Délmagyarország, 2000. december (90. évfolyam, 281-304. szám)

2000-12-30 / 304. szám

Franciaországban még az a tartózkodási rekord is megdőlt, amelyet az Új-Kaledónia státusáról kiírt referendum vezetett. „Nem kétséges, hogv Isten jobb bogyót is tudott volna teremteni, de nem kétséges, hogy mégsem tette meg..." Robbanószer- és drogkereső „műkutyán" dolgoznak a Szegedi Tudományegyetem lézerfizikai laboratóriumában. tefdnici Grecsó Krisztián „...a juhászlegény szereti a táncot" v, -vt mmmm^m Juhászélet az Alföldön. (Fotó: Gyenes Kálmán) Nincs nagyobb nyugalom, mint egy nyáj édeni nyugalma. Ahogy a bárányok legelnek, lélegzik a papsajt, vibrál a forróság és a süket csönd. Ha valaki érzett már ilyet, tenyerelt mogyoró méretű birkaszarba, az előbb utóbb biztos lesz benne, hogy a felhók egy adott (különlegesen szép) csoportját nemcsak alaki hasonlóság miatt keresztelték bárány névre, de a türelem miatt is: mezőn legelő jószág, akár égi mása. És ahogy idelenn, úgy odafönn is, a fellegek föltűnően lassan pergő idejében, abban a sós monotóniában is van valami a legelőjéből; van valami sokat sejtető. Olyan nyugalom, hogy még a Jézuska sóhaja is megfodrozza, vagy tépázza, mintha pulikutya lenne. Szép ez, csak irigyelni lehet. Pedig a birkasors nehéz. És nem csak azért, mert még a legjobb juhász is egyaránt szereti lábon és fazékban az állatot, hanem mert a bárányok 40-50 százalékára vár egy egyébként ugyan rövid, de annál végzetesebb következményekkel járó művelet. A ivartalanításra, közhasználatú nevén herélésre - a koshús ehetőségének megőrzése melJett - azért van szükség, hogy •az állat nagyobbra nőjön, gyaji apodjek. Jómagam ezt már igen korán, négyéves koromban gusztustalan, a legkevésbé sem érdekes műveletnek tituláltam, sértette bimbózó férfiasságom, mígnem kis híján felöklelt egy kos, egy hálátlan jószág. Bevallom, mikor azt a példányt herélték, lementem az alsókertbe. Megnézni, hogy is van ez. De csalatkoznom kellett, unalmas volt, a szegvári (és a környékbeli) herélési szokások ugyanis csúnyán modernizálódtak. Tata és legfőképpen az állatorvos egy beavatkozást hajtott végre műszerekkel, késekkel, gyorsan és érdektelenül. Nem így van ez Füzesgyarmaton, egy Békés megyei, kis híján város településen, ahol még élnek az ezer évesnél is régebbi ivartalanltási szokások... Karcsika keresése Lassan tíz éve, hogy a bő negyvenes Szabó Károly a szeghalmi Csepel gyár betanított lakatosaként dolgozik. A helyi téesz megszűnésével ő is, aki a legöregebb juhászoktól tanulta a mesterséget, munka nélkül maradt. Élete azonban változatlanul szorosan kötődik az állatokhoz (szarvasmarha kivételével birtokolja is szinte valamennyi félét), a falu összes birkatartója hívja nyírni, körmölni, és esetenként herélni is Károly bácsit, vagy ahogy a főút egyik kocsmájában hallottam: Karcsikát. Karcsika és kollégája hagyományos módszerekkel dolgoznak: ha herélésről van szó, fogukkal (!) távolítják el a feleslegként éktelenkedő juh-, kecskeherét. Füzesgyarmat határában cammogva már a buszablakból feltűnően sok birkanyájat látok (hármat), a juhászokról ugyan sorra lemaradok, de már kezd otthonos hangulatom lenni: látom magam előtt a nádfedeles házakat, verandákat, gangokat, muskátlikat... vagyis elképzelem azt az atmoszférát, amiben hétköznapinak számíthat egy több ezer éves, hagyomány. A falu indító képei ehhez képest (Szeghalom felől érkezve): balról nagyméretű benzinkút, mögötte egy háromcsillagos (talán négy), sokemeletes hotel, stranddal, feszített tükrű medencével. Kérdezősködni kezdek, egy fiatalember vállalja el idegenvezetésem. Az olaj, böki ki a varázsszót Pali, és bőszen vigyörog, az olajosok csináltak itt mindent: szállodát, fürdőmedencét. - Szabó Károlyt, jaa, Karcsikát, feleli még mindig mosolyogva, ismerem. - Tényleg szájjal herél, kérdezem. - Úgy a, bizony, úgy szokott mindég, vágja rá. Én is falusi vagyok, mondom, még ennél sokkal kisebb helyen, bizony volt, hogy huszonöt jószág volt a két akolban, meg tyúkok, mindenféle aprójószág, de azért mégis: - Nem furcsa ez? - Nem tudom - rázza a fejét Pali válaszképpen -, ezen még nem gondolkodtam. Dehát fgy van. Karcsika sarki házban lakik, éppen a kertben tesz-vesz, mikor Pali rákiált, hogy jöjjön már. Hirtelen ott is terem, olyannyira, hogy nem is jut eszembe semmi: azt se érti, mit akarok tulajdonképpen. „Egy sör mellett megbeszélhetnénk a dolgot"- ra Karcsika fölenged és betessékel. Néha a birka is gazember Az éppen csak nem földes konyhában fölbátorodik. Hozza a fényképeket, újságokat. - Ezen a képen mi vagyunk, kezdi, a Földes Sanyi bácsi, a Tokaji Pista bácsi, az Öreg Cincér, meg ezek. Emezeket meg rólunk írták. Fölül egy Kistermelők Lapja, alatta egy Szegedi Egyetem, melyben „A bárány nem, de a kecske acsarkodik" címmel (1997. március 4.) remekbeszabott interjú olvasható Karcsi bácsi életének alakulásáról, a herélés életében elfoglalt helyéről. Beleolvasok: „(...) nem gondolt még arra, hogy lassan meg kellene házasodnia? Vagy nem tartja szükségesnek? - Lett vóna, de hogy szegény anyám meghalt, elhalasztottam. Aztán meg a lyány hagyott ott... - Ő mit szólt ahhoz, hogy foggal herél? - Hát, nem is mondtam neki. - Nem tudta a menyasszonya?! - Lehet, hogy tudta, de én nem mondtam neki." - Tegnap meg az itteni kecskét herültem ki, folytatja, négy lábát összekapták, oszt úgy. Többe vót a fogás, mint a herélés. - Karcsi bácsi mióta űzi ezt a mesterséget? - Gyermekkorom óta. Akkó' tanultam eztet az öreg juhászoktul. Azok, az öreg juhászok így mutatták, hogy így köll. Különben meg könnyen bele lehet gyönni. - Hogy is történik tulajdonképpen? - Egyedül nem bírok vele. Valakinek a lábát fognia köll, hogy én tudjam csinálni. Ahogy a lábát elfogja, leghegyit a zacskójának sitty-sutty akkó' bevágom, tűbe elfogom, oszt' lehet is harapni. Pályinkát, egy gyűszűnyit rájaköpök, nem vagyok én olyankor ihatnék, csak hogy el ne fertőződjön. - Hivatásos juhász korában is (gy heréltek? - Hogyne. Liker, másfél liker pályinkát oda a főnökök kihoztak, oszt' vót, hogy egész álló nap csak herültünk. Aztán szabad tűzön olyan tökpaprikást főztünk, hogy csak na. Krumplival finom ám, de nagyon. - Miben különbözik a hústól? - Gyorsabban fő. De jó az reszelve is, meg tojással. - Lehet, hogy furcsa kérdés, de nincs olyankor valami fertőzésveszély? Nem szokta herélés előtt megmosni az állatok herezacskóját? - Mié tenném? Tiszta az teljesen, gyapjú van azon. - Van még igény az ilyenfajta herélésre? - Má' hogyne vóna. Tavasszal is két hétig ki se látszottunk a munkából. Ilyen ollóval nyírtunk (és Karcsika a hokedlin heverő, hagyományos, kerek pántos birkanyíró ollókra mutat), és meg is körmöltük őket. Amúgy lisztába raktuk őket rendesen. Amennyit ezekkel megnyírtam, ha mind az enyém lenne! Lenne egy kis csapat. - Mit szól a módszeréhez az állatorvos? Látta már, hogyan csinálja? - Látta hát! Meg is dicsért, hogy a régi juhászok is így csináták. Vót olyan is, hogy a Boda doktor úrék eljártak malacot ótani, oszt' egy háznál kérték, hogy herülné-e meg a bárányt. Oszt' mondta a Boda doktor úr, hogy szóljanak nekem. Meg vótaképpen baj se érte még ezzel egyiket se. Karcsikával még kétszer elmagyaráztatom, tulajdonképpen hogyan is történik a folyamat. Tudakozódom, nincs-e véletlenül mára is betáblázva egy, ha láthatnám, úgy azért jobb lenne. Karcsika vállalkozik, hogy a saját kecskéjén szemlélteti az aktust. Újból ugyan nem tudja ivartalanítani az állatot, de megmutatja, hogyan kell. Az udvaron kikötve legelésző Zsófi és Gyurka közül szemmel láthatóan Gyurka örül kevésbé jöttünknek. Karcsika madzaggal magához vonja. így na, így köll, mondja, és felemeli. Az állat két alsó lábát fogja, tulajdonképpen úgy, mintha hátával magunk felé vennénk föl egy gyereket, és a lábszárát fogva szorítanánk magunkhoz, ezért a feneke egy kicsit lesüllyedne (ami persze ez esetben nagyon is kell: így feszül meg a herezacskó). Térgyeljé le, szól rám Karcsika, úgy bizony, oszt mostan hajoljá oda, igazgat tovább. Semmilyen seb nem látszik a tegnap herélt Gyurkán, bár kétségtelen, dudor sincs sehol. - Érted mán, kérdezi Karcsika. - Értem hát. Kicsit rágódok, hogy szerintem is tiszta-e a Gyurka zacskója, de annyira nincs nehéz dolgom, rövid bizonytalanság után úgy döntök, nem, nem az, sőt, mert bizony gyapjú azon nincsen, olyan szabadon himbálózik a here (Gyurkáé, ugye, csak himbálódzott), akár a csongrádi templom harangjának a nyelve, és van azon szar, sár egyaránt. a A Veszett Darurú tudni akartak Az udvaron összetalálkozunk idősebb Szabó Károllyal, aki leplezetlen megdöbbenéssel nyugtázza, hogy a herélés miatt Szegedről idáig utaztam. Bekapcsolja beszélőgépét, és apró mikrofonját a torkához szorítva meséli el a lovakon, kutyákon és macskákon alkalmazott módszereket. A macska kicsit érdekesebb, mert azt, ahogy idősebb Szabó Károly elmondja, „úgy köll, hogy belecsúsztatjuk egy gumicsizmába, ne karmoljon, s mire onnét kiszabadul, végeztünk, fel is út, le is út...", de a többi recept viszont úgy kezdődik, hogy végy egy állatorvost. Kezdem kapizsgálni, mennyire nem értik, miért jöttem, és hogy mennyire természetes itt ez a harapás... Karcsikával ezután elsétálunk a Kinizsi kocsmáig, de az ördögnek tartozunk az úttal, mert a kimérést bizonytalan ideig zárlat alá helyezte az adóhatóság. Egy főutcái gondűzőig megyünk tovább, kifogyva a témából: nagyokat hallgatva. A fröccstől azonban újra megered Karcsika nyelve: - Vótam én ám má' juhászversenyen is, dicsekszik. Szentesen, vagy nem is, Újkígyóson. Ottan egy öreg főzésbe megelőzött, de annak se vót jobb a kosztja, mint az enyém. Aztán herülésbe pediglen első lettem. Adtak bort, meg csokit. - Ha ennyire egyszerű ez a módszer, hogy egyáltalán még seb sincs, akkor milyen szempontok alapján lehet eldönteni, melyik herülés sikerült jobban? - Más nem herült, csak én! - Ez akkor, hogy is mondjam, nem volt annyira szoros verseny. - Már hogyne, én tudok herülni, más nem tud. - És mi a jó birkapörkölt titka? - Hát köll bele hagyma, zsír, paprika, meg a hús. - Ennyi? Ezt tudom, de nincs valami különleges fortély errefelé? - Milyen fortély, fészkes fene, hagyma köll bele, zsír, paprika, meg a hús. Jót ettünk ám belülle! Tokaji Pista bácsi még a juhásztáncot is eljárta. Meg sokat faggatták a Veszett Darurű. Hogy mesélje el tövirül-hegyire. - Ki volt az a Veszett Daru? - kapom föl a fejem. - Én sokat nem mondhatok rulla, de Tokaji Pista bácsi jól elmesélheti. Sokszor elmondta mán az öreg, az biztos. Mert Veszett Darurú mindég tudni akartak. Tokaji Pista bácsi a faluszélén lakik, még éppen nem tanyában. Karcsika fölajánlja, hogy vén orosz biciklijével elvisz, ha sikerül. Útnak is indulunk, szorítom a vállát veszettül, mert esésszagot érzek a levegőben. Úttalan utakon csatangolunk, a drótkerítések mögül hosszan néznek minket a lakók. Csak ne nagyon himbálódzzá, figyelmeztet Karcsika. mer' akkó' takarunk. Jó, felelem röviden, és vidáman visszanézek az értetlenkedők arcába. A ház tulajdonosa nagy sokára ballag ki a kapuhoz, kalapja viseletes, pödrött bajsza ősz és ritka. De peckes. Elmondom, mi járatban. Az öreg visszasétál a házba, és csak újabb tíz perc múlva kerül elő ismét. - Nem akar a fiam beszéni, mer' nem jól van, mondja. Erre megint elmondom, hogy vele szeretnék beszélni... A konyha, ha lehet, valamivel rosszabb állapotban van, mint a Karicskáé. A döngölt padlót régen nem söpörték, recseg az eltaposott morzsa, mintha kavicson bukdácsolna az ember. Ekkor még nem tudom, hogy a beszélgetés is ilyen lesz: akárha bokrétára lenne kötve a nyelvünk, mi ketten ebben az életben nem érthetjük meg egymást... - Daru Sándor nagy gazember vót, az bizonyos. Hat ökre, nyóc lova. Tizennégy éves koromtú őnéki dogoztam egy ideig, aztán még húsz évet juhászkodtam, míg be nem gyött a ruszki világ. - Ő tényleg csodákat tudott tenni? Mondjuk elintézte, hogy az állatok megvesszenek? - Meg is betegftette, meg is gyógyította. Meglátta, ha csüng a feje, csinál neki orvosságot. - És valóban elhajtott minden hang nélkül bármilyen állatot? - Visszaadta még akkornap neki, fináncos ember vót, egyszer úgy derékon vágtam a vasvillával, hogy arrú kódúit (nevet). Alig hencseredett fő. - Akkor a falubeliek hordták hozzá a veszett állataikat gyógyíttatni? - Dehogy hordták. - Ha meg tudta gyógyítani, akkor miért nem? - Nem tudta az, mindég gyött hozzá egy veszett kutya. Hallottuk, éjszaka veszett kutyajár. - De Pista bácsi, ezt nem értem, mit csinált ez az ember tulajdonképpen? Az imént azt tetszett mondani, csinált valami orvosságot, ha csüngött a feje. -Csapják agyon! - Hogyan? - Lapáttal. Fináncos ember vót. Lovat, ökröt megveszfteni és meggyógyítani is tudta. A kutyát csapják agyon! Ő veszítette meg a kutyákat, vót egy kedves pulim, a bundámnak szélérül eltűnt, oda vót, máma se láttam. - És lett helyette új? - Azt mondta Daru, hogy Szeghalomrúl hozunk egy pulit. Szűcs Sándor cimborámtúl vegyük meg, az meg azt mondta, nem lehet. Daru éccaka elhítta a kutyát Gyarmatra, onnan meg Barnaszigetre. Az ember reggel hajtott vóna. Nem tudta meg sose. Nagyon jó puli vót. - Ne tessék haragudni, de még egyszer megkérdezném, hogy is van ez, most gyógyított, vagy nem, megveszítette az állatokat, vagy nem? - Eltűnt. Oda lött egyszerre, aztán meg: utálták is, többet se láttam. Nagy gazember vót, az bizonyos. Hat ökre, nyóc lova... Hetven fölötti kölök Kilépni egy ilyen házból olyan, mintha az magába időbe tenyerelne bele az ember, a lucskos, ragacsos időbe, amit aztán oda ragad, és nem viszi le csak a halál, mindegy annak oldószer, pálinka; sebek keletkeznek, mik nem hegednek be többé, dohog az elégedetlenség, mormol, hogy milyen keveset is tud gazdája a világról, még (gy is, hogy Ádám, egy no jól van, anyukám-mal belement a nagy cselszövésbe, és ahogy az írás mondja, fölnyílt a szeme, meglátta, hogy meztelen, azt hiszem, az utcán én is azt gondoltam, az vagyok, nem szégyellni való dolog ez, csak rossz, hogy mit tudok én az időről, egy ilyen Veszett Daruhoz képest, vagy azokhoz a tanyasi emberekhez képest, akik az emlegetett Barnaszigeten is túl úgy éltek le egy életet ebben a században, hogy nem hallottak a kommunizmusról (ugyanis Füzesgyarmat határában olyan elveszett föld is akadt, amit elfelejtettek telekkönyvezni), szóval mi mindent tudhat egy ilyen ember az időről, és mi mindent tudhat róla Szabó Károly, Tokaji István, meg a fia, aki éppen a legjobbkor, irányát vesztett beszélgetésünk közepén érkezeit, mikor megint ott tartottunk, hogy Veszett Darunak hat ökre, meg tán nyóc lova, hogy megmutasson valamit abból a végeláthatatlan gyönyörűségből, ami a szenvedés után terem. A herélés meg, amiért elindultam, visszafelé már érdekességét vesztette, úgy van, ahogy van, ott nincs ebben semmi furcsa, nem azért működik, mert ezer éve így száll a nagy millcniumi gőzben apáról-fiúra, hanem mert gyors (Karcsika mindig ráér, nem kell keresgélni, mint az állatorvost), olcsó (az egész műveletért ötven forintot kér), és biztonságos (mivel nincs seb, gyakorlatilag kockázat sincsen, nem (gy a szikével végzett beavatkozásnál). Ami pedig Veszett Darut illeti, egyre inkább úgy tűnt, hogy nagyobb a füstje, mint a lángja, már fészkelődtem, hogy indulok, mikor a szobából valami neszezést hallottunk, majd egy-két elkeseredett nyögést, a kölök má' megin' beteg, informált Tokaji Pista bácsi, éppen mire a kölök megjelent az ajtóban; döbbenten figyeltem a kilencvenes éveiben járó papát és a jóval hetven fölötti „kölköt", megéreztem, hogy ha nem is állt meg az idő, de most egy pillanatra biztosan meglassít, most, ahogy ők engem néznek, én meg a feketére égett sparheltot, és a mélyebbnél is mélyebben hallgatunk, a kutya meg közben bejön a konyhába ...