Délmagyarország, 2000. november (90. évfolyam, 256-280. szám)

2000-11-07 / 260. szám

8 KITEKINTŐ KEDD, 2000. Nov. 7. Kedves Környékbéliek! jkjovember hetedike felénk sohasem volt ünnep. A L Y napokban olvastam, hogy csupán egy puccs volt, amelyik igencsak hosszúra sikeredett. Amerikai történész vélekedik így. Arról is beszél már boldog-holdogtalan, hogy amit véle kapcsolatban tanítottak, az nem teljesen fedi a nagy orosz valóságot. Hát. mondjon bárki bármit, e sorok írójának november hetedike mindig ünnep marad. A répaszedés ünnepe! Mai szóhasználattal: a répázásé! Képzelhetik a kedves környékbéliek, ha esett, ha fújt, ha ragyogott a Nap, ha köd volt, a répaásás gonosz, gusztustalan és fájdalmas munkája nálunk mindig e napra esett. Mindnyájunk szabadnapot kapott az iskolából, nem kellett munkába mennie a család nagyobbjainak se, így drága jó édesapánk - nem karácsony, nem húsvét - mindenkit ráállíthatott a soroló répákra. Nem lehetett ellenvetés. E sorok írójának mégis úgy sikerült elmulaszthatatlan ünneppé formálnia az orosz forradalom napját, hogy középiskolásként pecsétes papírt vitt az apjának, amely szerint, ezután e nap a kötelező fólvonulás napja! A zászlóvivőnek jelölt semmiképp se maradhat otthon. Morgás, szentségelés az oroszok isteneivel atyai részről, de az ünnepi hazugság hejölt. A répaszedés rabságában sínylődő testvéreim minden igyekezete ellenére elhúztam otthonról, hogy még aznap barátnői hancúrozással legyen emlékezetessé téve e vakmerő legényvirtus, merthogy a fő ok ugyanis a szerelemben rejtőzött. Később igazi kisszobai ünneppé sikeredtek az oroszok nagy forradalmi ünnepei. (A történetnek az a része, amikor a mi tanyánkra is kijutott a híre, hogy ilyenkor csak az oroszok vonulnak, a magyar középiskolák egyike sem, már nem igazán sorolható az ünnepek sorába. Mivel már nagy voltam, nem vertek el, mint a répát.) j) ízván, hogy az effajta ünnepi répázás, ilyenkor a ÍJ répaszedés idején, másban is szép emlékeket fakaszt, köszönti kedves mindnyájukat: ti^trT Mit sportolt? Senki nem tagadhatja, most már két álló tornatermi vázat lát az érkezó Kisteleken. Az egyik a volt vásártéren tartja magát, a másik a volt áruház mögött. A régi vasból épült, az újat fából állították. Mint arról már többször beszámoltunk, az új nem akar a régi sorsában osztozni, hogy úgymond: a nyomdokaiba lépni. Kisvárosi terv, hogy a frissebbet mindenképp sportcsarnokká alakítják. Azt is megtanulja már lassan minden kisteleki és az összes környékbéli, hogy ez lesz, ha kész lesz, Közép-iurópa legnagyobb „ragasztott fafötartós szerkezetű" sportcsarnoka. Nem kísérhettük figyelemmel az alapozás minden munkálatát, de amit mi láthattunk belőle, abból az, következtethető: épül a sportcsarnok. Sőt még a tél beállta előtt fölállították a hatalmas fagerendákat. Tegnap, hétfőn délelőtt a Somogyi család a betontörmeléket lapátolta, a gázosok meg a régi és az új gázcsöveket kötötték össze. Hogy az utókor, ha majd párezer év múltával kivet magából a föld egy mai Délmagyart, el tudja képzelni, miként is épült ez a hírneves kisteleki sportcsarnok, a gázosok munkájáról azt állapíthatja meg, hogy tudásuk szerint tették a dolgukat. Három Misi és egy Marci alkotta a csőösszeillesztő gárdái. Közülük kettő Mihály, a bajuszos Molnár és a szemüveges Bárány, a ruhájukról ítélve: két tarka ember belebújt a mély Három Misi meg egy Marci Kisteleken Csö hegesztők Lent két Mihály, fent a harmadik, mellette egy Márton a csöhegesztők csapatában. (Fotó: Gyenes Kálmán) árokba, ott fűrészelt, illesztett majd istenigazából megszuszogtatta a vezetéket. Közben a fenti, a harmadik, a Tari Mihály előkészttette a ragasztógépet és az egyetlen Marcival, név szerint Simondánnal, beállították a kívánt feszültséget, de előtte bekapcsolták a mindentudó aggregátort, az nyomatta az áramot, úgy, ahogy kellett, a csőragasztó csapat műhelykocsihoz közelebb álló tagjai árgus szemmel figyelték, mit is (r ki nekik a ragasztógép, hiszen a „Mod", „sec". „léptet", „beírás", gombok közül azokat nyomkodták, amelyikre ilyenkor szükség volt. Mihály és Márton jól nyomkodta ezeket a gombokat, mert a gödörből elismerően kiáltott föl előbb az egyik, majd a másik Mihály: Misikém, ne nyomasd tovább! És se Tari Mihály, se Simondán Márton nem nyomatta tovább az áramot. Mi több, megismertették a csőragasztó technika lényegét a semmit se sejtő újságíróval s ennek értelmében, rézdrótok melegítettek, műanyagot préseltek, de olyan elegánsan, hogy mire a nyitott műhelykocsi is szemügyre vétetett, s lett egy nyitott könyv, már a két gázcső egymásra volt szorulva, mintha eggyé öntötték volna azokat. A szemrevételezett dégázos műhelykocsiban volt különben minden, ami egy ilyen munkához szükséges. Szerszámok, csövek, hegesztőszerkentyűk. Annyi, hogy akár a körúti gázkitörést, amit általában a rosszul harapó markoló szokott előidézni, simán elfojthatnának. És terméBalástya és Csenge/e távlatában Tuskószedö vasszörny szelesen volt abban egy békebéli vizeskanna, fölakasztva, mindjárt a följáró lépcsőhöz, mert ahol tűzzel dolgoznak, ott víznek is kell lennie, és volt fönn egy létra, hogy az minek, azt már nem kérdeztük meg, hiszen kitaláltuk magunktól is. A célból, hogyha nem lefelé, mint most, hanem fölfelé kell mennie a három Misi valamelyikének, vagy éppen Simondán Marcinak. Amikor becsukódott a mindenszerszámos dégázos műhelykocsi ajtaja, már rég meghűlt a meleggel ragasztott cső és a három Misi meg a Marci úgy ahogy a szabvány megköveteli, ellenőrizte annak minőségét, próbaképpen, hogy nem dolgoztak hiába a kisteleki sportcsarnok építésekor, megengedték a gázt, élesben. Vagyis, úgy dolgoztatták a vezetéket, ahogy majd annak dolgoznia kell később, amikor majd százak, ezrek fognak trappolni, tombolni felettük. S amikor kiderült, hogy gázosok nem dolgoztak hiába, a vezeték bírta a próbát, és a műhelykocsiba is minden visszakerült a helyére, a négy szakember, név szerint: Simondán Márton, Bárány Mihály, Molnár Mihály és Tari Mihály a fent említett Marci és Misik, beültek a kocsiba és útnak eredtek. Hogy hová, azt nem kérdeztük, de gondoltuk, hogy mennek a következő csőragasztáshoz. Mivel, nekik ez a kenyérkereső munkájuk. Úgy, mint nekünk, akik joggal hisszük, hogy amit Írunk, az még kétezer év múlva is úgy állja a próbát, mint a tegnapi gázcső a nyomást. M. T. Munkában az útszéli tuskószedö masina. Megpiszkálja, alányúl, belemar - és egy rántással kint a főidből a fatuskó. (Fotó:Gyenes Kálmán) Aki sokat jár az utakon, elóbb-vagy utóbb találkozik az útjavítók csapatával. Tavasszal az árokkotrók, nyáron a szegélynyesók, ilyenkor télelött meg épp a tuskószedök csapata sárgállik az utak mentén. A nyáron már jó hírét kelthettük a szegcdi közútfennlartók munkájának, amikor a Pántlika út fölpandajosodott homok magaslatailat nyesték és most se tehetünk mást, amikor is a Balástyát Csengelével összekötő út szélén a tuskókat szedték. Olyan masinával, amelyik formára ha nagyon akarjuk, talán a hangyászhoz. hasonlítható. Színében ez sárga, morog és roppantul erős. Rozi - kinek neve írásosan Horváth József - úgy irányltja a vasszörnyet, mint a kezes bárányt. Ezerágra ragyog a novemberi nap. Már messziről megmegcsillan a távoli gép le-föl mozgó karja. Kocsik közelednek, távolodnak egymástól, elállják a fél utat. Közelebb érve biznyosodik meg, hogy ami csillog-villog az őszi napsütésben: tuskószedő masina vaskarma. Alányúl a földben rekedt famaradványnak, megmozgatja, megragadja, majd kiemeli és az érkező teherautóra pottyantja azt. Pár perc alatt végez pár ember párórás munkájával. Kisteleki, dóci emberek segédkeznek őméltóságának és irányítója Horváth József, akit a társak csak Roziként említenek. Ahogy mondják az ismert szakácskönyv miatt. Ameddig Nyári Zsolt rendet rak a teherautóplatóra pottyantott tuskók között. Lapu Endrétől megtudjuk, hogy a mostani csapat két bandában dolgozik. Az egyik fele a cscngelei határúinál, ők meg itt a Lippai-sarok közelében. Találkozásunkkor Nagy Imre, Arany Mihály, a két Frank, Ferenc és József valamint egy új fiú munkálkodik épp a sikeres tuskókivevésen. Rozinak nem kell megráznia a föld felett kivágott nyárfa öreg tuskóját, majdhogynem kijön az magától. Volt ideje korhadni, hiszen nem tegnap döntötték le róla a vastag törzset. A tuskószedés része az útfenntartó munkának, s amikor a terepet elegyengetik a lapátos emberek, egyáltalán nincs még vége annak. Jön majd a földnyeső gép és az egész majd padkázva lesz, vagyis ásnak mellé árkot. hogy útja legyen a téli víznek. A hozzáértők mondják, hogy az útszéli tuskózás nagyon helyénvaló errefelé, mert a nyáron is, a fűbe rejtőző tuskók többször szétverték a fűkaszát. A rögtönzött beszélgetésen, nevezhetnénk útszéli kupaktanácsnak is, lényegében ahány ember, annyi vélemény arra, hogyan is lehetne időben és szépen rendbe tenni az utakat. Van, aki a pénzt kevesli, van, aki a nemtörődömséget említi, és olyan is akad, aki szerint ma Magyarországon senkinek sem érdeke igazából, hogy az út olyan legyen, mint amilyennek az osztrákoknál, németeknél, a hollandoknál látjuk. Meg kéne csinálni rendesen - mondja a másik, vannak hozzá gépek, emberek, csak az nincs, aki megmondja, hogyan és miképpen lehetne értelemszerűen mederbe terelni az útszéli rendteremtés menetét. Épp a Kistelekről Majsa felé vezető út mentén láthatjuk nyomát, mintha elmozdult volna a hanyagság a holtpontjáról. Nemcsak a fákat vágták ki. rendbe tették a csatornát, kijavították az átjárót, összeszedték, elégették a gallyakat és a föld vége úgy illesztődik a kövesúthoz, mint amikor mindkettőnek értő gazdája van. Említem a tuskószedő csapat éppen beszélgetős embereinek, hogy mindenhol így kéne lennie. Ok se gondolják ezt másképp, fogalmazta meg egyikük, de sajnos, az lesz soká, hogy így legyen, meg a dóci búcsú. Mert a tuskószedök, ha elmennek, nem biztos, hogy követik őket a többiek, mert még az sincs igazából tisztázva, meddig is út az út? Az eldzsungelesedett útszéleken a suttyók kivágására már alig akad vállalkozó. Az idegennek. a hozzá nem értőnek olyan érzése támad, mintha igazából nem is akarnák rendbetenni az utakat. Mintha az egyik munka nem a másikra épülne. Az utak megmaradó szegélye mintha ezt a látszatot keltené. Volt a tavaszi nagy vízelvezető láz, aki csak tehette csatornát ásott, a sebtiben, kapkodva végzett munkával kidobált földet a nyáron senki el nem simította, úgy van. ahogy oda tették. Nyilván, nem a tuskószedő csapat feladata, és nem is rajtuk kérjük számon, csupán megjegyeztük az útszéli munka láttán. Több másról nem is lett volna már időnk véleményt mondani, hiszen megérkezett az új kocsi és Rozi is megröfögtette, megfüstöltette a gépet. Az árokásó szörnynek látszott, fényes volt a karma, erős nyaka. Cammogott, mozgott és tán még nyögött is. De "ebben már nem lehettünk annyira biztosak... M. T. Arany Mihály, dóci útépítő munkás: - Csak fociztam. Hátul játszottam a dóci csapatban. Szakiskolás koromban a Dunántúlon, Marcali mellett a szőcsénypusztaiakkal, az iskolacsapatban. Annyira nem iparkodtam, hogy gólt is rúgtam volna, de szerettem játszani. Mostanában már nem is tudom, hogy mikor rúgtam utoljára labdába, inkább nézem. Amióta megnősültem, más lett az elfoglaltságom. Gömöriné Kordás Gabriella, balástyai főállású anya: - Kézilabdáztam a Délépben. A szegedi közgazdaságiba jártam, nem voltam meghatározó egyénisége a csapatnak, de a mozgás jólesett. Focizni szerettem, most is beállok, amikor a faluban a lányok-asszonyok csapata mérkőzik. Voltam a 2000 perces balástyai focin, és mivel két házra lakunk a focipályától, kijárok a csapat mérkőzéseire is. A férjem futballrajongó. Nem (most) égett le! Amint a képen látható, a kisteleki templom délcegen áll a helyén. A minapi Kitekintőben ugyan azt írtuk, hogy „Tűzvész a plébánián", de hála istennek egy jóval korábbi történésről adhattunk számot. Jó száz évvel ezelőttiről. Hogy senkiben se merüljön föl még csak a halovány képzet sem, hogy baj van a kisteleki templommal, íme, a kép. Áll és virul. (Fotó: Gyenes Kálmán)