Délmagyarország, 2000. június (90. évfolyam, 127-151. szám)

2000-06-06 / 131. szám

6 KÖNYVHÉT KEDD, 2000. JÚN. 6. Kende Péter könyve a magyar demakráciáról Egy republikánus közérzete Kende Péter politológus-történész: A magyar politikai viták megfogalmazások körül zajlanak. (Fotó: Schmidt Andrea) Könyvheti rendezvények Június 6., kedd 15 óra: Könyvheti irodalmi képzőművészeti délután a Ságvári Gyakorló Általános Iskolában. A HaMiDo Művészeti Iskola kiállítása, illetve Turi Tímea: kamasz versek és Gyenes István - Cs. Gyenes Emese Kifestőkönyveinek bemutatója. 16.30 órától: író-olvasó találkozó Parti Nagy Lajos íróval a Somogyi-könyvtárban. Házigazda: Olasz Sándor, a Tiszatáj főszerkesztője. 17 órától: Trianon 1920-2000. Évfoiduló a könyvbemutatók tükrében. Vendégek: Sajó Sándor, Lakatos Pál, Domonkos László. Házigazda: dr. Maijanucz László történész. 18 órától: Dr. Németh András (1924-1999) orvos-író posztumusz könyvének bemutatója. Vendégek: Horváth Dezső író, újságíró és Tóth Béla író, illetve dr. Majzik István könyvkiadó. Június 7., szerda 15 órától: Antalfy Erzsébet: Gombóc és a Varázsdoboz című mesekönyvének bemutatója a Zrínyi Hona Általános Iskolában. Közreműködnek a Dolce Művészeti Magániskola tanulói. 16 órától: Gárdonyi Géza: Szegedi figurák című könyvét a kötet szerkesztője, Péter László irodalomtörténész és Z. Szalai Sándor, a Szépirodalmi Könyvkiadó ny. igazgatója mutatja be a Somogyi-könyvtárban. 17 órától: A Száz Magyar Falu Könyvesház Kht. millenniumi sorozatának bemutatója a Sík Sándor Könyvesboltban, melyen jelen lesznek a Csongrád megyei kötetek szerzői is. 18 óra: Kilyén Ilka marosvásárhelyi művész irodalmi estje a Somogyi-könyvtár tápéi fiókkönyvtárában „Ágról szakadt madár" címmel. 18 óra: Varga Domokos György: Csali, gyilkos, áldozat (A rendszerváltás árnyékában) című könyvének bemutatója az MDFklubban. Házigazda: Balogh László országgyűlési képviselő. 18 órától: Koliger Károly: Az élet a kalap című könyvének bemutatója a Bálint Sándor Művelődési Házban. 18 órától: P. Bodzsár Erzsébet: Föl(d)fordulás című könyvét Polner Zoltán, Nikolényi István: A Szegedi Szabadtéri Játékok kézikönyve című könyvét pedig Czenéné Vass Mária mutatja be a Bartók Béla Művelődési Központ tanácskozótermében. Nagy Gáspár a szabadság dzsungeléról Húsz év a kétezerből Nagy Gáspár: A nemzetet élni segítő, erkölcsiségében, magyarságában felmutató irodalom manapság mintha kivesző vad lenne egy rezervátumban. (Fotó: Karnok Csaba) A köztársaság törékeny rendje címmel új könyvvel jelentkezett a Párizsban és Budapesten élő politológus, Kende Péter. Az Osiris kiadónál megjelent könyv a kilencvenes évek magyarországi demokráciáját vizsgálja, olyan alapokról kiindulva, mint a társadalmi igazságosság, az erkölcs és a politika viszonya, a szabadelvúség és a kultúrák sokfélesége. Kende Péter, a Délmagyarország egykori munkatársa a Szegeden megrendezett országos politológus vándorgyűlésen nyilatkozott lapunknak. - A közbeszéd Magyarországon jó ideje az úri huncutságok közé sorolja a politikát és már-már értelmiségi attitűdnek számít nyilvánvaló gyengeségei miatt elfordulni a közélettől. Ön viszont hangsúlyozza, hogy az ilyen állampolgári magatartás veszélyeket rejt magában. - A politikától való elfordulás megnyithatja az utat a nem demokratikus nézetű erők előtt. Nem is biztos, hogy szabályszerű diktatúra alakul ki; egyszerűen olyan politikusokról van szó, akik jól ki tudják használni, hogy csekély ellenőrzés alatt állnak. Az ilyen vezetők az élő politikai közösség híján vagy annak gyengeségét kihasználva egy képzelt közösség nevében lépnek fel. így a politikai ügyek intézése mindinkább egy exkluzív és zárt oligarchia kezébe kerül. Az oligarchiák nem mindig rosszakaratűak. Nem kell ahhoz különösebb hatalmi éhség, hogy egy vezető oligarchikus legyen. Mindannyian vettünk már részt lakógyűlésen vagy szakszervezeti választáson, ahol az volt a fő probléma, hogy nem volt elég jelölt a közösség számára fontos funkciókra. így nyílik meg az út azok előtt, akikben jobb híján kell megbízniuk a többieknek. Érdekes paradoxon, hogy az állampolgári elkötelezettséghez veszélytudat szükséges. Ha ez nincs, akkor az állampolgári tudat állandó elhalványulásra hajlamos. Magától értetődőnek fogadjuk el a szabadságot és azt, hogy a dolgok a mi közreműködésünk nélkül is ugyanúgy mennek. Márpedig a politika, mint összetartó kapocs megrendülése azokat a vívmányokat veszélyezteti, amelyekre a legbüszkébbek vagyunk. - Ön állapltja meg, hogy a magyar fejekben a demokrácia mint közvetlen, áttételek nélküli demokrácia legitim, ez pedig kétségbe vonja a pártokat, sőt a politizálást magát is. - A közvetlen demokráciával csak az a baj, hogy nem működik. Egy nemzeti méretű közösség nem tud összehangolódni a közvetlen demokrácia eszközeivel. Egy-egy kihegyezett kérdést el lehet dönteni népszavazással, a politikai döntéshozatal azonban állandó tárgyalást, az álláspontok folyamatos ütköztetését igényli, és ezt csak a képviseleti demokrácia intézményei teszik lehetővé. Feltéve persze, hogy a képviseleti rendszer eléggé reprezentatív: a politikusok elég jól képviselik a társadalmi közeget, amely őket megválasztotta. Ha igen, akkor a pártok olyan összehangolási, érdekegyeztetési munkát végeznek el, amelyet másként nem lehet. Bármennyire csábító a gondolat, hogy az állampolgárok közvetlenül maguk döntsenek, ez technikailag nem lehetséges. Sajnos az iskolákban évtizedeken át nem tanították ezt. - Nem lehetséges, hogy a képviseleti demokráciáról szerzett rossz tapasztalatok miatt fordultak el az emberek a politikától? Ön mit gondol, a politikai rendszerrel van baj, vagy a vezetőkkel? - A demokratikus rendszer legitimitásához az kell, hogy az állampolgárok valóban képviselve érezzék magukat. Azt hiszem, a politikai vezetőkkel van a baj. A rendszerrel szemben csak akkor alakul ki ellenszenv, ha az emberek azonosítják azt a vezetőkkel, és egyáltalán nem tudják már elképzelni, hogy másként is működhet, mint ahogyan ezek a politikusok működtették. Ha a fejekben ez összekapcsolódik, akkor a demokráciával, mint olyannal szemben van elégedetlenség. Ezt még növeli, hogy bizonyos területeken a döntés nem a nemzeti politikusok kezében van, a világban érvényesülő gazdasági folyamaton nemzetállami keretekben a legjobb politika sem lehet úrrá. - Amit elmondott, érthetjük Magyarországra is? Ön egy helyütt a magyar politikai elit szemére veti, hogy egyik politikai garnitúrában sem volt meg az a nyitottság, hogy útközben korrigálja a hibákat. - Hajlok arra, hogy a magyar demokráciával kapcsolatos kiábrándultságot elsősorban a személyeknek tulajdonítsam. Sajnos nem került tisztségbe elegendő számú politikaképes, államvezetésképes ember. Az az elit, amelyet a változás a felszínre dobott, olykor jó szándékú volt, máskor ambiciózus és szándékaiban kétes, legtöbb esetben azonban hiányzott az ambíció és a képesség megfelelő aránya. A közember jól megérzi, ha alkalmatlan emberek vállalkoznak miniszterségre vagy más funkciókra. Hogy menet közben nem tudtak korrigálni, az csak súlyosbító körülmény: a közvéleménynek sok esetben már a kezdés pillanatában az volt a benyomása, hogy nem elég komoly és ütőképes a politikai garnitúra. - Ha a közember ezt érzékeli, az önt igazolja: könyvében nagy teret szentel annak a gondolatnak, hogy az emberek nem fogadják el az erkölcs nélkülipolitikát. - A politikában a morál sokkal nagyobb szerepet játszik, mint amekkorát a politikusok tulajdonítanak neki. De nemcsak ók, gyakran még a közember is hajlamos azt gondolni, hogy a politika az immorális cselekvés terepe. Másfelöl azonban a közember érzékeny minden disznóságra. Egy másik énje magától értetődőnek tekinti, hogy bizonyos morális törvényeket a politikusnak is tiszteletben kell tartania. E kettősség jellemző a közembernek a politikával szembeni attitűdjére: egyrészt csak legyint, hogy ezek mind csibészek, másrészt pedig mégis megköveteli tőlük, hogy tisztességes ember módján cselekedjenek. Csak egy olyan politikai rendszer tud stabilan, népi támogatottsággal működni, amelynek vezetőiről az a benyomás alakul ki az emberekben, hogy tisztességes emberek, politikai tevékenységük nem a maguk zsebének megtöltésére irányul. Szerintem a magyar demokrácia is akkor fog megszilárdulni, amikor ez a benyomás kialakulhat. - Ön a köztársaság alapértékének tekinti a szabadelvűséget, amelyet egykor valamennyi rendszerváltó párt vallott. Mára azonban a politikai életben mégis éppen ez az érték választja el leginkább a pártokat. Mit gondol a nemzeti és a liberális oldal politikai vitáiról? - A 20. század végi modern demokráciák mindenütt liberális demokráciák. A szabadságelvúség központi gondolatuk, egész intézményrendszerük arra való, hogy az egyéni vagy a közszabadságokat biztosítsa. Ebben az értelemben nem lehet valaki demokrata, hogy ne legyen szabadságéivú is. Az 1989ben szervezkedő új irányzatok mind liberálisak voltak. Az alapelvek, amelyeket belevittek a ma hatályos alkotmányba, ugyancsak a liberális elvek mentén helyezkedtek el. Pontosan ebben különböztek a megelőző korszak politikai rendszerétől, amely a liberális alapelveket legfeljebb szóban ismerte el. A továbbiakban azonban a liberalizmus mégis megosztó árokká vált. Ismét a felszínre kerültek a magyar szellemi elitet korábban is megosztó vitatémák, melyek azzal a választással függenek össze, hogy a problémákat univerzális avagy nemzeti alapról kellene-e megoldani. Ezeknek a vitáknak azonban ma már nincs sok közük a nemzeti integritáshoz. Valljuk be, ha valaki indulat nélkül próbál eligazodni, akkor azt látja, hogy ezek álviták. Hiszen a nemzeti oldalról elindulva is el kell jutnunk az egyetemes elvekhez, míg az univerzális elvek oldaláról elindulva is előbb-utóbb fel kell ismernünk, hogy cselekedni végül is egy adott nemzeti terepen kell. Ez az ál vita valószínűleg azért vált ilyen élessé, mert jelszavainak erős csoportképzőjellegük van. Egykor a vörös rózsa és a fehér rózsa is képes volt csoportokat képezni, bár ma már senki sem tudná megmondani, mi volt a két tábor közötti különbség. A táborok anélkül vitáznak, hogy a dolgok lényegét érintenék, inkább a megfogalmazással vannak elfoglalva. Hiszen az ország jövőjét érintő legnagyobb kérdésekben egyetértés van a magyar politikában. És ma Magyarország számára különben sincs annyi válasz a kérdésekre, hogy megosztó vitákat lehessen folytatni. Ha az egymást követő kormányok pénzügyminiszterei őszintén összeülhetnek, elismerik, hogy egyazon problémákkal álltak szemben és ugyanúgy kellett felfogniuk azokat. Legfeljebb modulációk lehetségesek. Úgy látszik, a politika természetéhez tartozik, hogy a nagy viták a modulációk és a szavak körül alakulnak ki. Panek Sándor Az ünnepi könyvhétre jelent meg Nagy Gáspár Húsz év a kétezerből című verseskötete. A nemrégiben Kossuth-díjjal is kitüntetett költöt a könyvpremier házigazdájának, Olasz Sándor irodalomtörténésznek nem kellett bemutatnia, hiszen ma is gyakran szállóigeként idézik az 1986 júniusában a Tiszatájban közreadott, Kádár Jánost felbőszítő, és a folyóirat betiltását eredményező sorait: „...és a csillagos estben ott susog immár harminc évgyűrűjével a drága júdásfa..." Ez a költemény, A fiú naplójából is szerepel a Tiszatáj Könyvek sorozatban most napvilágot látott összeállításban. - Néhány új vers melleit a Tiszatájban az elmúlt húsz évben megjelent költeményeit tartalmazza az új kötet Hogyan került kapcsolatba a szegedi folyóirattal? - Az ország másik sarkából, Nyugat-Dunántúlról származom, első publikációim a szombathelyi Életünkben és a pécsi Jelenkorban láttak napvilágot, de már a hetvenes évek eleje óta figyeltem a Tiszatájra. Már akkoriban olyan fontos dolgokról beszélt, amelyekről mások nem nagyon. Ilia Mihály főszerkesztése idején egyetemes magyar irodalomban kezdett gondolkodni, egyszerre közölte az erdélyi, a felvidéki és a délvidéki magyar írók műveit a hazai irodalom színe-javával. Úgy tűnt, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Nagy László, Kormos István és Csoóri Sándor gyakrabban jelennek meg a Tiszatájban, mint a fővárosi lapokban, és mellettük olvashattam például Sütő András, Kányádi Sándor és Szilágyi Domokos írásait. Mint induló fiatal költőt a Tiszatáj először olvasóként fogott meg. A lap legjobb hagyományai később is folytatódtak, így 1986-os betiltásáig a magyar irodalom egyik zászlóshajója maradt. Első publikációm csak 1979-ben jelent meg benne, de azután folyamatosan jelen voltam, sőt azt is mondhatom, itt közöltem pályám esszenciáját, a legfontosabb és leginkább rám jellemző verseket. Több írásom miatt igazoló jelentést kértek, sőt a kötetben olyan vers is szerepel, ami meg sem jelenhetett, mert az utolsó pillanatban kivetették a lapból. - Mára gyökeresen megváltoztak a viszonyok. Mindez hogyan hatott a lírára? - Az irodalom kanonizálásában más szempontok döntenek már, mint a hatvanas-hetvenes években. A magyar költészetnek az a vonulata, amit Balassitól és Zrínyitől Berzsenyin, Petőfin, Adyn és József Attilán keresztül Illyésig, Nagy Lászlóig a legmeghatározóbbnak tartok, a szépségen, az esztétikán túl mindig a közösségért is beszélt, küldetése volt. Hitt abban, hogy amit elmond, nemcsak neki fontos, hanem egy nagyobb közösségnek is. Az irodalomnak a nemzetet a nehéz időszakokban is élni segítő, erkölcsiségében, magyarságában felmutató része manapság mintha kivesző vad lenne egy rezervátumban. Ha csak játszom, de nem beszélek fontos gondokról, lehetek bármilyen avantgárd, nincs baj belőle ez a gondolkodás jellemezte a nyolcvanas években bizonyos kultúrpolitikai hátszél segítségével indult posztmodernitást. Bajok abból lehetnek, ha kimondjuk a kényelmetlen kérdéseket. Ezért voltak fantasztikusak a Sütő-bemutatók, Illyés, Csoóri vagy Kányádi versei. Amit a polgár nem mondhatott ki az agorákon, azt néhány ezres példányszámú irodalmi folyóiratokban kapta meg. - Az, hogy ma bárki, bármit kimondhat, alaposan átalakította az irodalmat... - Míg korábban az is fontos volt, mit mond a mű, ma átkerült a hangsúly a hogyanra. Nem vagyok a szövegirodalom és a játék ellensége, de attól tartok, a szabadság dzsungelében úgy estünk át a traktor másik oldalára, hogy elfelejtettük, kinek beszélünk és miért. A megszülető jó művek sincsenek kibontva, mert az irodalomtudomány ahelyett, hogy segítene az olvasónak a megnehezedett, megtekervényesedett szöveget megérteni, az olvasó és az irodalom közé áll. Legnehezebben a lapok kritikai rovatát olvasom, mert a hivatkozás amely megmutatja, hogy a szerző angolul, németül és franciául is követi az irodalomtudományt - lábjegyzetként megtölti az oldalt, csak épp azt nem tudom meg, hogy a könyv miért jó, és aki olvasta, szereti-e. Áz irodalmi folyóiratok jelentősége ma lényegesen kisebb, mint a hetvenes-nyolcvanas években, amikor egy-egy írásunkat olykor a Politikai Bizottság elemezte. Ma már nem nagy kunszt bátornak lenni, mert bármit lehet, a kutya nem figyel arra, hogy mit ír a költő. Vallom mégis: nem szabad beleesni abba a csapdába, hogy nem fontos miről beszélek és hogyan. Az olvasót felnőttnek kell tekinteni, másrészt a küldetéses vétónak bármely rendszer bármely kormánya idején jelentősége lehet. Nemzeti kérdésekben, abban, hogy mi az érték, kell léteznie egy legkisebb közös többszörösnek, amiben meg lehet állapodni. A puskaport szárazon kell tartanunk. Ha teljesen elmegyünk a játék, a hülyéskedés és a szövegirodalom felé, alakulhat még úgy a helyzet, hogy meg kell írni a Nemzeti dalt vagy A walesi bárdokat. Hollösi Zsolt