Délmagyarország, 2000. november (90. évfolyam, 256-280. szám)

2000-11-25 / 276. szám

II. STEFÁNIA SZOMBAT, 2000. Nov. 25. Jugoszlávia forradalom utánf rendszerváltozás előtt A rezsim bukott, az urak maradtak Október 5-én varázsütésre omlott össze Szlobodan Milosevics hatalma, és másfél hónappal ezelőtt eufórikus hangulatban várták a szerb emberek a szép, új jövő beköszöntét. Tart-e még a boldogság? Van-e minek örülni? - ezekre a kérdésekre kereste a választ egy szegedi rendezvényen Szent-lványi István, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke, Józsa László, a Vajdasági Magyarok Szövetségének alelnöke és Makai József, vajdasági származású újságíró, a Magyar Hírlap munkatársa, a Magyar Narancs egykori főszerkesztője. írásunk a fórumon elhangzottak alapján készült. Már nem Milosevics ül az elnöki bársonyszékben: örüljük ki magunkat, majd vegyünk mély lélegzetet, és rózsaszín szemüvegünket cseréljük valami sötétebb tónusúra. A pesszimizmusra az még nem elegendő ok, hogy a tizenhárom szerencsétlen éven keresztül a hatalmai birtokló Milosevics ma is Belgrádban, a Tolsztoj utca 33. számú házban él, amelyet használatra kapott valamelyik fényes választási győzelme után. A társadalmi tulajdonban lévő néhány száz négyzetméteres lakást fillérekért megvásárolta, és nagy valószínűséggel ott hajtja fejét álomra nap nap után feleségével és tettestársával Mira Markoviccsal. Aki manapság veszi a bátorságot és bekukucskál a Tolsztoj utca 33. udvarára, az építkezésre, nem pedig csomagolásra lesz figyelmes, noha a házaspárt szívesebben látnák Hágában, a nemzetközi bíróságon. A főváros demokratikus ellenzékhez tartozó polgármestere is értesült a Milosevics rezidenciából kiszűrődő zajokról, és ahogy demokráciában a környezetéért felelős városvezetőhöz illik, kiküldte az építésfelügyelőkel: nézzék meg, mit építenek' ott engedély nélkül. A ház körül ólálkodó kigyúrt civilek a hivatalnokoknak a csengőt sem engedték megnyomni, de ók nem adták fel, hiszen demokrácia van. vagy mi. Rendóröket hívtak, akik kérdőre vonták a házőrzőket, miért nem engedik be a hatóságot, különben is, kik ók. A kigyúrt civilek erre azt felelték. hogy ők is rendőrök, és ebbe a házba nem fog bemenni senki. Ebben maradtak. Szóval ott tartottunk, hogy pesszimizmusunkra Milosevics sorsa nem ad elegendő okot. Kostunica forgatókönyve valamiféle legitim, a forradalmi utat elvető rendszerváltozásról szól. A nép addig kellett, amíg megmozdulásával ki nem kényszerítene Szerbia első számú háborús bűnösének távozását. Mellesleg ugyanez a nép szórt virágesőt 1991-ben a Belgrádból Vukovár felé tartó tankokra, melyek nem sokkal később romhalmazzá lőtték a Duna-parti horvát várost. Félő, hogy elmulasztják a történelmi pillanatot, ahogy mi, magyarok is hagytuk, hogy lemenjen forradalMilosevics-ellenes tüntetők 1997 januárjában. Akkor még fütyültek rájuk. (FotO: Miskolczi Róbert) mi lázunk, elmúljon az 1990es és 199l-es év úgy, hogy nem neveztük nevükön a bűnösöket. A jugoszláv rendszerváltozás arra a sorsra juthat, hogy a vétkesek, ahelyett, hogy megbélyegeznék őket, egyszer visszaszerzik hatalmukat. Vagy el sem veszítik. A vezérkari fónök és a titkosszolgálat vezetőjének posztja minden országban bizalmi állás, ha borul a rendszer, távoznak az urak. De nem Jugoszláviában. Rade Markovics, a titkosszolgálat vezetője például nagy szerepet játszott abban, hogy tavaly áprilisban Belgrádban megölték Szlavko Csuruviját, a független Dnevni Telegraf és Evropljanin tulajdonosát. Aznap Markovics emberei még a vécére is követték a lapkiadót, néhány perccel a halálos lövések eldördülése előtt azonban - felsőbb utasításra - eltűntek a környékről. Nem véletlen az sem, hogy napi négy órán keresztül van világítás a lakásokban; a hűtőgép működésképtelensége, a fény hiánya, könnyen depresszióssá teheti a szerbiai választópolgárt, aki december 23-án járul az urnák elé, hogy tagköztársaságának parlamentet válasszon. Ahhoz sem kell merész következtetést levonnunk, hogy az összes szerbiai börtönben szinte egy időben kitört fegyenclázadás, majd a nyomában megszervezett smasszersztrájk mögött a titkosszolgálat akcióját lássuk. Az sem mindegy, kik veszik fel a harcot a múlt erőivel szemben. A tizennyolc párt szövetségét alkotó demokratikus ellenzék nagy része már évekkel ezelőtt kiállította magáról az alkalmatlansági bizonyítványt. Politikusaik Miloseviccsel kötöttek elvtelen alkukat, hogy egy csipet hatalomhoz jutva vegyék ki részüket abból a háborús konjunktúrából, amelyet a nép soha sem érzékelt. Kostunica koalíciójában virít az a Perisics tábornok is, aki hadjáratot indított Horvátország és Bosznia-Hercegovina ellen, falvakat és városokat bombázott, hagyta, hogy a szerb szabadcsapatok etnikailag megtisztítsák a bosnyák vagy horvát többségű területeket, aztán hazament, nyugdíjba vonult és kitalálta; mától demokrata lesz. Külföldi konferenciára azért nem merik delegálni, mert lecsuknák, ahogy átlépi a határt. És ez a rendszerváltozásnak nevezett problémahalmaz még nem elég. Az ország, amiről beszélünk, a megszűnés szélén áll. A jugoszláv föderáció alig létezik: a himnuszt a nép nem ismeri el, a két tagköztársaság más fizetőeszközt használ, Montenegró tagságra pályázik, Djukanovics népszavazást akar országa jövőjéről, és a Buducsnoszt Podgorica a szerb játékvezetők elfogultsága miatt vissza kíván lépni a jugoszláv bajnokságtól. A Nyugatnak le kéne szoknia a diktátumokról; Milosevics idején támogatták Montenegró függetlenségi törekvéseit, míg október 5-e óta a közös jövőt szorgalmazzák. Amiben mégis reménykedhetünk, az az Otpor nevű, valóban független, nyugati típusú demokráciában érdekeli diákszervezet, amf ly „Gotov je!" (Vége van) feliratú plakátjaival elborította Szerbiát a szeptemberi választások előtt, miközben aktivistái állandó zaklatásoknak, letartóztásoknak voltak kitéve és egyetlen célt tűztek maguk elé: Milosevics leváltását. Az Otpor-gcneráció lassan elvégzi az egyetemet. Azt mondták, ha nem mennek rendben a dolgok, visszajönnek. De akkor talán már nem mást segítenek hatalomra, hanem ők állnak az ország élére. Ebben bízhatunk. Töfh-Szenesi Attila Érzem a tömeggel való közösségemet" Kosztolányi a Dám tárén Kosztolányi Dezső 1934-ben a szabadtérin megnézte Az ember tragédiája előadását. (Fotó: a Fekete Ház archívuma) Kosztolányi Dezső a Pesti Hirlap Vasárnapja 1934. augusztus 26-i számában Tömeg címmel beszámolt egy szegedi útjáról, amelyen a Dóm téren megnézte Madách: Az ember tragédiája egyik előadását. 1. Kosztolányi Dezső szegedi látogatásainak története viszonylag jól föltárt. Péter László előbb a Délmagyarország 1965. március 28-i számában, majd gazdagabb anyaggal, megállapításait Finomítva az Üzenet Kosztolányi-számában (1985. február-március) összefoglalta mindazt, ami tudható e tárgykörben. (Mindkét írás címe: Kosztolányi és Szeged.) Az ilyen Filológiai rekonstrukció azonban sohasem lehet „teljes"; egy-egy új adat előkerülése tovább gazdagltja a képet. Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy a városhoz sok szállal kapcsolódó Kosztolányi szegcdi látogatásainak száma is még mindig gyarapítható. Az eddig ismerteken túl ugyanis 1934. augusztusában is Szegedre látogatott ezúttal azonban nem irodalmi estek szereplője volt, hanem néző: Az ember tragédiája Dóm téri előadásának nézője. 2. Minderről magától az írótól tudunk. A Pesti Hírlap Vasárnapja 1934. augusztus 26-i számában ugyanis Tömeg címmel beszámolt szegedi útjáról, itteni színházi élményéről. Sajnos, cikke nem beszel arról, pontosan melyik előadást látta. A Szegedi Szabadtéri Játékok 1934. évi plakátja hét előadást hirdetett: augusztus 4-ére (szombat), 5-ére (vasárnap), 6-ára (hétfő), 11-ére (szombat), 12-ére (vasárnap), 14-ére (kedd) és 15-ére (szerda). Lugosi Döme könyvéből (A Szegedi Szabadtéri Játékok története 1931-1937. Bp. 1938) tudjuk, hogy az osztrák kancellár, Kurt Schuschnigg látogatása kedvéért augusztus 9-én még egy nyolcadik, rendkívüli előadásra is sor kerüli (41.). Mivel Kosztolányi cikke jóval a játékok lezárulása után, egy napilapnál lassúbb reagálású hetilapban jelent meg, a Tömeg publikálásának időpontjából nem következtethető ki pontosan a látogatás időpontja. Csak sejthető, hogy Kosztolányi az utolsó előadások valamelyikét látta. Szerencsére tudjuk. Kosztolányi ekkor az úgynevezett filléres járattal utazott Szegedre cikke jelentős részben erről az útról szól. Márpedig a filléres járat indítása dátumhoz köthető. Lugosi Döme szerint ,,[a]ugusztus 6-án a rádió is közölte Az ember tragédiájának előadását, amely előadás után Mohácsi Jenő német nyelvű felolvasást tartott külföldi propaganda céljaira a szegedi Dóm téri játékokról. Óriási érdeklődés fordult Szeged felé, különösen, amikor híre járt annak, hogy az osztrák kancellár [...] feleségével és kíséretével ellátogat Szegedre" (41.). S ez az érdeklődés hamarosan oly nagy lett, hogy a kancellár 9-i látogatása után, a szombati, 11-i előadásra, majd az azt követő valamennyi előadásra a MÁV Filléres járatokat indított, Madách-vonatok néven. Ahogy Lugosi írja: „Madáchvonatokat indítottak Budapestről és a vidékről Szeged felé és minden vonatot, valósággal megostromolt a közönség, mert mindenki látni akarta Az ember tragédiájának szegedi szabadtéri előadását" (41.). Ezt a 1 l-étől 15-éig tartó intervallumot, mint Kosztolányi utazásának lehetséges időpontját, tovább tudjuk szűkíteni. Az újságok híradásaiból ugyanis azt is tudjuk, hogy az első, 11-i Filléres nagyrészt fiatalokat szállított, márpedig Kosztolányi útitársai, tudjuk, zömmel Fiatalok voltak. 3. Kosztolányi, minden valószínűség szerint, ezzel a 11-i Madách (azaz: filléres) vonattal utazott. Ahogy cikkében írta: „Most utazom először filléressel. A huszonöt harmadosztályú kocsi egymásba kapcsolva, mint valami hosszú vashernyó ezerötszáz embert visz Szegedre. Az ember tragédiájának szabadtéri előadására. Ezeket a barnára festett falócákat, ezeket a rozoga ablakokat és kopott padlókat még diákkoromból ismerem". Ám a kor s az utazóközönség, mondja, időközben megváltozott: „Új nemzedék serdült föl az elmúlt negyedszázadban, a szegénység és nélkülözés iskolájában. Végigjárom mind a huszonöt kocsit, seregszemlét tartok az ezerötszáz emberen s megállapítom, hogy a változás nyereség, az Ízlés, a színvonal emelkedett. Többnyire fiatalemberek és Fiatal leányok az utasok, akik egy elvont, bölcseleti költeményhez zarándokolnak el, semmi pogygyásszal, sokan hajadonfőtt is". Az út Szegedre, persze hosszú. „De a négyórás úton egyetlen szóváltás, vita se támad, hogy kinyissuk-e az ablakot, vagy becsukjuk, hogy kit milyen hely illet". A jól kereső, általában kényelmesen utazó író e közegben „Madách névtelen tisztelői" között - jól érezte magát: „Érzem a tömeggel való közösségemet." 4. Maga az augusztus U-i előadás, amelyet Kosztolányi látott, minden jel szerint a monumentalitás élményét sugározta. Az előadást már a plakát így hirdette: „500 szereplő, 100 tagú énekkar, mozgalmas tömegjelentek, páratlan zenei és fényhatások." A Tórendező ekkor Bánffy Miklós, a rendező ifj. Oláh Gusztáv volt, Évát Tőkés Anna, Ádámot Somlay Artúr (vagy váltótársa, Táray Ferenc), Lucifert Csortos Gyula játszotta. „A rendezés - Lugosi Döme leírása szerint nyolc síkú színpadot állított be, ami által a legnagyobb mozgási lehetőséget biztosította. A tömegek osztott csoportban, tagolva jelenhettek meg." „A Dóm - ifj. Oláh Gusztáv szerint szimbolikusan világított tornyaival, égbenyúló keresztjeivel úgy állt az egész tragédia mögött, mint maga az ecclésia triumphalis, a diadalmas egyház". Nem csoda, hogy a benyomásokra mindig érzékenyen reagáló Kosztolányira ez a Dóm téri tömeg, illetve a tömeggel való érzelmi összekapcsolódás élménye erősen hatott. Láttuk, már az utazásról is azt frta: „Érzem a tömeggel való közösségemet." Az előadásról szólva ezt még inkább hangsúlyozza: „Este pedig még inkább érzem ezt [tudniillik a tömeggel való közösségét]. Amint fölvonul ez a tömeg s elhelyezkedik a zárt dóm-téren, mely fölött az égbolt eleven díszlete sziporkázik a nyárvégi csillagokkal és figyel ez a tömeg Madách szövegére, melyet iskoláskorától fogva úgyszólván fejből tud, les egy-egy híresebb sort. mely már végérvényesen idézetté kövült és közmondássá magasztosult s hallani hétezer ember tetszésmoraját és tapsát, látni hétezer fő mozgását és sejteni hétezer szív titkos eggyédobbanását a lángelme bámulatában, a nézőtér érdekességben versenyre kel a színpaddal". Miért? - kérdezhetnénk. A választ Kosztolányi erre is mindjárt megadja: azért, mert ez a Dóm téri tömeg „számomra edző jelképpé válik, ösztönző erővé, mely arra tanít és buzdít, hogy az áhítatnak is van tömege, a műveltségnek is van serege, a magas, szellemi közösségnek is van értelme s nem hiábavaló az, amit egy Lélek érez és gondol az időben [...], mert az előbb-utóbb felszínre jön és diadalmaskodik." Záró gondolata, amellyel cikkét befejezi, olyan oldalát mutatja az írónak, amilyet nemigen ismerünk, s ellenkezik a róla élő sémákkal: „Boldogság pusztán egy vértestnek tudni magunkat a nagy áramban, elveszni, fölolvadni, megsemmisülni ilyen tömegben, mely a szellem jogfolytonosságát jelenti, a kapcsot múlt és jövő között s annyi különvélemény után végre egy véleménnyel lenni vele." 5. A szabadtéri játékok intézménye ennél nagyobb dicséretet Kosztolányitól aligha kaphatott, s külön értéke c megnyilatkozásnak, hogy a Dóm tér ezt éppen tőle kapta. Lnngyel András