Délmagyarország, 2001. március (91. évfolyam, 51-76. szám)

2001-03-10 / 59. szám

10 KAPCSOLATOK SZOMBAT, 2001. MÁRCIUS 10. Az új bíborosok kinevezése, valamint a pápa egészségi állapotával kapcsolatos hírek újraindították a találgatásokat II. János Pál utódjáról. A pápaválasztás rendje sok változáson ment keresztül az egyház hosszú története során. Legutóbb éppen a jelenlegi egyházfő vezetett be alapvető módosítást azzal, hogy kétharmad helyett egyszerű többséget írt elő a pápaválasztáskor. Róma első püspöke, Szent Péter óta - az ellenpápákat nem számítva - több mint 260 személy állt a keresztény, majd a katolikus egyház élén. Annak eldöntése, ki viselje ezt a méltóságot, a történelem egyes periódusaiban a politikai erőviszonyokon, időnként az utódját előre kijelölő pápán, máskor így ma is - az egyházfőt megválasztó bíborosi testület összetételén múlott - mondja Pintér Gábor egyháztörténész; a Szegedi Hittudományi Főiskola oktatója. Az egyház történetének kezdeti három évszázadában, amikor a kereszténység még nem számított a római birodalom elfogadott vallásának, Róma püspökét a helyi papok és a nép választotta meg, a környékbeli püspökök csupán beleegyezésüket adták a döntésbe. Miután a 4. században a kereszténység hivatalos vallássá lépett elő, a pápaválasztás feladatát fokozatosan a főpapság és a világi hivatalnoki arisztokrácia vette át. Ezt a folyamatot erősítette a 4-5. század fordulóján I. Honorius császár rendelkezése is, amellyel megtiltotta a választás illetéktelen befolyásolását. A pápák személyének kijelöléséről a kezdeti időszakban olyan elképzelés is felvetődött, hogy leginkább maga a Szentatya tudná megmondani, ki lenne tevékenységének legjobb folytatója. Voltak, akik alkalmazták is Pápaválasztási szokások régen és az újabb korban Amikor felszáll a fehér füst ezt az ötletet, III. Félix pápa például a 6. században maga jelölte meg utódját, II. Bonifácot. Erre a 882 és 1046 közötti „sötét évszázadokban" is sor került, amikor gyakran családi érdekek határozták meg, ki ült a pápai székbe, s az uralkodói dinasztiák mintájára nem egyszer apáról fiúra szállt a legfőbb egyházi méltóság. Éppen ezért egészen fiatalon is pápává válhatott valaki. Mivel nem volt alsó korhatár, egyes források szerint például 1033-ban IX. Benedeket alig 12 évesen választották meg. A pápai dinasztiák kialakulását igyekezett megakadályozni I. Ottó császár, amikor 963-ban úgy döntött, a választást az egyházi törvények szerint kell végrehajtani, és arról jelentést kell tenni a császárnak, a megválasztott személynek pedig meg kellett esküdnie, hogy pápaként nem a saját és családi érdekeit érvényesíti. Ebben az időben a pápa erősen függött a császár kegyétől, s még az ezredforduló után is előfordult, hogy a német-római birodalom uralkodója nevezte ki az egyház vezetőjét. A pápák személyének meghatározásában fontos mérföldkőnek számított II. Miklós pápa 1059-es dekrétuma, amely elsősorban a bíborosokra ruházta a választás jogát, 1179 óta pedig kizárólag az egyház fejét követő legmagasabb rangú főpapok döntenek a szent szék birtokosáról, és kizárják a császár, a klérus és a nép részvételét. A bíborosi kollégium létszáma a 16. századtól az 1950-es évekig nagyjából állandó, hetven fő körüli volt, ezt megelőzően a középkorban azonban volt olyan időszak, amikor a harmincat sem érte el. Róma első püspökének, Szent Péternek a szobra a róla elnevezett régi bazilikában Mivel az újabb kori pápák a 20. század közepétől arra törekedtek, hogy minél inkább nemzetközivé tegyék a választó és egyben tanácsadó testületet, ezért a kollégium tagjainak száma egyre növekedett. VI. Pál (1963-1978) 120 főben maximálta a testület létszámát, s egyúttal 80 évnél húzta meg a pápaválasztó bíborosok felső korhatárát A jelenlegi katolikus egyházfő, II. János Pál azonban legújabb - ez év eleji - bíborosi kinevezéseivel messze túllépte a 120-as létszámkorlátot, s ma már 178-an ülnek a testületben, akik közül 154-et a mostani, 1978 óta regnáló pápa választott. Nemcsak a pápát megválasztok személye, de a szent székbe kerülőké is változatos képet mutat az évszázadok során. A római birodalom alatt a diakónusok és a papok közül választották ki a keresztény közösség vezetőjét, ezt követően 1024ig számos alkalommal világi ember ült Szent Péter trónjára, s megválasztása után szentelték fel. Később még ha egyházi személy volt is az illető, előfordult, hogy megválasztásakor még nem szentelték püspökké. Ilyen esetben rövid időn belül meg kellett szereznie a hiányzó egyházi fokozatokat. 1179-től viszont a pápát a bíborosi kollégium tagjai közül jelölik ki. A választás szertartásrendjét számtalanszor módosították. 1558-ban IV. Pál például elrendelte, hogy a pápa életében tilos választási kampányt tartani, vagyis egyezkedni az utód személyéről. De a szabályok ezt követően is sűrűn változtak. XV. Gergely 1622-ben tisztázta a titkos választás elvi és gyakorlati kérdéseit, amiből kialakult a részletes ceremónia, amit azóta folyamatosan pontosítottak. Az utolsó korrigálás II. János Pálhoz köthető, aki az 1179-től érvényes kétharmados szavazattöbbség helyett egyszerű többséget írt elő pápaválasztáskor. Még ennek előtt, 1904-ben X. Pius - az egyház és az állam szétválasztásának jegyében - megszüntette azt a középkori eredetű gyakorlatot, hogy a katolikus államok uralkodói vétójoggal rendelkeznek a pápa kijelölésekor. Az egyszerű szavazattöbbséggel n. János Pál azt akarta elérni, hogy a felduzzasztott bíborosi testület könnyebben megválaszthassa a pápát. Korábban ugyanis előfordult, hogy a nagyobb fokú egyetértés előírása mellett a főpapok hosszú ideig nem jutottak dűlőre az egyház fejének személyét illetően. 1268-tól például két és háromnegyed éven át nem volt vezetője a katolikus egyháznak. Az 1271 -ben a Róma környéki Viterbóban összegyűlt bíborosokat ezért konklávéba zárták (cum clave: kulcsra zárva), és addig kellett kenyéren és vízen élniük, amíg ki nem jelölték az új pápát, X. Gergelyt. Ez a szokás máig él, s a bíborosokat választáskor az újabb korban is puritánul berendezett helyen elszigetelik a külvilágtól, ami manapság már annak biztosítására is szolgál, nehogy lehallgassák őket. A pápaválasztás hagyományos helyszíne a Sixtuskápolna, ahol a 17-18. század óta a választás idején naponta két szavazást tartanak. A szavazócédulákat minden alkalommal összegyűjtötték és elégették. amiből a közvélemény megtudhatta, született-e eredmény. Sikertelen választáskor ugyanis a cédulákat nedves szalmával együtt égették el, s ezért fekete füst szállt fel a kápolnából, ellenkező esetben csak a papírt égették el, s a felszálló fehér füst jelezte, megvan az új pápa. A megválasztott egyházfő 955 óta hagyományosan megváltoztatja addigi nevét. XII. János volt az első a pápák sorában, aki nem eredeti nevén, vagyis Octavianusként ült a szent székbe. A 19. és 20. században a névválasztással a pápák egyúttal azt is jelezték, melyik elődjükkel vállalnak szellemi rokonságot. Sok név volt forgalomban a pápák körében az évszázadok során, de a Péter nevet Róma első püspöke után senki sem választotta, mert középkori jövendölések szerint az utolsó pápát fogják így hívni, ezért érthető módon egyikük sem vállalta az ezzel járó kockázatot. Hegedűs Szabolcs A genetika titkai A kromoszómák Hogyan függ össze az idő és a gravitációs erő? A bolygók osztályozása Előző írásainkban megismerteltük olvasóinkat a sejtek titokzatos világával, működésük alapjaival és szóltuk arról is, hogy e parányi kis egységek állandóan osztódva teljesen megegyező utódokat hoznak létre. Ma azt titkot fedjük fel, hogyan lehetséges az, hogy ennyi egyforma sejt alakuljon ki, más szóval, miként öröklődnek az egyes jellemző tulajdonságok. A sejtjeink mélyén található sejtmag legnagyobb tömegét a kromatinállományba rendeződött DNS (dezoxiribonukleinsav) teszi ki. Azt már tudjuk, hogy ez felelős a fenotipikus és a genotipikus jellegek egyik sejtből a másikba történő átörökítéséért és azok kifejeződéséért, hiszen a DNS-ről olyan fehérjék fognak képződni, melyek az egyed jellemző tulajdonságait alakítják ki. Képzeljük el, hogy van egy 100 km hosszú fonalunk, és ezt kell belegyömöszölnünk egy Munkatársunktól A Silicone Holocaust internetes oldalra való ellátogatás feltétlenül ajánlható azoknak, akik valamilyen plasztikai sebészeti beavatkozást fontolgatnak. A sokkoló képek felhívják a külsejükkel elégedetlen nők figyelmét arra, hogy egy ilyen beavatkozás veszélyeket is rejtegethet magában. A mellüket rákos megbetegegyufásskatulyába úgy, hogy ott maradjon még hely néhány szál gyufának, vagyis a többi sejtalkotónak is. Lehetetlen vállakózásnak tűnik, ugye? Számunkra az, sejtjeink viszont képesek erre, mégpedig úgy, hogy a DNS fonalat soksok kis fehérjelabdácskára tekerik föl, majd azokból is ún. szupertekercseket képezve kromatinállományt alkotnak. Ezt azonban még elég bajos átörökíteni. Hogy ez sikerüljön, ahhoz először is a kromatinállományt kell megkétszerezni. Ezt azután olyan formába önti a sejt, amelyet képes átadi az utódoknak. így jön létre a kromoszóma, ami tehát nem más, mint szabályos alakba rendezett DNS. A DNS-en található gének tulajdonképpen meghatározott szerves nukleinsav bázisokból álló szakaszok, melyek értelemszerűen a kromoszómákon is megtalálhatóak. (Cikkünk dr. Raskó István és az SZBK munkatárasinak támogatásával készült. Folytatjuk.) Tiboldi Ákos dés miatt elvesztett nők számára komoly segítséget jelentenek a szilikon anyagú implantátumok, a plasztikai sebészek pácienseinek nagy része azonban egészséges ember. Az oldalon színes fényképek láthatóak olyan mellplasztikai műtétek eredményéről, melyek orvosi műhiba, vagy az implantátum kilökődése miatt nem sikerültek. Hagyományos értelemben a Naprendszer bolygókból, holdakból, aszteroidákból és üstökösökből áll. Valójában azonban a galaxis ennél jóval bonyolultabb. Vannak bolygóknál nagyobb holdak, és olyanok is, amelyek valószínűleg befogott kisbolygók. Az üstökösök pedig néha széthullanak és nem lehet megkülönböztetni őket az aszteroidáktól. Sorozatunkban ezért most csak a bolygók osztályozására vállalkozunk. A Naprendszerbeli égitestek osztályozása kisebb vita tárgya. Hagyományos értelemben a Naprendszer bolygókból (a Nap körül keringő nagy égitestekből), azok követőiből (más néven holdakból, azaz a bolygók körül keringő különböző méretű objektumokból), aszteroidákból (a Nap körül keringő „tömör testekből", azaz kisbolygókból), üstökösökből (kicsiny jeges, hosszan elnyúlt pályájú égitestekből) áll. Kiderült azonban, hogy a Naprendszer ennél jóval bonyolultabb. Számos Plútónál nagyobb hold van, kettő pedig nagyobb mint a Merkúr. Sok olyan holdacska van, amely valószínűleg befogott kisbolygó. Az üstökösök néha széthullanak és nem lehet megkülönböztetni őket az aszteroidáktól. Tekintettel erre, csak a bolygók osztályozására vállalkozunk. A Földhöz viszonyított helyzetük szerint belső bolygónak tekinthető a Föld pályáján belül keringő két bolygó: a Merkúr és a Vénusz. Mozgásuk gyorsabb a Földénél, így azt szabályos időközönként utolérik, áthaladnak a Föld és a Nap között. Ezt a helyzetet alsó együttállásnak nevezik. A Földről nézve ugyanolyan fázisváltozásokat mutatnak mint a Hold. Külső bolygónak tekinthető a Föld pályáján kívül keringő hat bolygó: a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz, a Neptunusz és a Plútó. Mozgásuk lassabb a Földénél, így ezeket a Föld szabályos időközönként utoléri. Ilyenkor a Nap a Föld és a kérdéses külső bolygó egy vonalban van egymással, középen a Földdel. Ekkor mondjuk, hogy az égitest szembenállásban van. Ez a legjobb alkalom a bolygó megfigyelésére, mert ekkor van a legközelebb a Földhöz és egész éjszaka látható. Ezek a bolygók majdnem mindig egészükben látszanak. Anyagi összetételük szerint lehetnek Föld típusú vagy kőzetbolygók; ilyen a négy legbelső bolygó: a Merkúr, a Vénusz, a Föld és a Mars. A Földdel közös sajátosságokat mutatnak. Mindegyikük kis méretű, de aránylag nagy sűrűségű, kőzetek és fémek alkotják, szilárd a felszínük, lassú a forgásuk, kevés holdjuk van és nincsenek gyűrűik. A második csoportba a Jupiter típusú vagy óriásbolygók tartoznak; ezek a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz és a Neptunusz. Több tekintetben a Jupiterhez hasonlítanak. A Föld típusú bolygókénál sokkal kisebb sűrűségűek, főként hidrogén és hélium alkotja őket (felül gáz, bentebb folyékony halmazállapotban). A forgásuk gyors, vastag atmoszférájuk van, gyűrűik és nagyon sok holdjuk van. Egyik csoportba sem tartozik a Plútó. Méret szerint kisebb bolygónak tekinthető a Merkúr, a Vénusz, a Föld, a Mars és a Plútó. Átmérőjük 13000 kilométernél kisebb. Óriásbolygónak számít a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz és a Neptunusz. Átmérőjük 48000 kilométernél nagyobb. A Naphoz viszonyított helyzet szerint a belső bolygórendszert a Merkúr, a Vénusz, a Föld és a Mars alkotják, a külsőt pedig a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz, a Neptunusz és a Plútó. A belső és külső rendszer közötti határt a Mars és a Jupiter között elhelyezkedő kisbolygóövezet jelöli ki. A százezernyi kisbolygó anyaga valószínűleg azért nem állt össze egy nagyobbb bolygótestté, mert a szomszédos Jupiter hatalmas tömegének gravitációs hatása ezt nem engedte a Naprendszer kialakulása során. A nehézségi erőnek számos figyelemre méltó következménye is van. Mindaddig például, amíg a súrlódási erők nem jutnak szerephez a Világmindenség pontosan úgy „működne" előre, mint visszafelé az idők folyamán. Pusztán a bolygók mozgásának tanulmányozása révén nem tudnánk megkülönböztetni egymástól a múltat és a jövőt. A melegebb testek mindig arra törekszenek, hogy energiájuk egy részét kisugározzák a hidegebbek felé. A Hold gravitációs ereje naponta végigvonszolja a dagályokat a Föld körül. A tengervíz és a tengerfenék súrlódása, amely különösen a kontinensek körül húzódó sekély zónában érvényesül, lelassítja a Föld tengely körüli forgását, ugyanakkor azonban gyorsítja a Hold keringését, és ezáltal a Hold fokozatos eltávolodását is előidézi (évente 3-4 centiméterrel nő a pálya sugara). A súrlódás hőfejlődéssel jár, amely kisugárzódik az űrbe. így azután a hőtani megfigyelések alapján dönthetjük el, hogy melyek a múltbeli események, és melyik a jövő iránya. Dr. Szatmáry Károly -Varga Zoltán Szilikon