dolgoznak a kész forgatókönyvek filmre vitelén. Utolsó mohikánként készítem kis versenyfilmjeimet, az 50. és 51. Berlinálén az én munkám volt a magyar versenyfilm, a nagy filmeket sajnos évek óta csak panorámába hívják be. Az olyan kis stúdiók, mint az enyém is, csak kisebb sorozatok készítésével tudnak életben maradni. Legutóbb a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától kaptunk megbízást egy rövid sorozatra. Elképesztő módon a volt szocialista országok közül csak nálunk szűnt meg a bábműterem, ami azért is sajnálatos, mert olyan sikerfilmek születtek itt. mint a Mirr-múr, a kandúr, A legkisebb ugrifüles, a Misi mókus, az én Sebaj Tóbiásom, a Zénó. A szétesőben lévő Pannónia Filmstúdiót 1991-ben hagytam ott, az enyém szinte az egyetlen normálisan felszerelt bábműterem, ahol gyurmát, bábot, papírkivágást, homokot, mindent lehet mozgatni. A ma létező negyven kis stúdió vagy bérmunkában dolgozik, vagy reklámfilmet készít komoly rendelés híján. Nyilván olcsóbb külföldről vásárolni animációs filmeket, mint producerként gyártatni egyet, ha nem vesszük számításba, hogy az elkészült munkát utána 30-40 évig el lehet adni. Ahogy még ma is van piaca a régi pannóniás remekeknek. Wagner Anikó Mi a Balatonnál láttuk a német-magyart, és egyáltalán nem volt rossz érzés. Nem fájt, inkább csak a megrendült csodálkozás, hogy milyen szépen is csinálta a kicsi Dreisler. A szomszéd padon sült halat evett egy fiatal pár, a fiúnak zsíros volt a szája, úgy akart csókolózni. Aztán a grúz-magyaron lassan, de egyre elszántabban a grúzoknak kezdtünk drukkolni, rúgjatok még, drágáim, gyerünk, legyen négy, vagy lehet hat is, összekeveredett a szegény ország iránti szimpátia a „ha rossz, akkor legyen még rosszabb" érzésével, és kifejezetten bosszankodtunk, a fejünket ráztuk, fölszisszentünk, amikor a fürge lasvili kihagyta a kihagyhatatlant. Szurkolj, de kinek? Sokan és sokféleképpen megírták már, hogyan lopták el tőlük a szurkolás lehetőségét. Magam évek óta magyar csapatnak nem szurkolok, mert szurkolni annyit jelent, hogy az ember odaad magából egy kis szívhúst és lelket, odaadja az édesanyja első hajtűjét vagy az édesapja első szexmagazinját, a fél fizetését, de itt nincs kinek mit adni, és, bármennyire is vágynám az ellenkezőjét, kevés olyan játékos van, akinek fontos lenne a szurkoló. Tisztelet a kivételnek. A szurkoló minden lehet, csak cinikus nem. Lehelsz vad, elvakult, kíméletlen, kegyetlen, türelmes, lusta, önfeláldozó, impotens, csak cinikus nem. Cinikus szurkoló nincsen, az olyan, mint egy ateista pap. A szurkoló a szélsőség embere, üvölt, vagy szótlanul ül és sír. Igazából se üvölteni, se sírni nem lehet. Fásultság és mohó klubköd, ez van itthon, meg az, hogy Bicskei mindig bölcs szerződéseket köt. Vagy Tornyi BarSzív Ernő Angolok, írek, spanyolok, foci nabás, mindegy. Most már lassan az sem érdekel. hogy az agg Keresztúri brillírozik Békéscsabán, vagy hogy Simon Tibi hol döngeti a tőidet. Amikor menetelt a nagy Videoton. egy-egy győzelem után Tarjánban kinyíltak a panelablakok, és boldog gyertyafények libegték teli a mámoros szegedi éjszakát. Fásult, cinikus korban nem születnek mesék és legendák. Akik most téblábolnak a magyar pályákon, antihősök. S talán ők tehetnek róla a legkevésbé. Arról sem tehet Hrutka, hogy hárommillió a havi fizetése, miért adnak neki annyit. Pedig a legnagyobb legendagyártó a szurkoló, de most nincs mit mesélni, nincs történet. Miközben bármerre indulsz el az országból, focit találsz. Románok, szerbek, horvátok, szlovákok, szlovének, csehek, bolgárok, nézd bármelyik nációt, a szegényebb országok is ontják a tehetségeket, és számolni kell velük. És nem az, hogy mindig győznek, hogy mindig továbbjutnak, hanem hogy partiban vannak. Hogyan szurkol egy ír? Szóval az történt, hogy a pesti szerkesztőségemben véletlenül ráakadtam a Nagyvilág folyóirat augusztusi számára, gyanútlanul belelapoztam, majd a következő pillanatban azt hittem, hogy a versszerkesztő asztalára esik a szívem. A Nagyvilág folyóirat irodalmi lap, de ezúttal a fociról közölt összeállítást olyan nevekkel, mint George Best, Jorge Valdano, vagy Roddy Doyle, a kiváló ír író, a híres Javier Máriás, aki pedig spanyol. Hazaballag az ember, leül az asztalához, és elolvassa Doyle novelláját, ami az írek kilencvenes évi vébészerepléséről szól, a kijutást a selejtezőcsoportból, és aztán bejutást a legjobb tizenhatba. Ó, ahogyan az írek a pubokban szurkoltak! Ahogyan rákészültek, sör az asztalon, szív kifényesítve, a torok fölturbózva. Volt egy meccs, írek az angolok ellen, és ezeknél ez mindig presztízs, vagy tán még annál is több. Lineker gólt lő, az írek robotolnak. Nem megy, nem megy az egyenlítés. De a meccsnéző társaságban van egy törvény, hogy mindig akkor van gól, ha valaki kimegy pisálni. A dolog kétélű, mert az ellenfél is rúghat, akkor pedig ugye. Doyle kimegy, vizel, a csempének dönti a homlokát. Arra megy vissza, hogy kitört a téboly, mert Kevin Sheedy kiegyenlített. És azt üvöltötték, hogy jó írnek lenni, jó írnek lenni, jó írnek lenni. Mikor lehet minálunk ilyet csak suttogni is?! Nem az, mert tényleg jó magyarnak lenni, de viszont. Viszont miután az ember elkábult a „millenniumi" tömjéntől, és miután megtudta, hogy az adójából támogatta volt a Fradi utóbbi kétévi tündöklését, miután viszont egyre több az alkalmi kisnáci a lelátókon, miután viszont a parlamentben is lehet könnyedén zsidózni, azért az ember meggondolja. Nem azt, hogy jó-e magyarnak lenni, mert magyarnak lenni állati jó, de viszont jobb az ágyban, mint a lelátón. Vagy jobb a kankalinos réten, gyere, kisfiam, ne focizzunk, inkább szedjünk virágot. Te, hogy az a Sebők mekkora kötőt kapott a grúztól?! Test, labda, Hamlet Az argentin Valdano pedig, aki játszott a Real Madridban is, azt mondja, hogy a labda nőnemű. La pelota. Szép. Ha úgy veszem, így van testi értelemben is. Hogy a nő testén mennyi labda van. Medicinlabdák, rögbylabdák, pingponglabdák, golfiabdák, kosárlabdák, finom bőrrel bevont kislabdák. A férfi testén fjedig kapufa van. Vagy szögletzászló. Marijas, a spanyol író meg a régi. olimposzi magyarokról is ír, Puskásról, Czíborról. Kocsisról, Kubaiáról, Garayról. S az aztán tényleg gyönyörű eszmefuttatás volt, ahogy a Barcelonát a Real Madriddal összehasonlította. Hogy a Barcelona inkább hamleti jellegű képződmény, míg a Real csapata otellói jellem. Hát igen, ilyet mi is mondhatunk. Hogy a magyar csapatok többsége momentán amolyan tiborci karakter, jó, mondjuk, úgy az, hogy Latabár Kálmán alakítja nagy odaadással a kisemmizett jobbágyot. A nemzetközi kupameccsen pedig akármelyik magyar csapat megformázza Nemecsek Ernőt. George Best novellája Ausztráliában játszódik, ahol az ifjú ausztrál játékosok, kik ismerkednének volt a labdarúgás alapjaival, lecikiznek egy idős, angolul gyatrán beszélő, hovatovább iszonyatosan kövér trénert, mígnem Best megunja a zrikát, és leteszi úgy huszonöt méterre a kaputól a labdát, és int a Kövérnek. És a Kövér nyolcból nyolcszor eltalálja a fölső lécet. Ezt Best, az északír mondta, és egy északír, aki játszott a Manchester Unitedben, hát az nem hazudik. Nem lövöm le a poént, és nem mondom meg, ki volt a Kövér. Epilógus, Szabó Zolika Emlékszem, jó tíz éve egy késő őszi délután befutott az Ady térre Szabó Zolika, ahol meccsünk volt. Kispályás egyetemi bajnokság, most is megy még, vezessetek naplót magatokról gyerekek. Szabó Zolika úgy érkezett közénk, mint aki megvilágosodott, fogta a fejét, a szeme lázasan fénylett, az ajkai rángatóztak, közbevetőleg megjegyzem, Szabó Zolika megátalkodott Döme-rajongó volt, Döme nyomban Jézus, Péter és Mária Magdolna után következett, de most nem Döméről akart beszélni, tulajdonképpen szólni is alig tudott, te atyajóúristen, suttogta, és elcsuklott a hangja. Rád dőlt a kapu, Zolika? A Honvédban van egy iszonyatosan nagy tehetség, suttogta, miközben kikerekedett a szeme, a Honvédban van egy... egy őstálentum, egy csiszolatlan gyém..., hah, fogjatok meg, összeesem. Hogy hívják a csiszolatlant, Zolika? Borgulyának! Jegyezzétek meg elefántok, Borgulya lesz a jövő, értitek, a Borgulya! Hát, Zolika, ami azt illeti, igazad lett.