Délmagyarország, 2000. június (90. évfolyam, 127-151. szám)

2000-06-23 / 145. szám

PÉNTEK, 2000. JÚN. 23. KITEKINTŐ 7 Kedves Környékbéliek! r

apasztalják? Tombol a nyár! Méghozzá a kánikulái, száraz. Szinte csörgős már minden. A legkiválóbb aratóidőnek mondták az ilyet régen. Tarhonyaszárítónak. A mi generációnk inkább - gatyarohaszjtóként emlegeti. A hőség kínoz embert, állatot, növényt. S akit, amit csak lehet: istenigazából ki is tikkaszt! Menekülünk folyóhoz, tóhoz, gödörhöz vagy be a fürdőszoba kádjába. Mivelhogy esőnek se híre, se hamva, küzdünk a hővel. Locsolunk. És mi sem természetesebb, hogy ilyenkor mondja föl a szolgálatot az összes vízszóró alkalmatosság. Durrannak szét a csövek, beszorul a szivattyú, leég a villanymotor. Épp a minap láttam az egyik szivattyúgyógyász csapatnál, hogy aki csak élt és mozgott, már mind szolgálatban volt. Tekercselt, csavart, kalapácsolt. Ütötte a vasat, míg meleg, hogy ebben a kitartó melegben is minél hamarébb dolgozó állapotába hozzák a megkótyagosodott esőcsináló szerkentyűket. Beleadtak apait, anyait. (Jaj, csak cl ne kiabáljam: úgy látszott, mintha kezdené visszanyerni a mestermunka a múltbéli rangját!) Mert, ugye, tudják? Sokan, szorult helyzetbe kerülvén, előbb magunk próbáljuk jó szóra bírni a bedöglött szivattyút. Kellő fölbuzdulással kókányolunk, nap mint nap. Ütjük, verjük, vagy épp a jóistennel biztatjuk mi is a vasat, merthogy erre.vagyunk szoktatva. Megtanultuk: ha nem segítünk magunkon, az Isten biztos nem segít. (Istenem, mi mindent nem csináltunk, mi már. Gondoljanak csak arra a rengeteg a világot megváltó háztáji jatagánra, amellyel a tanyamesterek korábban előrukkoltak. De szépek is voltak...) Amióta váltott a világunk, tagadhatatlan, hogy jött körénk sok új, hasznos segítő. És az is természetes, hogy azok pusztulnak is becsülettel. Kiáltva kérik, megváltóként kivájnák a mestert. A viziszerkentyűknél maradva, a villanymotor tekercselése, a megkopott csapágyak cseréje, a vizapátok beszabályozása mindenképp az aranykezű, sasszemű mestert kér. Kérdezhetnék a kedves környékbéliek: hol vannak ők? Legalább egy is közülük? Akire minden zokszó nélkül bízhatnánk az elromlott csodaszerkentyűinket? A kérdés, meg ne sértődjön érte senki, költői. Válaszolni igazából nem lehet rá. Mindnyájan tudunk mondani olyat, akinek keze alatt (ebben a nagy melegben is) szinte ég a munka s olyat is: aki csak ilyennek mutatja magát. Mégis inkább az a szomorú tapasztalat: a becsületes, szakmáját, kuncsaftját tisztelő mester - ritka, mint a fehér holló. Ne is kérdezzék, hogy miért. Cipőnk, ruhánk, táskánk, ha szakadt, eddig új állhatta a helyét. Talpaltatni, foltozni!? Megolajozni, rendjén tartani valamit? Ugyan már... ri s jutottunk oda, ahová jutottunk. A mester, tiszteli let a kivételnek, pénzrabló vállalkozóvá kényszerítve, a szolgálataira szoruló meg - kókányol! Magad uram, ha már így adta a sors. No, de a tűz, a víz, az áram - nem játék! Ahhoz érteni is kellene... Főleg, ebben a fent említett kánikulai melegben. Bízván, hogy előbb vagy utóbb csak megjön az eső, köszönti kedves mindnyájukat: fiíA-jerm* t»lé) Csengele: az Erdöszéli iskolában Már csak Bitéék lakják... József ék pénze - az állomáson A pénz - hálátlan jószág. Minél nehezebben érkezik, annál gyorsabban távozik. József és Veronka esetében sem volt ez másként. Esztendeje, hogy napról-napra kuporgatták, rakosgatták. Sok minderre kellett volna, de mivel az idei márciuson megérkezett Krisztián, az ifjak a hűtőgépet jelölték meg a legelső olyan dolognak, ami nélkül élni ma már nem lehet egy tanyán. Kapáltak, ha sírt a gyerek éjjel, ha nem, megszenvedték mire összejött a rávaló. Krumplit vetettek, piacoltak és semmilyen más munkától nem riadtak vissza, amivel gyarapodni lehet. Azt tették, amit minden jóravaló tanyai ember tesz, ha szükségét kívánja valaminek. Nagy volt az öröm, mikor az utolsó bankó is odasimult a többihez. Föl a babakocsit a vonatra, irány Kistelek. Ha már úgy is vinni kell a kicsit az orvoshoz, egyúton megveszik a hűtőt is. Csakhogy! Míg ők szinte látástól-vakulásig dolgoztak a krumplival, a hűtő ára följebb szökött, így az erre rakosgatott pénz kevés lett, gyerekoltás után is a tárcában maradt. A tárca meg a vonatállomáson. Aki megtalálta, jól járt. Hatvanezer forinttal ajándékozta meg magát. Ha szegény ember, neki is jól jön, vesz a kisfiának szép ruhát, cipőt, magának biciklit, betömeti a fogát. Ha részeges, most ihat. A haveroknak is fizethet. Ha jobb módú, és e nélkül is „volna mit aprítani a tejbe", mi perczeliek kérnénk: küldje vissza Józseféknek, hiszen a barna tárcában, a pénz mellé volt lapuitatva a személyi igazolványa. (Az apjáék címén, az igaz, mert József és Veronka nemrég költöztek egybe a diákjait vesztett tanyai iskolába.) Ha nem küldi - költse patikára... M. T. A csengelei tanyaiskola az erdő szélén áll. Erdő mellett pedig nem jó lakni. Bitó Józsefné azonban nem fél a sok fa hasogatásától, sem a farengeteg szellemeitől. Harmincöt évig volt eme kicsiny iskola tanítónője, a diákok Márta nénije. Az utolsó nebulók 1995ben ballagtak el, ma már csak fészerként használja az üres iskolaépületet a Bitó házaspár. Bitó Józsefné, Márta néni és férje 1961-ben kezdte a tanítást az erdőszéli iskolában, körülbelül kilencven gyerekkel. Akkoriban négyöt tanító is dolgozott itt, de 1995-re már csak Márta néni maradt kilenc diákkal. Végül 5 évvel ezelőtt ő maga kérte az iskola bezáratását. Tanítói pályájának utolsó két évét már a falu iskolájában töltötte. Az egyik legnagyobb érvágást az jelentette, amikor harmincegy felsős gyerek és Józsi bácsi a faluban kezdte meg az új tanévet. (Megépült a műút.) A Kecskeméti Továbbképző Központ magnós feladatokkal és a hozzájuk kapcsolódó feladatlapokkal könnyítette meg a diákok munkáját. Ezt a módszert alkalmazták egészen 1995-ig. A tanítólakás otthonossága alkalom a kiadós beszélgetésre. - Hogyan zajlott a tanítás a csengelei tanyaiskolában? - Amikor idekerültem halljuk a tanítónőtől kilencven gyerek négy tanulócsoportban tanult. Külön osztályt alkottak az elsősök és harmadikosok, a másodikosok és negyedikesek, az ötödik-és hatodik osztályosok valamint a hetedikesek és nyolcadikosok. A tanítás itt is ugyanúgy zajlott mint a többi iskolában. Az órák 45 percesek voltak, köztük 10 Nosztalgiázás a raktárrá alakított tanteremben. Bitó József és felesége a volt tanyai iskolában. (Fotó: Gyenes Kálmán) perc szünet volt. Délelőtt és délután is volt tanítás, egyik héten a kicsik jöttek délelőtt, a másik héten a felső tagozatosok. Az alaptantárgyak mellett még tanítanom kellett németet és oroszt is. Az az igazság, hogy egyik nyelvet sem tudom tökéletesen, de arra elég volt, hogy az alapokat megtanítsam a gyerekeknek. - Fárasztó lehetett... - Reggel korán felkeltünk, a férjem begyújtott, én pedig kitakarítottam a tantermet. A gyerekek úgy fél nyolc körül értek ide, ki kerékpárral, ki gyalogosan, olykor négy kilométeres távolságból is. A tanításnak mindennap fél kettőkor lett vége, akkor kezdtem el megfőzni az ebédet. Délután végeztem a házimunkát, elláttam az állatokat, illetve készültem a másnapi órákra. Amikor a kecskeméti intézet magnós programját kezdtük el alkalmazni 1985-ben, az tőlem is külön készülést igényelt. A tanítást viszont mindenféleképpen megkönnyítette ez a módszer. Az a csoport, amelyik éppen csöndben végezte a munkáját, a fején fejhallgatóval tudta tanulni az aznapi anyagot. - Nehezebb a tanyaiskolában tanítani, mint a falusiban? - Amikor idekerültem nekem is nagyon szokatlan volt, de azután rájöttem, hogy csak szervezés kérdése az egész. Amíg az egyik csoport kapott önálló feladatot, addig a másikkal foglalkozott a nevelő, és fordítva. Ha hatékony volt a pedagógus munkája, akkor a következő órán önállóan is meg tudták oldani a feladatot a gyerekek. Mindemellett ezek a tanyasi gyerekek ehhez szoktak és rendkívül önállóak tudtak lenni. Soha nem volt velük probléma, inkább egy egészséges versenyszellem alakult ki közöttük. Sokkal nehezebb volt a helyzetem akkor, amikor már négy osztályt vontak egybe. - Hogyan teltek a nyári szünetek? - Nagyon izgalmas vakációink voltak az úttörőmozgalom idején. Minden évben volt táborozás, ahová a férjemmel mi is elkísértük a gyerekeket. Kunfehértóra jártunk hosszú évekig, de később a Balatonra és a Mátrába is szerveztek ilyen táborokat. Legtöbbször persze nekünk is ez volt a nyaralás, bár fiatalabb korunkban még eljártunk sátorozni is. Gyerekként hegy „nyaralt"? Biczók István, sándorfalvi fegyőr: - Amikor én még iskolába jártam, a nyári szünetet játékkal töltöttem, de a szülőknek is segíteni kellett. A ház körül mindig volt ez, az, amit meg kellett csinálni, es a kert is adott elfoglaltságot. Ennek ellenére esténként mindig tudtam a haverokkal focizni. Most úgy látom: átfordult a világ. Anyagias lett. De nekem nincs rossz véleményem a mai fiatalokról, bár mindenki csak a rosszat látja bennük. Tisztelem azokat a diákokat például, akik számítógépes tanfolyamra járnak nyáron. Megtanulják kezelni a mai technikát. Kár, hogy sokan nem becsülik és nem is tisztelik ezt Zsemberi Sándor, dóci lakatos: - Voltunk Csillebércen is, mint úttörők, de ott nem nagyon csináltunk semmit. Itthon dolgoztunk a háztájiban. Kapáltuk a paprikát, szedtük a gazt, meg mindent, amit kellett. Megmondom őszintén, a nyári munkát nem nagyon szerettem. No, de melyik gyerek szereti? Mi is ha tehettük, csavarogtunk a faluban. Összeverődtünk a többi gyerekkel, merthogy én tősgyökeres dóci vagyok, itt nőttem fel és megnéztük azokat a helyeket, amelyeket már előtte is ismertünk. Amikor kijártam az iskolát, a Kossuth Nyomdában kezdtem el dolgozni, de később hazajöttem. Kósa Antalné, ópusztaszeri mezőgazdasági munkás: - Az iskolai szünetekben mindig volt tennivalóm. Legtöbbször a testvérekre kellett vigyáznom, merthogy én voltam a legnagyobb. Az állatokat is rám bízták a szüleim, azokkal sok a baj mindég. Etetni, itatni muszáj, ha esik, ha fúj, ha meleg van, ha hideg. Ezekben az években nem sokat szórakoztam. Tizennyolc éves korom előtt nem is járhattam el sehová otthonról. Valahogy ezek az évek mégis boldogabbak voltak, mint a mostaniak. Úgy gondolom, hogy a mai fiatalok egy része is tartalmasan tölti a szünidőt, de sajnos azt kell mondanom, hogy a másik része: link. - Miért lett tanító Bitó Józsefné? - Gyerekkori álmom volt, hogy tanító lehessek. Ez azonban nem is volt olyan egyszerű, mivel az én apám csendőr volt. Mindjárt a 8. osztály után nem is vettek fel a gimnáziumba, hanem felkerültem Pestre az apácákhoz a Patrona Hungáriába. Azután jött az '56-os forradalom és novemberben hazahozott az apám Szegedre. Végül a Tömörkény gimnáziumban érettségiztem, a diplomámat pedig levelező tagozaton szereztem meg. - Hogyan került Csengelére? - Amikor befejeztem a főiskolát ide kerestek nevelőt, én pedig jelentkeztem az állásra. Akkoriban Kisteleken éltünk és hallottuk, hogy a közelben pedagógust keresnek. Egy alkalommal kijöttünk és nagyon kedvesen fogadott minket az igazgató. Kaptunk lakást, ami ma már nem is áll, itt még egy idős házaspár élt akkor, így itt ragadtunk, de jól is éreztük magukat meg a gyerekek is nagyon rendesek voltak. - Volt-e emlékezetes diákja? - Rengeteg tehetséges kisdiákkal találkoztam az itt eltöltött évek alatt. Kimagaslóan rossz gyerekkel szerencsére nem volt dolgom. Az ember nem is gondolná mennyi kiváló képességű nebuló van a tanyai gyerekek között. És ezek a gyerekek még tudtak játszani. Fogócskáztak, bújócskáztak, fociztak a szünetben. Az egyik volt tanítványom például nagyon tehetséges zenész, Szegedre jár a zenekonzervatóriumba, de sok orvos, ügyvéd, közgazdász is kikerült már a kezeim közül. Ha még egyszer elölről kéne kezdenem a pályát, akkor is ide jönnék tanítani. Aigner Éva Tóth Gyuláné, kisteleki nyugdíjas: - Kilenc osztályt jártam. Nyáron a lovakra, disznókra, libákra vigyáztunk. A játék abból állt, hogy bújócskáztunk, szaladgáltunk. Sokan voltunk gyerekek. Szépen teltek ezek a napok. Voltak jelesebb ünnepek, Péterpálkor, Szent Istvánkor, ilyenkor bent Kisteleken sétáltunk, nézgelődtünk, ha aratóünnep és búcsú volt. Vidékre nem nagyon mentünk. Hál' istennek, most már viszik a gyerekeket a Balatonra, mi, sajnos, akkor azt sem tudtuk, hogy hol van. A bálba az iskola befejezése után járhattunk. Voltak délutáni meg éjszakai bálok. Elmaradni nem lehetett: éjfélre mindig haza kellett émi. Multimánok Régóta készülődtünk, elmegyünk Szegedre, a napfény városába. Előtte tervet készítettünk: rövid séta a Tisza-parton, majd a Móra múzeum kiállításait tekintjük meg. Ha megéheznénk, egy halászlé a híd melletti csárdában. Ha eltelne rajtunk az idő: csak egy hűsítő fagylalt. Utána át a Dóm téren majd a Nagyáruház és a Kárász utca, meg a Széchenyi tér. Szépen ráérősen... Amikor a tervből valóság lett, az Izabella hídon: hoppá! Előbb nézzük csak meg a Plazát. Nemrég nyílt. Majd egy újabb tervbe nem vett lépés, itt a közelben a Tesco, ugorjunk be oda is. Utána: Cora! A Praktikerre és a Metróra is jutott idő. A Tisza-partot nem láttuk. A híres halászléből nem ettünk. A Kárász utcán sem sétáltunk végig. A múzeum is kimaradt, de letudtuk a júniusi nagy bevásárlást. A Tesco és a Cora közt benyomtunk az autóban egy-egy Big-mac-et. így áldoztunk - mi multimánok - a gazdag Nyugat oltárán... Kiss Gergely