Délmagyarország, 2001. július (91. évfolyam, 152-177. szám)
2001-07-07 / 157. szám
Szerkeszti: Hollósi Zsolt ldal Délmagyarország és a Délvilág kulturális magazinja Dél-Franciaországban vendégeskedtek a röszkeiek Az okcitánok földién ^^ " \ erri em repülővel mentünk, ahogyan az okcitánok jöttek. Busszal vágtunk a kétezer kilométernél hosszabb útnak. At Ausztrián, érintve a németek országát, keresztül Svájcon. Majdnem két napba telt, mire hozzájuk értünk a délfrancia Saint Pierre de Trivisybe. A két buszpilóta, a szőregi Kiss István és a szegedi Papp Zoltán jól megküzdött a hegyi utakkal, mire minden autópályakapun, szerpentinen, keskeny faluutcán túljutva megérkeztünk az okcitánok földjére. A ősi okcitánok és a váraik Az okcitánok földjén árpasárgák a lankák, üde zöldek a hegykaréjok. Zord erdőfonat köríti az ödon falukat, ahol majd mindenütt szemérmes várak bújnak meg. Sziklahasadékaikból kristálytiszta víz patakoz. Tehenet tarkát, vöröset, zsemlyeszínűt tartanak, birkáik testesek. Tőlük is messze az azúrkék tenger, és a déli franciákat spanyoloktól választó Pireneusok fehér sziklakoszorúi. (Közel ide a katalánok Barcelonája.) Ósföldre érkeztünk, minden helyben található, amit a természet széppé formált. Az okcitánok ősidők óta látják ezt a gyönyörű tájat. Irtózatosan büszkék miatta. Mikor Filip (Philippe Folliot, a mostani okszitánok egyik összefogója) Röszkén a vendéglátóival betévedt a vagonkocsmába, és ott becsülettel iszogatták a magyar paprikapálinkát, a végén annyira belelendült a barátkozásba, hogy egytől egyig megtanított minden ittlévő röszkeit egy igazi okseitán gyerekdalra, amellyel a káposztaültetés figurás módozatait utánozzák, természetesen folyamatos tintorettózással (alkoholnak mediterránul a szervezetbe vitelével), de olyannyira, hogy a röszkeiek ezt a dalt nemcsak hogy jól megtanulták, hanem az okcitánföldi látogatásukkor elő is adták. A vabre-i esten akkora tapsot kaptak érte az ottani összes okcitántól, amely tán még most is szólna, ha más falu vigalmára nem kellett volna menniük. A hatnapos összecsapáson a vendéglátó tizenkét dél-francia falu népe - élén St. Pierre de Trivisy-vel - kitett magáért, a harminchat vendég röszkei meg állta ezt. Hegyre föl, tengerre le, múzeumból ki, templomba be, piknikre ide, műsorra amoda. Keveredett konyhanyelvében a francia, a magyar meg a kínai is. (Uji möszjő, hörpin-csük-csak le!) A családi rajzbeszédek hamar színvonalassá tették az ismerkedést, merthogy szinte senki se beszélt magyarul a vendéglátók közül. Habár igyekeztek. A magyar se volt rest. Tanított, ahogy tudott. Szótárból, jellel, eljátszva. A jó okcitánok pedig meg is tanulták a szegedi táncosoktól (fele röszkei) az éneket, hogy „zölderdőbenjártam, virágok között, ott láttam egy kislányt, koszorút kötött", hiszen ráadás volt érte az ide illő csók. (A körtánc párosa mindig más, így a csók cuppantás csupán, a csőrözés, mint hosszú csókolózási mód, teljesen kizárva.) Különben a mutatóba vitt, szegedi táncosok olyan ropogós legényest, szoknyapörgető fergetegest jártak, hogy az összes okcitán mind ögy tapsolt, mint aki erre született. Az égig érő tüzelés (Szent Iván-éj) idején azért az is megmutatkozott, hogy a völgybe zárkózó okcitánok tettei sem alábbvalók. A korosabb okcitánok még okcitánul is beszéltek, amit a franciául jól tudó franciáknak is tolmács fordított. A röszkeieket káposztaültetésre tanító Philippe ott is elsőnek ugrotta át éjfélkor a hamvadó tűzhalmot, és amikor mind lejöttek a hegyről a fáklyások, az ősi okcitán hangszer, a klarinéthoz hasonlatos „graile" fülbemászó dallammal énekelni hívott minden ottlévő okcitánt, olyan érzése támadt a magamfajta pátosszal ritkán megcsapott embernek, mintha a „Ki tudja, merre, merre visz a végzet" kezdetű székely himnuszt hallaná a völgy sok ezer tárogatójából. Csoda-e, hogy ettől pár pillanatra olyannak látta a franciaföldi kavalkádot, mintha az ég nyílott volna meg, és abból angyalok serege ereszkedne a tisztásra, ahol könnyű szél lengeti köröttük a piros-sárga okcitán és a magyarok összes (ország, megye, Röszke) zászlaját. Nagy látványmester ez a Filip! Meg a többi hasonló gondolkodású társa, például Jacques Pagés. Emelkedik, röpköd körbe-körbe okcitán a magyarral. Suhannak a nagy hegyek fölé, át a magasságokon, őszinte dalból fakadón. A zene, a tánc, a tűz összehoz hetet, havat a forró völgykatlanban. Igaz, ekkorra már minden bor a legjobb helyen, a hatvanfokosra főzött, spanyol bikakergetőből sincs már egy csöpp se. (Ezt az ánizspálinka illatú „gyógyszert" jócskán fölöntik vízzel, mert magában fölérne a legalantasabb röszkei kerítésszaggatóval...) A röszkei faluatyák azért utaztak több mint kétezer kilométert az okszitánok földjére, a dél-francia Saint Pierre de Trivisy-be és a többi faluba, hogy ünnepélyesen írják alá, pecsételjék meg a megbonthatatlan francia-magyar-román barátságot. A franciák, akik Lacazéban, a zene ünnepén majdnem mind olléztak (s titokban bikaviadalokat is rendeznek), korábban Végvárra vittek segélyt, a röszkeiek romániai testvérfalujába. Mivel épp ez időben lett kész a röszkeiek óvodája, amelynek átadására a végvári polgármesternek kötelező jelenése volt, kérte a franciát, Philippe Folliot-t, Saint Pierre TriA röszkei önkormányzat csapatát Magyar! László polgármester és 12 követője: Szűcs József jegyző, Bende Szilveszter, dr. Tari Zoltán, Fodor Imre, Dani András, Molnár Albert, Vlocskó Mihály, Nagy Tibor, dr. Sövényházi Ilona, Csonka Imre, Horváth Béla, Borbásné Márki Márta képviselő alkotta. A táncosokét Nagy Albert, Nagyné Csonka Kornélia, ifj. Nagy Albert, Kéri Andrea, Pintér Andrea, Stein Kata, Bodor Mónika, Szakács Angelika, Tóth Balázs, Tóth Mihály, Paragi Zoltán; valamint Gudlin Dóra, Prihoda Emese, Prihoda István húzta a talpalávalót. A magyar kézművesek munkáiból Ízelítőt Vlocskó Mihályné és Perényiné Borsi Anikó adott. A pörköltfőzés tudományának okcitánföldi megismertetését Balogh Bélára bízták a röszkeiek. A természetvédőket Sára Endréné képviselte. A nyelvi akadályok leküzdése OrszágTereny Magdolnára és Kelemen Patríciára hárult. visy akkori polgármesterét, jöjjön át vele. A többi már mesébe illő, mert ez a Filip, aki a francia katolikusok büszkeségvárosába, Albiba, az ottani megyei közgyűlés tanácskozó épületébe is bevitte a röszkeieket (mivel beválasztották a nagy régió előkelőségei közé), annyira jól érezte magát akkor (nem csak a vagonkocsmai buli miatt), hogy kiadós ismerkedő körútra hívta a magyarokat. A párizsi nemzetgyűlésbe pályázó Filip ugyanis kötelességének érzi a dél-francia vidék fölvirágoztatását, az ottani falvak elnéptelenedésének megakadályozást, iskoláinak fölélesztését, a hegyek közé szorult farmok életben tartását. Összefogott polgármestertársaival, és górcső alá vették a magyar határfalut, merthogy ők már tudják: az Európai Unióban a francia és a magyar testvér lesz. Mikor erről a Délmagyarnak beszélt, sztrádákat, repülőtereket említett. A jövő útja gyorsabb, lesz nemcsak Párizs és Saint Pierre de Trivisy között, hanem felénk is. Hogy mit szólnak ehhez az ottaniak, ma még nem tudni. Az évezredek óta a maguk életét élő okcitánok hajdan először protestáltak a katolikusok uralma ellen, s ezért ezreiket fejezték le, kobozták el javaikat, rajtuk keresztül csatáztak a párizsi királyok a gonosz poroszokkal; és sok ezer okcitán áldozatot követelt a két világháború is. Filip bizakodó. Húsz éve még kérdés volt, mi lesz, ha jő erre az idegen, az afrikai, a magyar, a román, a más tájékbéli francia, de mára megbékéltek a gondolattal. Tudják, hogy azok hozzák majd rendbe omladozó váraikat, művelik be elhagyott földjeiket, azok tartanak birkát, tehenet ezerszámra, és etetik, itatják a messzi földek embereit. Majoros Tibor Ék % 1 9 Él A röszkeiek kórusa, dr. Sövényházi Ilona és Molnár Albert közreműködésével Magyar áru a St. Pierre de Trivisy-i piacon okcitán dalt ad elő a vabre-i közös esten. (A szerző felvételei) Föllépés után a szegedi táncosok