Délmagyarország, 2001. június (91. évfolyam, 127-151. szám)

2001-06-23 / 145. szám

V. NAPOS OLDAL SZOMBAT, 2001. JUNIUS 23. Starker János gordonkaművész Szegeden Weiner szellemisége egyesít - Szegedi fellépését Sebők György emlékének ajánlotta. Mit jelentett önnek ez a barátság? - Sebők Gyuri több egyszerű barátnál, olyan volt számomra, mint egy testvér. A háború előtt kétszer is koncerteztünk együtt Szegeden, majd többször is Budapesten, később pedig szerte a nagyvilágban. 1962-ben jött ki hozzám az Egyesült Államokba, Bloomingtonba, ahol együtt tanítottunk az Indiana Universityn. Évtizedeken át szinte egymás mellett volt a szobánk. Európán és Amerikán kívül Japánba és Afrikába is jártunk vendégszerepelni, rengeteg közös lemezt készítettünk. A repertoár nagy részét, az összes Beethoven-szonátát és -variációt, valamint a Brahms-, Mendelssohn- és Chopin-szonátákat is lemezre vettük. Eszményi partner volt, szinte soha nem kellett próbálnunk. Tökéletes összhang alakult ki közöttünk, ugyanazt a zenei nyelvet beszéltük. A koncertjeinken egymásra sem kellett néznünk, annyira azonosan gondolkodtunk. - Mit jelentett a pályáján az, amit a budapesti Zeneakadémia növendékeként útravalóul kapott? - A Zeneakadémián eltöltött évek egész életemre kihatották. Bennünket, magyar muzsikusokat - éljünk bárhol is a világban - évtizedeken át egyesített az, hogy Weiner Leótól tanultunk kamarazenét. Szellemisége sokáig - még távozása után is - áthatotta a Zeneakadémiát. Weiner megértette velünk, mennyire fontos az, hogy egy hang mennyire hosszú, rövid, milyen erős, vagy mit jelent egy harmónia változása. Amit Weiner tanított nekünk, azt mi is igyekeztünk továbbadni. Sebők György hatása azért sokkal több, mintha csak kiváló koncertzongorista lett volna, mert amit a tanításban csinált, az szinte misztikus volt. Gyakran bekopogtam hozzá, de ritkán fordult elő, hogy a növendéke épp zongorázott volna. Mindig beszélgettek. Mégis, a tanítványai egy idő múlva sokkal jobban muzsikáltak. Óriási tanáregyéniség volt. - Ön milyen módszerrel tanít? - Igyekszem aktiválni a növendékeim agyát. Mindig tudniuk kell, mit és miért csinálnak. Milyen problémát hogyan kell megoldaniuk. Sebők Gyurival mi soha nem azt vártuk, hogy a tanítványaink úgy játsszanak el egy darabot, ahogyan mi. Nem trénerek akartunk lenni, hanem a választási lehetőségeket tanítottuk Starker János a koncert után türelmesen állta az autogramkérők rohamát. (A szerző felvételei) világ legnagyobb gordonkaművészei között tartják számon Starker Jánost, aki ötvenöt éve, az Operaház fiatal szólócsellistájaként hagyta el az országot. Két testvérét megölték a nácik, őt pedig az késztette távozásra, hogy a háború után túl sok nyilast látott viszont a megerősödött kommunista pártban. Emigrációja után nem csak koncertező művészként szerzett nevet a nemzetközi zenei életben, hanem oktatóként is: immár negyven éve tanít Bloomingtonban, az Indiana University zenei fakultásán. A vonósjáték-módszertanáról írt kötetét világszerte tankönyvként használják. Százhúsz lemeze jelent meg, a teljes csellóirodalom szerepel a repertoárján. Életre szóló barátság fűzte a néhány éve elhunyt, szegedi születésű Sebők György zongoraművészhez. Ennek köszönhettük, hogy nemrégiben fantasztikus hangulatú jótékonysági koncertet adott Szegeden, a zsinagóga felújítását szervező alapítvány javára. meg: mit, hogyan kell csinálni ahhoz, hogy úgy szólaljon meg egy darab, ahogyan a muzsikus szeretné. Minden növendék esetében az a legfontosabb: van-e mondanivalója a darabbal. - Milyen érzés időnként visszatérni Magyarországra? - Harminc évvel ezelőtt jöttem vissza először, utána már háromévenként megjelentem. Azok az emberek, akik közel álltak hozzám, meghaltak. Rokonságom már nincs Magyarországon. Amikor megérkezem a szállodába, lepillantok a Dunára és átnézek Budára, mindig jó és mély érzés tölt el. Amikor először tértem vissza, még rossz volt, mert az összes szörnyűség eszembe jutott. Hetvenhét évesen már csak a szépre emlékezem. - Gyermekei közül követte valamelyik a zenei pályán? - A lányom nagyszerű hegedűs, és férjhez ment a Cleveland Kvartett híres első hegedűséhez, aki most a Clevelandi Szimfonikus Zenekar koncertmestere. Az unokám - az ő lányuk - tizenhét éves és csodálatosan hegedül. Sajnos, olyan szép, hogy nem is kell, hogy.jól játsszon... - Nagy siker mostanában Magyarországon Norman Lebrecht zenei világról szóló két könyve. A szerző szerint végveszélybe sodorhatja a komolyzenét, ha üzletté válik. - Már kétszáz évvel ezelőtt is ezt mondták! A mai zenei világ problémái inkább abból adódnak, hogy hihetetlen módon megnőtt a kínálat felkészült, kiváló muzsikusokból, de nem gyarapodott ugyanilyen mértékben a fizetőképes koncertlátogató közönség. Van néhány muzsikus a világban, aki csillagászati gázsiért lép fel, a sok bolond pedig rohan, és képes egész éjszaka sorban állni, hogy megvehesse a méregdrága jegyeket. Persze ez már Paganini és Liszt korában is így volt. A zenei életben vannak valós problémák, például a zenekaroknak nem könnyű megfelelő szponzort, támogatót találniuk. - Gyakori vélemény, hogy egyre tökéletesebbé válik ugyan a hangszeres játék, de a mai muzsikusokból sokszor hiányzik valami plusz... - Ez egy műprobléma, ami Arthur Rubinsteintől származik. Ő kérdezte: Mi történt a tegnapi nagyokkal? Most mindenki tisztán és jól játszik, de nincs bennük semmi nagyság. Erre azt mondom: legalább annyi nagy muzsikus van ma is, mint amikor Liszt, Rachmaninov, Horowitz és a többi hasonló, kivételes egyéniség zongorázott. A különbség mindössze annyi, hogy ma a második vonalba sorolt muzsikusok is olyan fantasztikusan játszanak, hogy az emberek azt kérdik: miért nem olyanok, mint Rubinstein? Ma a vidéki magyar zenekarok között is egészen kitűnőeket lehet találni. Ez azért van, mert a zenei élet színvonala ma sokkal magasabb, mint bármikor korábban. Olyan felkészült, tehetséges muzsikusok a zenekari tagok, akik néhány évtizeddel korábban szólistaként is megálltak volna a helyüket. Az Egyesült Államokban több száz szimfonikus zenekar működik, és olyan jól játszanak, hogy ha hallaná őket a magyar közönség, azt hihetné, a New York-i Filharmonikusok muzsikálnak. - Azt hallottam, hobbija az írás. Olvashatjuk írásait idehaza is? - Nem, főleg angolul és németül jelentek meg a könyveim. Számomra az írás elsősorban szórakozás: az utóbbi harmincöt évben ezzel ütöttem agyon az időt a kontinensek közötti, hosszú és unalmas repülőutakon. - És miket ír? - Például a gondolataimat jegyzem le a zenéről. Ezt mindig azonnal kiadják. Imádom a sci-fit is, bár a megjelentetése nehezebb. Néhány novellám szerepel abban az emlékkönyvben, amit a 75. születésnapomra készítettek. Nekem az írás idegnyugtató. Emlékszem, a régi elemi iskolai tankönyveikben volt egy példamondat, ami megmaradt bennem: Az úr ír. Ma én is egy úr vagyok, aki ír. Hollósi Zsolt Hangolás közben Belvárosi Mátyás? Keresztvíz alá hajtotta pogány fejét Szeged két hídja. Hogy meg tudjuk különböztetni az ó hidat az áj hídtól. Mert eljön majd az idő, amidőn harmadik, aztán negyedik, sőt talán ötödik hidunk is lesz. Gyűrd föl a gatyád szárát magyar, és álmodj politikusán! Akkor is álmodtak eleink, amikor még egyetlen hidunk volt, és nevet adtak annak is. Lebegő rémalak inte felém, miként Kölcseynek intett a csarnok elontott oszlopi közt: Szeged díszpolgárának, Rákosi Mátyásnak a nevét adták rá. Azért lett olyan széles - vagy olyan keskeny? - hogy kiférjen rá. Kötelező volt szépnek tartanunk, a mostani átkereszteléskor a szónoki laudációban megint szép lett. Méltó régi nagy híréhez. A rémalak kérdez: Honfi, a Rákosiból Belvárosi lett? Régen névmagyarításoknál szokásban volt. hogy az előző nevet is kitették. Tessék megnézni, valóban üres a zárójel helye. Igazi bajban azonban csak az idegen van. Jön messze földről, egyszeresük hidat lát maga alatt. Belvárosit vagy Bertalant. Miféle nagy kanális folyik alatta? Nem Velencében járnak, uraim, ez csak a Tisza. A titkosítás a belvárosiasítás után is megmaradt. Türelem, idegen! Majd ha gazdagok leszünk, talán futja rá, és kiírjuk a Tiszát is. Ha át nem keresztelik addig. Egy kis szakmai eszmecsere Gárdián Gábor csellótanárral A férfi a regényben PODMANICZKY 5ZILARD Két Kézzel búcsúzih a leopárd A férfi a regényben 21 év után visszaköltözik szüleinek kertvárosi házába. Miközben a sofőr és a rakodók a bútorokkal megrakott furgonnál várakoznak, ő bejárja a házat, és úgy tesz, mintha még csak most kellene eldöntenie, megveszi-e a házat. Holott már hetekkel ezelőtt megvette. Nézi a falakat, az ablakon beszűrődő fényt, felidézi azt a napot, amikor elköltöztek innen, és az ajtóból visszafordulva gyerekszobája az ismert bútorok nélkül már nem mondott semmit neki. Az akkori bútorok mostani hiánya sem mond semmit; semmi sem kezdődik, és semmi sem ért véget, legföljebb „kezdheti folytatni tovább nélkülük". Podmaniczky Szilárd regényének műfordító hőse az elbeszélő számára jegyezte, jegyzi föl, mi minden történik vele. Az olvasó olyan embert kezd megismerni, aki következetesen gondolkodik, sarkosan fogalmaz, őszintén elmondja, mit gyűlöl, mit minél jobban gyűlöl, s míg olvasunk, lassan valamennyien magunkra ismerhetünk gyűlölete valamelyik tárgyában. Az olvasó mégsem haragszik, csöndesen, válaszgondolatok nélkül figyel erre az emberre és valamivel megnyerőbb barátjára, a furgonosra, „aki már családi költöztetőnek számít". Mintha egy szomorú burleszk szereplőit figyelnénk, a történet mégis hiteles, mert amit közben látnak, éreznek, látunk és érzünk, az valóságos. S nem úgy valóságos, hogy az IHHPI PALATIMU5 olvasó gyakran ismémé föl saját dolgait. Inkább feltétel nélkül elhiszi valóságosnak azt az élményt, amiről itt először olvas. Az utolsó lakó, a tésztaügynök után nem maradt tésztaszag a házban; a szabó, aki régen a műfordító nadrágjait készítette, az asszony jelenlétében kérdezte meg a fiútól, melyik golyója lóg lejjebb, merthogy arról fogja viselni a nadrág varrását, és a válaszától a jövője függ; a szomszéd, aki azzal akarta visszahódítani a barátnőjét, hogy női fehérneműket vesz, és végigaggatja a ruhaszárító kötelet: az apa. aki rádöbben, hogy a felesége valamilyen okból védi a kertészt vele és a fiukkal szemben. „Apámat ekkor láttam először guggolni a kert közepén." A regényben többnyire az a szép. hogy először sem kell az elejétől kezdve végigolvasni, ahhoz, hogy tudjuk, miféle könyv; számunkra ott is kezdet lesz, ahol először olvasunk bele. Ha pedig egyszer már végigolvastuk, és újra kinyitjuk valahol, tudni véljük, mivel találkozunk. Ám rögtön találunk olyan félmondatokat, amelyeket először nem fedeztünk föl, vagy másmilyen jelentőséget tulajdonítottunk nekik. A regényben az is szép, hogy amikor felbukkan egy ilyen mondat, „Szóval, napok óta nagyon sokat gondolok magáraÖ, ez van.", akkor azt úgy tudjuk olvasni, mintha először olvasnánk ilyesmit. Bakos András