Délmagyarország, 2001. január (91. évfolyam, 1-26. szám)

2001-01-06 / 5. szám

II. STEFÁNIA SZOMBAT, 2001. JAN. 6. Vallásszociológiai kutatások Kelet-Európában Isten a kommunizmus után Máté-Tóth András: „Nem tejjel-mézzel folyik, ez tény; mivel sokan ezt várták, a régióban általános a csalódás." (Fotó: Karnok Csaba) A kelet-európai régióban, a volt szocialista országokban minden keresztény és az egyház számára a legfontosabb kérdés: hogyan tudja megvalósítani azt a feladatot, hogy hitelesen és érthetően tegyen tanúságot Istenről; hogy megkeresse, megtalálja, megszeresse, megölelje a modernizáció veszteseit, Isten szegényeit. Aufbruch (beindulni, útnak indulni) - ez a neve annak a nagyszabású, 10 országot átfogó vallás- és egyházszociológiai kutatási projektnek, melynek célja muníciót adni a fenti feladathoz. A nemzetközi program egyik irányítója és vezető kutatója Máté-Tóth András, a Szegedi Tudományegyetem vallástudományi tanszékének vezetője. - Kérem, ismertesse a kutatási programot! - Négy éve folyik a munka, 10 voll szocialista országban arra keresnek választ teológusok, szociológusok, filozófusok és más társadalomkutatók, hogy melyek a legfontosabb elemei, jellemzői a vallási változásoknak, és hogy az egyházak, elsősorban a katolikus, milyen módon keresik a helyüket az elmúlt tíz év új szabadságában. A kutatást nyugat-európai alapítványok, szerzetesrendek, multinacionális cégek és kormányok finanszírozzák, a költségvetés megközelíti a 2 millió márkát. Ennél nagyobb volumenű tudományos kutatási projekt nem ismert a térségben. Az eredményekről folyamatosan könyvekben számolunk be, ezeket egy német kiadó, a Schwabenverlag gondozza, a sorozat címe: Isten a kommunizmus után. A munka egyik fő ága közvéleménykutatás. amelynek nemzetközi irányítója Tomka Miklós, az MTA Filozófiai Intézetének kutatója. Az én irányításommal dolgoznak a szakértői csoportok a másik fő kutatási ágban: kvantitatív módszerrel - életút-interjúk. dokumentumelemzések révén - dolgozunk fel 15 témát. Az egész projekt vezetőjével, Paul M. Zulehnerrel közösen fogjuk össze a harmadik fő kutatási irányt, ez a kelet-európai úgynevezett post-Gulag teológia lehetőségeit és jellegzetességeit vizsgálja. Már három nemzetközi konferenciát tartottunk erről, az anyagaikat kötetekbe szerkesztettem. Az elmúlt ősszel jelent meg Nem tejjel-mézzel folyik elmü könyvem, amelyet egy szlovák kollégával közösen (rtunk, és amelynek alcfe me: Úton egy közép-európai pasztorálteológia felé. Vagyis a kötet egy kelet-európai gyakorlati teológia első kísérletét tartalmazza. - Ezek szerint másféle az Istenről való beszéd ebben a régióban mint másutt? - Természetesen. Bár hosszú évszázadokon át az a felfogás uralta a teológiai gondolkodást, hogy az Istenről való hiteles szöveg téren és időn túli, ez a felfogás ma már történelem. Tudománytörténet. Ma már tekintetbe vesszük, hogy egy-egy teológiai gondolat, sőt, akár egy egyházi állásfoglalás hol, mikor, milyen körülmények között született. Magyarországon is jól ismert a nyugat-európai közvetítéssel hozzánk eljutott latin-amerikai, vagy felszabadítási teológia, amelynek az a jellemzője, hogy meghatározott földrajzi egység társadalmi jellegzetességei új megfogalmazásokra inspirálták a teológusokat, új módon tudtak beszélni a biblia és az egyházi hagyomány Istenéről. Ennek a „mesztic színű" teológiának a mintájára mi is feltesszük a kérdést: vajon a keleti blokk országai valóban régiót alkotnak? ha igen, milyen tekintetben? hogyan fémjelezték az itteni történeti tapasztalatok az Istenről való gondolkodást és az egyházak elhelyezkedését? milyen kérdések elé állítja a teológiai gondolkodást a kommunista-szocialista korszak és az úgynevezett rendszerváltás korszaka? - Könyvének címe szerint a volt szocialista országok nem váltak Kánaánná, pedig sokan ezt hitlék a rendszerváltáskor. Mi következik ebből a teológus számára? - A következtetések utóbb jönnek, hiszen előbb meg kell ismernünk a valóság folyamatait ebben a régióban. Tény, hogy nem a tejjel-mézzel folyó korszak következett el a rendszerváltással, s mivel ez volt az általános várakozás, ezekben az országokban most általános a koppanás. A könyvben azokról a társadalmi-történeti tényekről van szó, amelyek a teológus számára a legnagyobb kihívást jelentik: mivel kell itt foglalkozni? Választ kell adni például arra a kérdésre, hogy mi volt és hogyan hatott az Istenről való gondolkodásra és az egyház magatartására a militáns ateista ideológia. Országonként vannak különbségek, de jól tudjuk: ha valaki sokáig birkózik ellenfelével, kicsit maga is hasonlóvá válik hozzá. A kutatónak meg kell tudni mondani: miben? Meg kell nézni például, nem ragadt-e valami az egyházra a tervutasításos rendszer jellegzetességeiből? Abból, hogy aki fönt van, az utasít, aki alul van, az teljesít, vagy legalábbis úgy csinál, mintha... Vagy: vajon nem szüremkedett-e be az egyházba is az a reflex, hogy a hatalom csak rossz lehet? Ami fölülről jön az gyanús? Akkor is, ha a püspök vagy a pápa mondja? Ez a cseh reflex, de a magyarokra is nagyon jellemző - ezt elemezni kell. További igen lényeges kérdés teológiai szempontból, hogyan tekintenek a keresztények a mai világra egy olyan korszak után, amikor a világ szinte egyenlőnek mutatkozott számukra a bűn területével. Ha ez a világ kizárólag negatívum, csak mocsok, ha ez az ágostoni „mássá damnata ", halálra szánt tömeg - akkor a keresztények továbbra is gettóban maradnak. Holott ebben a mi mai világunkban elemi szükség, hogy az emberszeretet, az irgalom, a vizionálás képességével rendelkező keresztények át- meg áthassák a társadalom különféle köreit, az esztergapadtól a miniszterelnöki hivatalig. Itt nem lehet Jézus Krisztusra hivatkozva emigrálni és nem lehet távol maradni azoktól, akik eddig az egyház ihletettségén kívül éltek. - Mi a legnagyobb kihívás a teológusok számára a volt szocialista országokban? - Az a legfontosabb, hogy hogyan szólal meg az egyház. Hogyan lesz képes megvalósítani azt a legfontosabb feladatot, hogy Istenről hitelesen és érthetően tegyen tanúságot és hogy megkeresse, megtalálja, megszeresse, megölelje ebben a térségben a modernizáció veszteseit, Isten szegényeit. Ez az a kérdés az egyház számára és minden keresztény számára, amelyre majd válaszolni kell az utolsó időben, Isten ítélőszéke előtt. Hogy az egyház megfelelően tudjon beszélni, érthető legyen amit mond és megfelelően tudja magát elhelyezni ebben a nagy mobilitású, újrarendeződő társadalomban, ahhoz meg kell ismernie ezt a társadalmat. A megismert valóságfényében újra kell értelmeznie saját „örök" igazságait, hogy itthon legyen ebben a világban. Itthon és mégis vándor. A teológusok számára pedig őrületesen izgalmas szellemi kaland valódi érdeklődéssel figyelni ezekre a folyamatokra, s ezek ismeretében megkísérelni megfogalmazni az egyház üzenetét. Nagy szellemekre, kiemelkedő teológiai gondolkodókra vár ez a szellemi kaland, ennek mi csak aprómunkásai, inasai vagyunk. A magam részérói abban hiszek, hogy az élet valóságára figyelő teológia szemléletmódja meg fogja hívni a most még talán nem ismert nagy teológiai szellemeket ebbe a régióba. Ők aztán ebbe a valóságba beöltözötten olyan teológiát tunak majd mondani, ami a térségen kívül is inspirálóan hat az Istenről való beszédre. - Ez egy jól megszervezett, országonként is komoly kutatói bázisra épülő, megfelelő anyagi feltételekkel rendelkező tudományos program; nemzetközi koordinátoraként érzékelte valamilyen nehézséget? - Szívesebben sorolnám a pozitív tapasztalataimat, például azt, hogyan sikerült oszlatni a társadalomtudományok iránti előítéleteket, hiszen ezekben az országokban erősen él a hiedelem, hogy ezek „puha", vagyis túlságosan politikaközeli, politikafüggő tudományok. Nagyon érdekes, hogy ez a nagyszabású munka egyfajta középkelet-európai identitást is létrehoz, a maga módján bekapcsolódik a régióalakítási folyamatba. A kutatók hisznek abban, hogy a tudomány, a beszéd: cselekvés. Szimbolikusan életben akarják tartani, meg akarják őrizni annak az értéknek a tudatát, hogy mi itt értjük egymást. Ahogyan Esterházy Péter mondja, a sör Pesten, Brünnben és Prágában egyformán ízlik. Sót, még Bukarestben és Vilniusban is. De azért ahhoz, hogy együtt tudjunk működni - Bécs kellett. Nehézség? Nekünk is meg kell küzdeni az általános gyanúval, azzal, amit a beszédmódunk is jól tükröz. „A helyzet súlyos, de nem komoly" -féle mondatokat és jelentésüket csak ebben a térségben ismerjük. A nyugateurópai beszédmódban egy kijelentő mondatnak egyértelmű a jelentése, nálunk egy felkiáltó mondat is jelentheti az ellenkezőjét is. Vagy azt, hogy: na és? Ez így van a kutatási eredmények akceptálásában és a vitájában is. Szerencsére nyugat-európaiak is dolgoznak a háttérben, akik megszokták, hogy a megegyezett határidő abszolút. Nálunk még viszonylagos, de tanulunk. Ennek köszönhető, hogy a tervezetthez képest csak kevéssé vagyunk késésben, január végén Berlinben megtartjuk a zárókonferenciát és sorozat minden kötete megjelenik 2001 végére. Sulyok Erzsébet Kispad a művészbejárónál Herceg Vili bácsi Vajon hány személy tudná fölsorolni a szegedi színház örökös tagjait? És ha belekezdene a nevek eiöszámlálásába, ugyan említené-e Herczeg Vilmosét? Mert hogy igen messzire jár vele az idólc hajója... 1883. szeptember 6-án született Budapesten. Húszéves korában lépett színpadra Trencsénben, Halmai Imre társulatában. Élte a színészek életét: oda szerződött, ahova hívták. Állomáshelye volt bőven: Szatmár, Kassa, Brassó, Temesvár, Buda, Miskolc, és 1922-től Szeged. A szeptember 2-i évadnyitó előadáson Todorescu Tódort játszotta Rákosi Viktor Elnémult harangok című darabjában, másnap Pákozdi Mihályt Gárdonyt Gézának A bor című színművében. Legsikeresebb szerepei: Oregon (Tartuffe), Tiborc (Bánk bán). Gonosz Pista (Falu rossza). Csorba Márton (Sárga csikó) és Zsupán (Cigánybáró). 1928. március l-jén ünnepelte művészi pályájának 25. évfordulóját, ekkor kapta meg a városi tanácstól az örökös tag megtisztelő címet. Somogyi Szilveszter polgármester aláírásával díszoklevelet is nyújtottak át neki, melynek félig tréfás, de egészen archaikus szövegét maga Sz. Szigethy Vilmos főlevéltáros fogalmazta meg. Egy mondat mutatóba: Bár tsak volna Várossunknak Statutuma, vagy olly Fundátiója. mely Módot ad, hogy megállítsuk Tespis vándorló kordélyát és örökre magunkhoz kössük a Nemzet Napszámosaként elébe fogott Herczegh actor urat, ki a közjónak használva magát érdemessé tette a becsületbéli tagságra. Biztos vagyok benne, hogy az ünnepelt jobban örült Juhász Gyula szonettjének: Hány este jöttél, hogy komor napoknak Gondját és gyászát űzze el derűd. Míg szavaid melengettek, ragyogtak. Az öröm, kedv száz asztala terült. (Hcrczeg Vilmosnak) Az 50-es évek elején-derekán Herczeg Vilmos, mindenki szeretett Vili bácsija már nyugdíjban volt, de nem ludott élni a színházi levegő nélkül. Tíz óra körül odasétált a kispadhoz, helyet foglalt, lába közé tette a sétabotját, arra a két kezét, és elbeszélgetett a jövőmenő művészekkel. Tetszenek tudni, abban az időben a színháziak még szentnek tekintették a kispadot, és az arra járó szegedi - jó időben - mindig látott ott állni vagy ülni néhány művészt. Káldor Jenő és Mucsi Sándor, két jóbarát olyan hangosan beszélgetett, hogy a túloldalon is érteni lehetett minden szavukat. Ámbár Vili bácsi sem adta alább. Recsegő hangon dicsérte Csáky Béla vasárnapi gólját, aztán anyámtól érdeklődött, hogy na, Irma, hogy van a család, tanul-e rendesen a gyerek, nekem meg kijárt csontos kezéből kobakomra a barack... Meg ne feledkezzünk nejéről, Reviczky Etelkáról, az énekkar egykori tagjáról, aki mindig ott ült mellette, aztán együtt baktattak haza ebédelni. Elmúlt már a kispad zsibongása is, mint annyi minden más... Vili bácsi 35 évvel ezelőtt, 1965. december 30-án kapta meg az égi behívót, és elment örökös tagnak egy másik, ismeretlen világba. Teste a Dugonics temetőben - a névadó közelében - pihen, és végtelen álmában bizonyára sokszor megjelenik neki az a régi. kedves kispad, a szegedi színház művészbejárója előtt... Apró Ferenc Nagy László: Tükörkép