Délmagyarország, 2001. március (91. évfolyam, 51-76. szám)

2001-03-14 / 62. szám

SZERDA, 2001. MÁRCIUS 14. ,HÍ A HAZA" V. György Péter: 1848-at nem lehetett letagadni mint 1956-ot A magyar múlt legjobb története Az 1848-as forradalom és szabadságharc a magyar történelem egyetlen sikertörténete, az egyetlen mítosz, amivel mindenki egyetért, melynek hőseivel bárki a mai napig azonosulni tud. Nem véletlen, hogy a rendszerváltás előtt a társadalom az 1956-os forradalmat ünnepelte benne, de az akkori hatalom is magáénak érezte. Most viszont kiüresedni látszik március 15-e, és ha nem válik a populáris kultúra részévé, ez a hagyomány sem marad életben - mondja György Péter esztéta, az ELTE tanszékvezetője. - Mi az oka annak, hogy évtizedek óta március 15. a legtisztább nemzeti ünnepünk, politikai rendszertől függetlenül? - A magyar történelemnek egyetlen olyan, a populáris kultúra teljes mélygégéig lemenő, egyértelmű mítosza van, amivel mindenki egyetért: az 1848-as forradalom és szabadságharc. A többi ünnepünk nem egyértelmű. Április 4-éről 40évig azt állították, hogy felszabadulás volt. Én ezt a kifejezést elvileg helyesnek tartom, hiszen megszabadultunk a németektől, de annak is igaza van, aki azt mondja, ezen a napon tovább folytatódott a szovjet hadsereg által véghezvitt zabrálás, rablás, nők százainak megerőszakolása, emberek ezreinek málenykij robotra hajtása. A Rákóczi-szatedságharc sem teljesen egyértelmű, sokkal bonyolultabb történet, ráadásul valamiért senkit nem érdekel igazán. 1918-19 az utóbbi hónapokban szimbolikus politikai háborúvá vált. Az a mondat, hogy „hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak" csak 1848 esetében igaz. Csak ebben az esetben tudjuk, kiknek a sírjai elótt és kiknek kell leborulniuk. - Miért éppen 1848 lett mítosz? - Ez a legjobb történet a magyar történelemben. Mátyás király óta az egyetlen sikertörténet, világos és egyértelmű. Ami akkor történt, európai trendbe illeszkedett, és abban is korai vállalkozásnak számított - nem több évvel később csatlakoztunk valamilyen előremutató folyamathoz. Úgy is mondhatnám, Magyarország 1848-ban ott volt a topon. Kié a forradalom? - A rendszerváltás előtt március 15-én a társadalom 1956-ot is ünnepelte, ugyanakkor 1848-at a saját ünnepének érezte a hatalom is. Nincs itt ellentmondás? - Valóban, a két forradalom használta egymást, március 15re a múlt rendszerben ráépült 1956. Az akkori hatalom 197273-ban azért volt annyira ideges, mert a Petőfi szobornál valójában 1956-ot ünnepeltük. Az 1848-as forradalom hagyományát, emlékét használtuk arra, hogy 1956-ról beszéljünk. 1848 lett 1956 metaforája. Ugyanakkor az akkori hatalom is magáénak mondta 1848-at. Ennek is megvan a magyarázata: Révai József Petőfihez való viszonya nem a cinizmuson alapult, ő valóban patrióta volt. A Rákosi-rendszer tagjainak nagyon sok szörnyű idiotizmus volt a fejében és menthetetlen tévedés volt az egész életük, de ők is patrióták voltak. Ók 1848-ban egy nagy forradalmat láttak. Mindig a hangsúlyokkal szórakoztak: míg mások a szabadságharcot, ők a forradalmat ünnepelték. 1848 olyan, mint amilyennek Umberto Eco a Casablanca című filmet leírja: annyi mítosz van benne, hogy mindenkinek jut belőle. - A rendszerváltás idején azért 1848 is politikai vita tárgyává lett, ideológiai jelentősége volt annak, ki kivel ünnepel. És a pártok ma is külön rendezvényeket szerveznek március 15-én. - Igen, de ez a vita arról szól, hogy mindenki magának akarja 1848-at, és mindenki biztos abban, hogy ez a forradalom az övé. 48-ból nem lehet engedni. Egy olyan politikai párt, amelyiknek 1848 hiányzik az ikonográfiájából, halálra van ítélve. Ez 1956-ra nem igaz. Azt a forradalmat nem akarja mindenki, és ennek nincsen semmilyen következménye. - Mi az a különbség 1848 és 1956 között, ami miatt az egyik mítosz lett, a másik nem? - A rendszerváltás után egy csomó ember azt szerette volna, hogy 1956 is ugyanolyan egyértelmű legyen, mint 1848. Ha nem ápolják, a hagyományok nem maradnak életben. (Fotó: Schmidt Andrea) A Néma hagyomány című könyvemben éppen azt írtam meg, miért szükségszerű, hogy nem lett az. Kezdve azzal a cinikus momentummal, hogy a köztársaságot ugyan október 23-án kiáltották ki, de hát Szűrös Mátyás kiáltotta ki. Ebben semmilyen Szűrös Mátyásellenesség nincs, de hát mégsem lehet, hogy egy Haynau irodájához tartozó személy vagy egy Bach-huszár jelenti be lelkesen, hogy itt most az 1848-as forradalom ünneplése kezdődik el. - A könyvében utal arra, hogy a közgondolkodás párhuzamot von a két forradalom kivégzett miniszterelnöke, Batthyány és Nagy Imre között, ha pedig ez így van, akkor Haynau és Kádár között is. Nem erőltetett ez a párhuzam? - Nem hiszem, hogy erőltetett lenne. Kádárt mégis inkább Ferenc Józseffel állítanám párhuzamba. Mindketten ugyanazt a pályát futották be: véreskezű szörnyetegként kezdték (bár Ferenc József egy civilizált senki volt a korai Kádárhoz képest), majd mindkettő a haza bölcse lett, mérhetetlen szeretetben és hallatlan megbecsülésben éltek. A különbség az, hogy Ferenc József nem várta el a magyaroktól, hogy azt mondják: 1848-ban nem volt forradalom. Asterix és Árpád -Ez a különbség a Kiegyezés és a kádári konszolidáció között? - Ez nagyon lényeges különbség. A Kiegyezés arra a belátásra épült, hogy 1848-ban forradalom volt, amelyet nem volt szabad nyilvánosan emlegetni, de letagadni sem kellett. A 19. századnak még nem jutott eszébe az az orwellien isteni ötlet, hogy azt kelljen mondani: 1849-ben a Magyarországra bűnöző elemek ellen érkező orosz csapatok segítettek fenntartani a rendet. A 19. században a cinizmus és a média által fenntartott hazugság-gépezet (mely kettő valószínűleg feltételezi egymást) rendszere még nem állt rendelkezésre, ezért nem lehetett egyik napról a másikra letagadni a történteket, arra kényszeríteni az embereket, hogy azt mondják: nem látták, amit láttak. Éz a különbség erkölcsileg is alapvetően eltérő társadalmi állapotokat eredményezett 1849 és 1956 után. A kádári rendszer a cinizmus legitimációja volt, míg a Kiegyezés után voltak például veterán-otthonok, és lehetett tudni, hogy ott a szabadságharc veteránjai élnek, akiket az állam tart el. Ez teljesen különbözik az 56-os veteránok sorsától, akiknek kétszeres megaláztatást kellett elszenvedniük. - Hiába van egyetértés egy történelmi eseményt illetően, ha nem képes beépülni a populáris nemzeti kultúrába, előbb-utóbb iskolai tananyaggá válik, megszűnik élő hagyomány lenni. Ez pedig 1848-at éppúgyfenyegeti, mint 1956ot. - Igen, a kérdés az, hogyan lehet fenntartani a kollektív memóriát és a hagyományt. A 19. században megvoltak ennek a maga módszerei: köztéri szobrokat csináltak, megjelölték a naptárban a szent napokat, kimentek a temetőbe. Ezek ma is szükségesek, de már valóban nem elégségesek: csak az állami keretet és az evidenciákat biztosítják. A túléléshez a hagyománynak valóban meg kell jelennie a populáris kultúrában is. Ehhez viszont az kell, hogy legyen olyan populáris kultúra, amit mi, magyarok gyártunk. E tekintetben a franciák mindig sokkal vidámabban voltak nacionalisták. Képzelje el az Asterix és Obeliszket magyarul. Vagy egy olyan filmet, amelyben Attila és a hunok, vagy Árpád atyánk mint idióta, verekedő rajzfilmfigura látható. Ez nálunk nem megy, a franciáknak igen, és lehet, hogy ők járnak jobban. A mostani kormányzatnál érezhető és érthető a szándék, hogy populáris kultúrát csináljanak a történelemből: nagy plakátokat akarnak, lovas-izéket mutogatnak a tévében. De nem látom, hogy ez működne is. A millenniumot például a magyar lakosság nagy ré.sze egyáltalán nem „vette fel". Talán azért, mert a kultúra szerkezetébe való beavatkozáshoz szükséges, de nem elégséges feltétel a nagy pénz és a koncepció, ahhoz idő is kell, mivel a kultúra és a hagyomány szokás, és mint ilyen, lassan változik. Egyelőre nem látom, hogyan lehetne 1848-at belerakni a gyerekeknek abba az uzsonnatáskájába, amiben a túlélőkészlet van. Azok a halálosan cinikus elképzelések pedig, mint Koltai Gáboré, a honfoglalás videón, csikkekkel, Franco Néróval, nem lehet más, mint bántó. A hősök csarnoka - 1848 szereplői ma is alkalmasabbak lennének hősöknek, mint az 56-os forradalom „pesti srácai"? - Igen. 1848 tele van populáris hősökkel, szemben 1956tal, ahol nehéz megtalálni azt a galériát, ami a hősök csarnoka az Olimposz alatt. A 48-as forradalom hőseinek életútja sokkal több lehetőséget kínál a nem értelmiségieknek arra, hogy azonosuljanak vele (a nem értelmiségi kifejezést nem pejoratív értelemben használom, sőt). Nagy Imre életútjával viszont meglehetősen nehéz lenne azonosulni. A Nagy Imre-kormány egész idő alatt azzal küszködött, hogy tudomásul nem vett kommunisták klubjából nemzeti kormánnyá váljon. Ezzel szemben a Batthyány-kormány igazi nemzeti kormány volt. Még a Kossuth-Görgei vita is arról szól, hogy ugyanazt a történetet hogyan lehet átélni másképpen, és nem arról, hogy ez a történet nem az a történet. - Mi történt 1848-cal azóta, hogy 1956-ot már saját jogán ünnepeljük? - Kiürült. Azóta nincs benne semmi, semmilyen aktuális jelentéssel nem bír. Az a tömegkulturális készlet pedig, ami ahhoz kellene, hogy a gyerekek kultuszként éljenek át a történteket és azonosulni tudjanak vele, valóban hiányzik. E tekintetben jogos az aggodalma 1848-ért: magától egyetlen hagyomány sem marad életben. De 1848-cal kapcsolatban legalább van egy konszenzus, és az a kérdés, hogyan lehet ezt a hagyományt életben tartani, „kultúrálni". 1956-tal kapcsolatban viszont még konszenzus sincs. Ez az oka annak, hogy a mai napig március 15. a legtisztább nemzeti ünnepünk. Keczer Gabriella A fényes nap után mindig a sötét másnap. Aki úgy nagyjából kijárta legalább az általános iskolát, betéve tudja, hogyan zajlott le 1848. március 15. Vagy legalább annyit tud, hogy Petőfi Sándor elszavalta a Talpra magyar.'-t. De mi történt 1849. március 15-én? 1849. január l-jén, vagyis kiskarácsony napján már Debrecenbe hurcolkodott az Országos Honvédelmi Bizottmány meg az országgyűlés, szegeződött a békepárt, amely ellenezte „a kilátástalan harc" folytatását... Holott még messze volt 1849. május 21., amikor I. Ferenc JózsefVarsóban hódolt I. Miklós orosz cár előtt, hogy segítséget kapjon tőle a magyar szabadságharc leveréséhez. De a tárgyalások, a tapogatódzás, a politikai petting már megindult a két koronás fő között, s az orosz csapatok már ettől is feljogosítva érezték magukat arra. hogy teljesítsék Puchier osztrák altábornagy kérését, és január végén kétezer 1349. március 15. orosz katona Havasalföldről a Vöröstoronyi szoroson át Erdélybe vonult. A kétezer orosz nem nagy erősítés, Bem apó a piski hídnál lelkesen szétverte őket az osztrákokkal együtt. 1849. március I5-én pediglen éppen az történi, hogy az oroszok ugyanott, ahol jöttek, a Vöröstoronyi szoroson át, osztrákostul kimenekültek Havasalföldre. Azonban három hónapnak kellett csak elmúlnia - ilyen forradalmas helyzetekben úgy rohan az idő - és június 15-én Varsó hercege, Ivan Fjodorovics Paszkevics Erivanszkij, százzal szorozva a csekélyke kétezres létszámot, 200 ezer cári katona élén átkelt a Duklai-hágón, s benyomult a hadban álló, felbolydult Magyarországra. (Csak az arányok kedvéért: az osztrákokkal együtt 370 ezer fős hadsereg volt a 152 ezer magyar szabadságharcos ellenfele...) Nem valószínű, hogy az 1849-es vöröstoronyi cári kivonulásra kellett így émlékeznünk, de amikor az oroszok, immár szovjet színekben, újra itt voltak, március 15. nem sokáig lehetett piros betűs ünnep. (Hanem ilyen versikéket tanítottak a kora ötvenes évek elitjének óvodáiban: „Szpaszíbo továrisu Sztálinu za nőse sasztlívoje gyétsztvo. / Proslá zimá. naszlálo léto, szpaszíbo pártyii za éto." Rögtönzött műfordításomban: „Sztálin elvtársnak köszönet boldog gyermekkorunkért. / Ellmúlt a tél, megjött a nyár, a pártnak jár köszönet ezért.") , A történészek azt mondják, hogy a magyar 1848. amolyan eseménykövető forradalom volt: a korszak eszméi végigballagtak Európán, egy kis késedelemmel Bécsből hajón Pest-Budára is megérkeztek, és történt, ami történt. Azonban 1956 októberében Magyarország a világtörténelem fókuszába került. Győzelemmel kezdődött 1956 októbere is. A szovjet hadsereg Beregsuránynál kicsörömpölt az országból, aztán egy kicsit később Záhonynál visszacsörömpölt. A pesti rádió még a kivonulásról beszélt, amikor kelet Magyarország kis falvainak nemzeti bizottságai már elkezdték jelenteni, hogy a szovjet tankok jönnek vissza. Ekkor Hegedős András és Gerő Ernő hódolt a bejövetelért. És november 4én megindult az eszeveszett harc, megint szemben a hatalmas túlerővel, s megint bekövetkezett a dicsőséges vég, amelyről Albert Camus: A magyarok vére (Le sang des Hongrois) című híres, 1957-es cikkében többek között ezt írta: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben... Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet őt nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!" (Figyeljünk, a Camus írta húsz esztendőben a második világháború is bennefoglaltatik!) Az 1867-es kiegyezés után díszsírhelyet kaptak a szabadság hősi halottai, a Haynau kivégeztette vértanúk. Sok minden megvalósult a '48-as eszmékhői, gazdaságilag is, s hallatlan fellendülés indult meg országszerte. Akkor kezdődött el a sajátos, századfordulókon átívelő tudathasadás is, amelyet a korabeli szólás jellemez a legjobban: Ferenc Józseftől úgy kell bécsi kitüntetést kapni, hogy Kossuth Lajos Turinból gratuláljon hozzá... A Kádár-korszakban nem kaptak díszsírhelyet 1956 hősei, sem a megtorláskor kivégzettek. Ehhez az 1989-es katartikus temetésnek kellett eljönnie, amikor Nagy Imrét és társait régészek vezette feltárás után helyezhettük méltó módon örök nyugalomra. A Kádár-korszak is visszahozott jó néhányat 1956 követeléseiből. Például a politika kivonult a magánélet terepéről. Aki nem dumált bele abba, hogy mi folyik a feje fölött és a nevében, annak nem dumáltak bele abba, hogy mit csinál otthon, amikor magára csapta az ajtót. Volt a presszókban öt órai tea, a világirodalmifolyóiratban nyugati regények, a mozikban olyan filmek, amelyeket sutyiban csakis nálunk nézhettek meg az Inturiszt szovjet utazási iroda turista csoportjai. De ennél sokkal tragikusabb összecsengés is van a két forradalom, 1848. és 1956. között: amikor mi akartunk modernizálni, azt megakadályozták. És utána, nagy késéssel nagy elmaradást idézve elő, ránk kényszerítettek egy másféle modernizációt. Olyat, amilyet mi nem igazán akartunk. Erre a két nemakarásra következett 1990-ben a nyögés, a bársonyos forradalomnak nevezett változás, amely sok mindent megvalósított a korábbi követelésekből, de ha itt most körülnézek, mégse merném azt mondani, hogy ez volt az, amiről 1989 júniusában, vagy 1990 májusában álmodoztunk. A bársonyos forradalom befeléfordított sündisznóbőr inget varrt nekünk: erre tűzzük most a kokárdát. Zelei Miklós