Délmagyarország, 2000. november (90. évfolyam, 256-280. szám)

2000-11-11 / 264. szám

II. STEFÁNIA SZOMBAT, 2000. Nov. n. Lebontották Károlyi Lajos egykori lakhelyét Eltűnik egy ház... Vajda Mihály filozófus a Szegedi Társadalomtudományi Szakkollégium Közép-Európa-konferenciáján. (Fotó: Schmidt Andrea) Vajda Mihály „Középeurópa. Kell-e még?" Közép-Európa. Tallózok régi szövegeimben. 1988-ban írtam: „A második világháború után sokáig nem volt KözépEurópa; legfeljebb a földrajzkönyvekben volt szó ilyesmiről, mint valamilyen természetföldrajzi területről. Mint kulturális egység, mint közös történelmi sajátosságokkal rendelkező terület, melynek részei társadalmilag és politikai beállítódásukat illetően is azonosságokat mutatnak fel, biztosan nem létezett. A második világháború eredményeként létrejött status quo feltétlen elfogadása nem engedte meg, hogy KözépEurópáról beszéljünk." „KeletKözép-Európa bekebeleztetett az orosz birodalomba, s ily módon nemcsak politikailag, hanem kulturálisan is alkalmazkodnia kellett az orosz civilizációhoz." „Közép-Európa újrafelfedezése az utóbbi néhány évben nem más, mint a középeurópaiak status quóval szembeni elégedetlenségének kifejeződése. Ha [..".] Közép-Európa fogalmát nem geográfiai értelemben használjuk, akkor ez egyértelműen azt jelenti, hogy már nem fogadjuk el a status quót." „... a közép eltűnt a felszínről de kezd tiltakozni nemléte ellen." A Közép-Európa-gondolat lényege, legalábbis ahogy annak idején jómagam felfogtam, már a fent idézettekből is kiviláglik: Közép-Európa kontinensünknek az a területe, amely magát a nyugati kultúra részének tekinti, de tudomásul veszi: politikailag a kelet-európai, azaz az orosz érdekszférába tartozik. S ha az utóbbin nem is lehet változtatni, nem vagyunk képesek változtatni, szeretnénk elérni azt, hogy Keleteurópa legalább kultúráját ne kényszerítse ránk. A magam részéről Bibó klasszikus írásai mellett három munkára építettem elgondolásaimat. Milán Kundéra 1984-ben íródott híres-hírhedt esszéje, A megrabolt nyugat avagy Közép-Európa tragédiája vetette fel először - s mindjárt igen élesen - a kérdést. Szűcs Jenő, Bibó munkáira támaszkodó a Bibó-emlékkönyv számára íródott tanulmánya, Vázlat Európa három történelmi régiójáról a történész alaposságával próbált választ adni arra a kérdésre, hogy kontinensünknek egyáltalában mely területe tartozik Közép-Európához, s mi ennek a régiónak a sajátossága. A harmadik Kari Schlögel könyvecskéje: Die Mitte liegt ostwarts. Ez a nosztalgikus írás arról szól, hogy az európai kontinens középső régi.ójának nemcsak a történelme volt eltérő a másik két régióétól, hanem kultúrájának is voltak nagyonis markáns sajátosságai. A három munka mind karakterében, mind tartalmában erősen különbözik egymástól. Mai szemmel nézve talán a legfontosabb különbség közöttük az, hogy mit tekintenek KözépEurópának. Kundéra a német és az orosz birodalom közötti területen élő kis népek világával azonosítja, kis népekével, amelyek folyamatosan fenyegetettnek érezték magukat, melyeknek a történelem az ellensége, mert megsemmisítésükre tör. Szűcs Közép-Európa-fogalma nem ilyen emocionális töltetű. Könyvében a közép és a kelet határvonalának a latin és a görög kereszténységet elválasztó kulturális határt tekinti, mely Európa, quo Európa történelmének során lényegében nem változott. A másik határvonalat, amely NyugatEurópát választja el Közép-Európától Szűcs a következőképpen határozza meg: „Van egy nagyon markáns vonal, mely az Elba-Saale alsó folyásától délnek, a Lajta s tovább a hajdani Pannónia nyugati pereme mentén húzódva szeli át Európát: a Karoling Birodalom keleti határa 800 táján." Néhány oldallal később Szűcs azután a következőket mondja: „Az az éles gazdaság- és társadalomszerkezeti demarkációs vonal, mely Európát mintegy 1500 után kettészelte, a túlnyomóan tágasabb keleti félt jelölve ki a 'második jobbágyság' területéül, megdöbbentő pontossággal ama bizonyos 800 körüli Elba-Lajta határ nyomvonalában reprodukálódott. Mi több, újabb csaknem fél évezred múltán, napjainkban szinte pontosan megint e határvonal mentén (csupáncsak Thüringiánál némi ingadozással) oszlik meg Európa minden korábbinál végletesebben két .táborra'. Mintha csak Sztálin, Churchill és Roosevelt gondosan tanulmányozták volna a Nagy Károly-kori status quót a császár halálának 1130. évfordulóján." A terület Szűcsnél pontosan körülhatárolt, a régió sajátosságai viszont kevésbé egyértelműen meghatározottak. Lévén, hogy őt mindenek előtt a gazdaság- és a társadalomszerkezet alakulása érdekli, nem pedig a kulturális sajátosságok, munkája alapján Közép-Európáról, Közép-Kelet-Európáról az a kép keletkezik az olvasóban, hogy ez amolyan köztes terület. Történelme folyamán, ami gazdasági és társadalomszerkezeti vonásait illeti, hol a kontinens keleti, hol meg a nyugati felére hasonlít inkább. Őt magát nem is igen lehet másképpen jellemezni, mint a másik kettőtől való elhatárolásával. Ezért írja aztán Szűcs: „Talán paradox, de éppen mert a történelem mindkét határon lényeges átmosásokkal hömpölygött át, sokkal nagyobb figyelmet kell majd fordítanunk a határ két túlsó oldalára, mint magára a kérdéses régióra. Nemcsak nyugati, hanem keleti irányban is." Kari Schlögel az, aki KözépEurópa kulturális sajátosságaira helyezi a súlyt. Olyan adottságokra, amelyeket sokkal, de sokkal nehezebb jellemezni, mint a társadalom vagy a gazdaság szerkezetét vagy akár az itt élő nemzetek, népek és népcsoportok történelmének alakulását. Az, amit Kari Schlögel Közép-Európának tekint, az nem más mint valami sajátos szellemiség, melyet bizonyára mindenek előtt a gazdaság, a társadalom és a politika alakított, amely azonban a mindennapok jellemző magatartásmintáiban (abban, ahogyan egy meghatározott „világ" polgárai egyrészt a maguk történelméhez, térségük gazdasági és politikai adottságaihoz, másrészt ahogy egymáshoz és a „másokhoz" viszonyulnak) és a mindennapok színterének alakulásában mutatkozik meg. Ezek ugyanis azok a faktorok, amelyeknek eredményeképpen egy „világ" alakot ölt. Amelynek eredményeképpen rálelünk - ez Milán Kundéra kifejezése „kulturális otthonunkra". Nos, ha úgy vetettem fel a kérdést, hogy „Középeurópa. Kell-e még?", akkor természetesen erre gondoltam. Kell-e még valakinek is az a kulturális otthon amelyet, sokak hite szerint, Közép-Európa valamikor jelentett. S még ha kell is, újjáteremthető-e? Mert az a Közép-Európa, amely valamikor a nyolcvanas években értelmiségi fejekben született újjá valamifajta politikai kompromisszumot megkötni hajlandó kulturális ellenállás formájában, az mintha ezen értelmiség gondolatvilágából is lassan kipárologna - az a Közép-Európa viszont, amely talán kulturális otthonként valaha valóban létezett, Milán Kundéra és Kari Schlögel nosztalgikus álma, az a Közép-Európa, úgy hiszem, végképp elveszett. A politikai kompromisszumot elfogadó és a kulturális különállást hangsúlyozó nyolcvanas évekbeli értei miségi-ellenzéki Középeurópa-koncepció nem kell már senkinek Szélesebb bázisa nyilvánvalóan soha nem is volt, ma már viszont a volt ellenzéki értelmiség számára sem jelent semmit. A politikai kompromisszumra nem volt szükség, az orosz hatalom, melyhez alkalmazkodnunk kellett volna, nem volt elég erős megtartani bennünket - milyen naivak is voltunk, amikor azt hittük, hogy valamifajta józanabb belátásból enged bennünket „középeurópázni"! -, ha meg így van, miért nem akarunk akkor egyszerűen, minden fajta jelzőtől mentesen európaiak lenni? 1992-ben a magam részéről már megértettem ezt. Egy előadásomban a következőket mondottam: „1989 után a dolog még bonyolultabbá vált. Egyrészről kiderült, hogy Középeurópa kis nemzeteinek legfontosabb közös sajátossága az a tény, hogy nem szeretik egymást. Másrészről - részben ennek a ténynek egyszerű következményeképp - már megint nem akarnak középeurópaiak lenni; minden megszorítás nélkül Európához szeretnének tartozni, és vérig vannak sértve, ha látják, hogy az Európai Közösség (az első pillanatok lelkesültségét feledvén) a leghatározottabban elhatárolja magát ezektől a kelet-középeúrópai népektől és államoktól. Ennek meg aztán a következménye: A 'fejlettebb' középeurópai államok összefognak, távol szeretnék tartani a többieket (mint 'keleteurópaiakat') a szövetségüktől, hogy meggyőzhessék a nyugateurópaiakat, őket a lehető leggyorsabban be kellene venniük maguk közé; akkor aztán a többiekről nyugodtan megfeledkezhetnek már, hiszen, végül is, a EK-tagállamainak ez a distanciált magatartása több mint megalapozott ha 'amazokról' van szó." Hogy ez tényleg így van, az ma már napnál világosabb. (Folytatjuk.) Az írás a Szegedi Társadalomtudományi Szakkollégium és a Szegedi Tudományegyetem filozófia tanszéke által szervezett „Európa közepe Közép-Európa?" című konferencián elhangzott előadás szövege. A konferencia többi előadása is olvasható lesz a Liberatus Kiadó gondozásában hamarosan megjelenő kötetben. Megint eltűnt egy régi, sokunknak kedves szegedi épület, ezért kölcsönöztem Juhász Gyulától az egyik versének az első mondatát... Amikor 1926-ban a költő Ipar utcai szülőházára csákányt emeltek, nem is sirathatta volna másként el, mint a lelkéből kikéredzkedett verssel: Eltűnik egy ház... A nyár elején az egykori Róka, a mai Bem utcában halt meg egy alacsony, igénytelen, kis családi ház, melyben Károlyi Lajos (1877-1927), a Tolsztojt meglátogató; szent életű festő lakott. Többen terveztük, hogy születésének a 125. évfordulóján, 2002-ben emléktáblával jelöljük meg a vénhedt, földszintes lakóépületet, mely a huszadik század tízes és húszas éveiben a szegedi festészet egyik szellemi bástyája volt. Igaz, elhelyezhetjük majd az emléktáblát az új épületen, csak azzal kell kezdenünk, hogy E helyen állt az a ház, amelyben... Károlyi Lajos élete összenőtt ezzel a kis alsóvárosi lakóépülettel. Itt festette hosszú sorát híres önarcképeit, melyeken a lélek ezernyi rezdülését örökítette meg. Erre gondolt a jóbarát Juhász Gyula, amikor Tisza parti Rembrandtnak nevezte. A Az I. világháborúban hadi célra beolvasztották az alsóvárosi templom harangjait. A Móra Ferenc Múzeumbál származó fényképen az 1921-ben kiöntött, új harangok láthatók. „Elvitték az utolsó harangunkat is. Némán, hangtalanul mered az ég felé a tornyunk." - jegyezték fel 1917. december 4-én az alsóvárosi ferences rendház krónikásai. Az első világháború áldozatává váltak Szeged-Alsóváros katolikus templomának régi harangja, ágyúnak vitték el őket. A világégést követően Zadravecz István tábori püspök kezdeményezésére gyűjtést szerveztek az új harangok javára. Sorra rendeztek az adománygyűjtő esteket, koncerteket; egész AlsóváBródy Sándor iró rajza Károlyi Lajosról művész az egyik önarcképét a költőnek ajándékozta: Egy megdicsőült művész derűs arca Szobám faláról szembe néz velem. Alvás előtt és ébredés után is Ölelkezik vele tekintetem.... A 70-es években többször jártam az egykori Róka utcai házban. Malatinszky György (1897-1982), az unokaöcs fogadott. Ő maga is festegetett, de nem készült művészi pályára. Tőle tudtam meg, hogy Károlyi Lajos műterme a kapu melletti szobában volt, melynek falába 4x4 méteres ablakot vágatott. Egy időben itt tartotta festőiskoláját: később a kaputól balra eső, fészerszerű melléképületbe költözött át. Igaz, neki nem kellett sok. Ha lakásról, élelemről volt szó, igénytelensége nem ismert határt. Őt idéros megmozdult a cél érdekében, a ferences barátok még mindennapi boradagjukról is lemondtak. Az akció sikeres volt: Péry Bonaventúra házfőnök 1921 januárjában négy harangot rendelt meg Szlezák László budapesti harangöntőtől. Május 26-án, egy csütörtöki napon több ezer szegedi köszöntötte az új harangokat a vasúti pályaudvaron. Ebben az időben Új-Szeged még szerb megszállás alatt állt, a szerb katonák a vasúti hídról figyelték a harangünnepséget. A kor hangulatát érzékelteti, hogy az egyik helyi lap tudósítása szerint a rác, azaz szerb katonák arcán mélységes reménytelenség látszott a magyarság e nagy öröme láttán. A harangszentelés előtt a Mátyás téren készült képen az új harangok mellett láthazem: Ha pénzem van, megveszek egy mázsa diót és egy mázsa fügét, egy évig elélek rajta. Új pénz, új dió kerül megint... Sok jelesség lába nyomát őrizte az elbontott épület. Juhász Gyulán, Nyilasy Sándoron kívül megfordult itt Bródy Sándor, aki Szegeden jártában 1912 tavaszán - Szalay János hírlapíró kíséretében - látogatott el a festőhöz. Cikket írt róla Az Újságban, és le is rajzolta a Jézus képű piktort Ez is megjelent! A szegedi művészek közül a rövid életű, mindenki szerette Szőri József (1878-1914) volt itt a leggyakoribb vendég. Becsülték egymást Károlyival, mindkettőjüktől távol állt a folszínesség, a meg nem szenvedett alkotás. Ismeretségük gyerekkorukból, a kegyes atyák szegedi oskolájából eredt Együtt borongtak a Róka utcai kis házban a szegedi művészeti élet gondjain-bajain. Eltűnt egy alacsony, földszintes ház. Lebontották. Robotos hétköznapokon a tégláit árulják. Elmormolunk egy sor Kölcseyt: Vár állott, most kőhalom... Igaz, tovább él a művész több festményén, a kert szelíden viruló virágaival együtt. Sokan vagyunk, akik nagyon magasnak láttuk, és kiknek a szívében örökre lebonthatatlan... Apró Ferenc tóak a büszke haranganyák, a magyar ruhás lányok és néhány kíváncsi férfiember. A legnagyobb harang árát a paprikakereskedők adták össze, ezért nevezték el paprikaharangnak. Súlya meghaladta a 7 mázsát, a harang védőszentje Szent Piroska lett, mert akkoriban az alsóvárosi lányok legtöbbje e nevet viselte. A „hívek harangja" 449 kg-ot nyomott, Szűz Mária harangja csak 100-at, a legkisebb, Szent István tiszteletére szentelt harang pedig alig érte el a 23 kg-ot. Korabeli feljegyzések szerint miután először szólaltak meg a harangok, a járókelők, sőt a fuvarosok is megálltak az utcákon és hallgatták a harangszót, sokan letérdeltek és imádkoztak. M. K. Helytörténeti képek A paprikaharang - 1921 Az I. világháború után újraöntött harangok Alsóvároson. (Forrás: a Móra Ferenc Múzeum Történeti Osztálya)