Délmagyarország, 2000. április (90. évfolyam, 77-100. szám)

2000-04-22 / 95. szám

SZOMBAT, 2000. APR. 22. HÚSVÉT IDEJÉN 9 Esterházy Péter szegedi könyvbemutatóján gombostűt sem lehetett leejteni a Móra Ferenc Kollégiumban. (Fotó: Gyenes Kálmán) Kettézárt lelkek Időutazás. Magyar táj, ukrán ecsettel. (DM/DV fotó) még az átkiabálás is tilos. Ukrán oldalról nézve előbb a szabályosan fölhúzott és - jól érzékelhetően - folyamatosan karban tartott drótkerítrés látható, benne a csöngő, ami még nem hogy a cikkanó nyulat, de még az eltévedt tyúk tollát is érzékeli. A vasfüggöny mögött nyolcméteres, gereblyézett határsáv, majd az ukrán és a szlovák nemzeti színekkel kipingált két oszlop következik, végül a sorompó, aminek nincs, nem is lehet semmi feladata. Ha csak nem az, hogy most rajta könyököljenek a szlovákok, akik magyarok. Zelei lép a mikrofonhoz, megköszöni azt a közel hat évnyi együttműködést, amiből ez a könyv sarjadt. Belegondolok, miféle lelki edzőtábor lehetett ennyi éven át rendszeresen átjárni ezen a barbár ne feledjük, eredeti jelentését tekintve: idegen - határon. Bennünket e napon - bár mindenféle hivatalos papírral, többpecsétes meghívóval, kiküldetési rendelvénnyel szerelkeztünk - egyszerűen lefegyverzett és két órára valóságérzékelő karanténba zárt az ukrán adminisztráció. Megmentésünkre Kovács Miklós, a kárpátaljai magyarságot Kijevben népképviselő politikus jött értünk, aki tekintélyt parancsoló fehér Volgájával tovább terelt ugyan bennünket, de már nem az illó időben. így hiába volt a hajnali kelés, a Záhonyban szolgáló magyar határőrök rugalmassága és a jól előkészített papírhalom. Időutazás Csopnál, okulásunkra, megállt az idő. Háromnegyed órát késtünk, ám mindkét ország magyarjai türelmesen várták az anyaországi vendégeket. Zeleié a szó, az élet nevében bocsánatot kér azoktól, akiket megbántanak a nyomtatásba került tények, azután a helybéliektől két csokrot vesz át. Az egyikkel az országhatárhoz lép, a kerítés fölött áthajítja. Van, aki fölsóhajt, más fölsikolt, egy pillanatra talán még azt sem tudni, a múltat, az ilyenné lett életet vagy a gyönyörű virágot sajnálják jobban. Idefelé láttunk katonásan csupasz temetőt, egységes, zöld műkoszorú-ezreddel. És újra halljuk az „Ellopták az apám sírját" kezdetű dalt, ami után, még a kissé fátyolos vodka is nagyon jól tud esni. Sokan állunk az egyik udvarban megterített asztal körül. Állunk és nagyokat hallgatunk. Visszaverődnek ebben a keserű űrben a határszélen néhány perce folytatott beszélgetés mondatai: - Aztán udvaroltok-e odaátra? - Szoktunk. - És az itt hogy megy? - Ha elballag az őr, akkor átkiabálunk. A lányok tudják, hogy mikor jövünk. - Miről beszélgettek? - Arról, hogy nem kaptuk meg a levelet, hogy mi megy odaát a tévén, meg hogy mikor jönnek. Mi nem kapunk útlevelet. A fiatalok mesélik, ha rajtakapják őket, hamar az őrsön találhatják magukat. Odaát a szlovák csendőrök vitték be nemrég a lányokat. Amíg a fiúkkal beszélgetünk. halljuk az átkiabált falusi híreket. Az ángyi kórházban van, Béla bácsit is operálták, a nyáron lakodalom lesz Pista sógornál. - Nem látjátok a fiamat? kérdezi egy néni a szemköztieket fürkészve. Ekkor indulunk el a vodkák felé. Bűnbak vagy sárkány? Arthur Koestler angol állampolgárságú magyar író, nem sokkal azután, hogy kiszabadult Franco börtönéből, a második világháború első heteiben egy dél-francia internáló lágerbe került. Itt döbbent rá a tényre: „Amikor a francia kormány felfedezte, hogy az emberekben az idegenekkel szemben élő természetes ellenszenv kiaknázásával milyen remekül lehet irányítani az általános elégedetlenséget és felhasználni a pogromokra való hajlandóságot, csupán egy ősi receptet sikerült újra fölfedezniük. A bűnbak feláldozása igen régi intézmény, a mai uralkodók azonban valami sokkal látványosabbat akartak a baknál legalábbis egy sárkányra volt szükségük. Hitler fedezte fel az első, összetett szupersárkányt, és judeo-liberális-Sztálin-Rotschild-összeesküvésnek nevezte el. Sztálin a trockista-náci-mensevik-imperialista-kútmérgezó-terméspusztító-tűzokádó-szörnyeteg-sárkánnyal követte őt. A modem sárkány egyik előnye az ősi bakkal szemben az volt, hogy képes volt az egyik halálos csapást a másik után elviselni, de soha nem pusztult el egészen, és ha megcsiklandozták a hasát, rögtön visszanyerte teljes, ádáz életerejét, úgyhogy a modem Szent György megszámlálhatatlan menetben folytathatta a küzdelmet ellene. Másik előnye volt, hogy át lehetett keresztelni, és bármikor cserélhető, változtatható rézletekből állt. így aztán Hitler sárkányának létfontosságú szervét, a bolsevizmust ki lehetett cserélni a kapitalizmussal, Sztálin sárkányának fasizmusát a plutodemokráciával, anélkül hogy erejükből egy szikrányit is veszítettek volna." Nézem itt, az ukrán oldalon a magyar sárkányt. Pecsétes ballonban áll mellettem, rossz a foga, hajlott a háta, lyukas a bakancsa, mosolyog és sír, hangsúlyozom: egyszerre képes nevetni és zokogni a könyvből fölolvasott részleteken. Valóban sárkányi. És nézegetjük Zelei virágcsokrát is a senkiföldjén, ami - mire átérünk a túlsó partra fölkerül a két nemzeti színű főoszlop között a kicsi, fehér mellékoszlopra, ami egyszerre hasonlít egy csupasz sírkőre és egy sehová sem tartozó kilométerszelvényre. - Egy bátor ember rakta oda - mondja valaki a másik oldalon három órával az ukrajnai könyvpremier vége után. Mert a határ átlépése ennyi időbe tellett. (A szlovák hatóságok hozzájárultak a rendkívüli határnyitáshoz, ám az ukránok elzárkóztak. Egy busznyi „ukrán" így is átjöhetett velünk, szigorúan konvojban, fegyelmezetten, huszonnégy órás ott-tartózkodási engedéllyel.) Kisszelmencről negyven kilométert utazunk északra Ungvárra, ahol átléphettük a határt, majd újabb negyven kilométer megtételével visszaérünk oda, ahonnan elindultunk. A szlovák oldalon ugyanolyan türelemmel várják a késlekedő konvojt, mint bennünket nemrég az ukrán Kisszelmencen. Zelei nekiáll dedikálni. Leül az iskola elé és könyve hőseinek, akik szó szerint hősök, megírja a megírandót. Mi kisétálunk a határhoz, épp háromszáz lépés az, amihez nyolcvan kilométeres út vezetett. Látjuk a csokrot, mögötte a vasfüggönyt, azután a srácokat, akik most, ezen a napon nyugodtan udvarolhatnak a hatalmaknál is merevebb határ fölött. Dlusztvc Imre Esterházy Péter és a történelmi csábítások Még sóit a s e m voltam ilyen könyvbemutatón. Zelei Miklós fölfedezte, végig járta és megírta az Ung vidékén országhatárokkal kettézárt falut, Szelmencet, melynek színmagyar lakói a demokratikusan berendezkedni igyekvő Szlovákia és Ukrajna bejegyzett polgárai. Kisszelmencet a második világégés végén a testvéri szovjet tankok lánctalpaival szakították le a Csehszlovákiában ragadt Nagyszelmencrál, s most, ezen a szépen derengő áprilisi napon nézi - hivatalos, engedélyezett, ünnepi keretek között -, végre nézegetheti egymást a falu két fele. Népszabadságos kollégám, Szigethy András lépeget a tócsák, a mélyedések között, néha megszólít valakit az ünneplő csoportban és egyre rázza a fejét: Történelmi szénanátha - Hihetetlen. Én annak idején két hónapig tudósítottam a kambodzsai háborúból, azt hittem, már mindent láttam... Ez az eszköztelenség pillanata, nincs film és nincsen jól eltalált szó, amivel az adott helyzet tragikumának torokszorító feszültségeit pontosan vissza lehetne adni. Teljes a képtelenség. Képtelen az ottaniak és a riporter helyzete is. Állunk az ukrán oldalon, megkezdődik az ünnepség. A színészek, akik fölolvasnak és a muzsikusok, akik Ung-vidéki népdalokat énekelnek a borzasztó minóségű mikrofonokba, mind romániai magyarok. Itt az ukrajnai magyarok bólogatnak a dokumentumregény mondatait hallván, ott, épp tíz méterrel arrébb a szlovákiai magyarok mártják arcukat a szélbe, s mi, magyarországi magyarok, zsebkendőt keresünk, törölgetjük a szemünket, a tavaszi határban ez a történelmi szénanátha ideje. Csak az emberiség egyik feltételes reflexének torz emlékművén, az őrtoronyban nem beszélik a magyart. A katonák most a homályló távolból, távcsővel ellenőrzik a terepet, ahol fél évszázada Egységessé zúzott családregény Esterházy Péter író volt csütörtök este a Móra Ferenc Kollégium vendége, aki egyetemi társaságban tartotta Harmónia caelestis című új regényének szegedi bemutatóját. A könyvpremieren az író beszélgetőtársa Szilasi László irodalomtörténész volt. A Móra Ferenc Kollégium legnagyobb terme is szűknek bizonyult csütörtök este, Esterházy Péter: Harmónia caelestis című új regényének szegedi bemutatóján. A könyvből már jelentek meg folyóirat-terjedelemben részletek, illetve a szerző maga olvasott fel belőle a rádióban, így a szegedi közönség számíthatott rá, Esterházy Péter részéről ismét egy nem mindennapi művel találkozhat. A Harmónia caelestis az Esterházy-család regénye. Számozott mondatok az Esterházy-család életéből, melyek egy 1711-ben Esterházy Pál által Bécsben megjelentetett könyv címét viselik azzal a szimbolikus értelemmel is, hogy a késői utód számára az történetek szentsége az egyetlen, az évszámok keveset számítanak. Esterházy Péter szerint egy „jól dokumentált család" esetében már a történetek számba vétele is óriási munka, hát még a regény egységesítése: sok olyan konkrétum került például elő, melyek komoly csábítást jelentettek az Esterházy-féle jól kiélezett drámai érzéknek. A családi dokumentumok mindegyikének utána kellett nézni, mondotta Esterházy Péter, majd ellenállva a csábításnak, az egész család történetét úgy kellett összerakni, hogy az ne feleljen meg a családtörténetek mindig divatozó nosztalgikus szellemének. Merthogy a nosztalgia a családi történetírásnak az a csapdája, amit Esterházy Péter messzire akart elkerülni a Harmónia caelestis-ben. Ennek érdekében zúzta szét a családtörténet formáját szinte a felismerhetetlenségig, s állította úgy össze a számozott mondatokat, hogy azok egy fájdalmas processzusért kárpótlásként egységes regényt alkossanak. Ámi csak önmagában illett a mondatok közé, azt igyekeztem kérlelhetetlenül eltávolítani, bármilyen csábító is volt - mondotta a szerző. Az ember nem nagy művet fr, hanem művet ír, vélte Esterházy Péter arra a felvetésre, hogy a Termelési regény után a Harmónia caelestis az életmű második nagy összefoglaló regénye. - Azért volt nehéz megírni, mert eddig úgy tekintettem az Esterházy nevet, mint poétikai lehetőséget, mellyel el lehet játszani, most azonban tematikusan kellett feldolgozni, ami komoly késztetés eredménye volt - mondotta a regény keletkezéséről a szerző, hozzátéve, hogy csak az írás folyamán derült ki, milyen is lesz a család regénye. Esterházy Péter 1991-ben kezdte el írni a Harmónia caelestist: kilenc évbe tellett megtalálni azt a formát, amelybe „a sok anyag tetszőleges mennyiségben beleférjen", s ennek érdekében „mindig olyan állapotban kellett lenni, hogy a szövegekből bármennyi eldobható legyen" (EP szerint az eredetileg megírt mondatok közül 200 oldalnyi esett áldozatul a regény egységesítésének, az „állandó leltárnak"). Az új Esterházy-regény különlegessége a lehető legteljesebb hűtlensége az Esterházyak történelmi évszámokban feljegyzett tettei iránt, illetve az elődök magától érthető bekebelezése az „édesapám" fogalmába. Esterházy Péter szerint ez azért történt Így, mert a sok történelmi lehetőség csábítását nem lehetett másként legyűrni, mint alávetni a szövegnek valamennyi történelmi anyagot, és fittyet hányni rá, hogy egy esemény 1642 februárjában, avagy 1969 februárjában esett meg: így a történelmi események is megörökíttetnek, és a szöveg folyamatán sem esik csorba. - Egy jól megírt regényben nem lehet hiba, ha az 1956-os forradalom 1955-ben történik. Volt olyan is, hogy a regényben egy évvel odébbírtam az eseményeket, épp azért, hogy a szövegnek mindegy legyen - árulta el az évszámok tolódásának rejtélyét az író. Az Esterházy-féle „édesapám" úgyszintén nem mindennapi fogalom: a Harmónia caelestis-ban ugyanis „mindenki édesapám" az Esterházy-elődök közül. Esterházy Péter magyarázata: a múlt fontosabb volt annál, hogy érintetlenül hagyja az apa hagyományos fogalmát, így egy erősebb szót, az egész regényen végigvonuló „édesapámat" használta helyette. Az eredmény: az olvasó hiába látja át az írói praktikákat, és hiába ismétlődik 710 oldalon keresztül, a szó a legutolsó mondatba is drámai töltetet tud vinni. (Esterházy Péter édesapja 1998-ban hunyt el. Miként EP szegedi hallgatóságának megvallotta, halála tényét nem akarta dramatizálva felhasználni, és a szöveg szempontjából „meg sem rezzent a tolla" 1998ban). A Harmónia caelestis természetesen nemcsak a legtörténelmibb múltban játszódik, hanem a létező szocializmusban is, melynek az elmúlt évtized talán legjobban sikerült, kíméletlen rajzát adja meg az új Esterházy regény. Esterházy Péter szerint „nem elhatározás kérdése volt, hanem így sikerült", arra azonban első olvasói közül már figyelmeztették, hogy a regény olvasása „az MSZP-s Esterházy híveknek nem lesz egyszerű..." - Dehát a Fidesz-híveknek sem az - tette hozzá Esterházy Péter. Esterházy Péter: Harmonis caelestis című regénye a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg, budapesti premierjét egy nappal a szegedi után, pénteken, a könyvfesztiválon tartották. P. J.