Délmagyarország, 2000. március (90. évfolyam, 51-76. szám)

2000-03-30 / 75. szám

CSÜTÖRTÖK, 2000. MÁRC. 30. RIPORT 9 Nincs a világnak még egy, történelme során anyn y i s z o r megszentelt és anynyiszor elátkozott földje, mint Izrael. Vándorlások, hódítások, próféták, csodák, vallásalapilások, üldözések, szenvedések, háborúk... Köves halmok, világtól elrugaszkodott, kietlen tájak, mégis! A zsidó nép 2000 év „kihagyás" után sem tudja máshol ejképzelni hazáját csak itt, Ábrahám földjén; itt született meg 2000 évvel ezelőtt Jézus Krisztus, a kereszténység alapitója; a muzulmánok is itt vélték felmenni az égbe az A Mohamedjüket. Tényleg különös atmoszférája van itt a világnak, még akkor is, ha a szent helyek agyonépitgetése, a képmutatás, az ócska vallási torzsalkodások, no meg a szentföldbiznisz oly gyakran el is terelik a figyelmet a lényegtől. A kép megszokott a Szentföldön: zarándokok, egyszerű turisták lepik el csapatostul a szent helyeket, mint seregélyek a gyümölcsfákat; torlódnak a sorok, siettetnek a teremőrök, tempót diktálnak az idegenvezetők; kattognak a fényképezőgépek, villognak a vakuk, dolgoznak a filmfelvevők - bár, gyanítom, éppen abból genius lociból, a hely szelleméből sikerül a felvételeken a legkevesebbet visszaadni... Mert az aligha látható, inkább érezhető. Fájdalmak útján A bibliai események nyomába szegődve persze sorozatban találhatunk csodálatos templomokat, bennük barlangszerű szentélyeket, régi kövekre emelt díszes oltárokat, megsejthetjük az Angyali üdvözletet, Mária és József otthonát, Péter házát, a csodálatos kenyér és halszaporítás helyét, beleshetünk a Getsemáne kertbe, érinthetjük a legszentebb pontokat jelölő csillagokat, megmártózhatunk a Jordán „keresztvízében", hajókázhatunk a Genezáreti tavon, mégis... A Názáreti Jézust nem biztos, hogy sikerül így „utolérnünk". Pedig ő bizonyára most is itt van valahol, hiszen megígérte, „veletek vagyok mindennap, a világ végezetéig" (a Szentföldön meg pláne - gondolom) csak nem biztos, hogy ott, ahol a „szenthelytulajdonosok" mutogatják, s nem biztos, hogy úgy, ahogy azt a turizmus kufáijai el akaiják adni... Menjünk csak végig például a Via Dolorosán. A fájdalmak útja részben járhatatlan, részben szlalomozás a lármás arab bazárosok és falafelszagú portékáik között, részben pedig bóklászás a Szentsírbazilika templom-kolostor-terem-kápolna-oltárlabirintusában. Ugyanis az első stáció helye valahol a mostani iszlám iskola udvarán lehetett, a 8-9. állomás közötti szakaszt az idők folyamán beépítették, míg a szenvedés útjának utolsó öt stációját, a Kálváriadombbal együtt, elnyelte az épület-konglomerátum, hogy aztán egy-egy oldalfalon vagy oltár szegletében bukkanjanak fel, jelzésszerűen, ismét. A több emelet magasságban egymásra torlódó épületrészeket ugyanis hat keresztény felekezet „hordta össze", illetve birtokolja. Legnagyobb arányban a görög ortodoxok, és a római katolikusok, aztán az örmény katolikusok, de épületrészeket jegyeznek a koptok (egyiptomi), az abesszinek (etióp) és a jakobiták (szír-ortodox) is - természetesen mindegyikben bibliai események megfellebbezhetetlen helyszíneivel. Hol lakik az Úristen? A kopt kápolnában szerintem biztosan nem... Jobb pucolni innen, morogtam is magamban, amikor füstös félhomályban, a sarokban trónolva megláttam magát, az „ördögök öregapját". Rozoga széken ült, tőzegfekete ábrázattal, villogó szemekkel, penészszürke galabie-ban - talán kicsit büdös is volt. Még csak-csak eloldalgott volna mellette az ember, ha nem bökött volna időnként a botjával akkorát a pénzszedő tálca felé, mintha egy rühes kutyát akart volna onnét elijeszteni. Csakúgy pengettem magam is a shékeleket az asztalra, mert ez a középkorból itt felejtett vén szerzetes még utánam akasztja a kampóját. Persze egy cseppet sem haragudtam rá - miután kiosontam a kápolnából -, elvégre a Szentföldön vagyunk, szeretnünk kell azt is, akit a gyertya füstje megcsapott... A bazilika bejárata mögött található az a kenetkő, melyet nem mulaszt el senki arra járó emberfia megérinteni - a katolikus hagyomány szerint ezen a kövön balzsamozták be Jézus holttestét. Jó volt megérinteni. Aztán egy kis lépcsőzés a bazilika belsejében felfelé, s már ott is voltunk a „Kálvária dombon" ha nem szólnak, nem vettem volna észre... Pár méteren belül tényleg .Jejárhatja" az ember a Szenvedés útjának mind az öt utolsó stációját - akár egy itthoni keresztúti ájtatosságon... ülő megállóhely csak a Keresztre feszítés oltára, görög ortodox pompában, aranylemezes ikonokkal, piros szemű örökmécsesekkel, melynek tövében ugyanolyan csillagkarima jelöli a szent esemény helyszínét, mint a betlehemi Születés templomában. Alfa és ómega - ott a Megváltó születéséről, itt a világ megváltásáról próbálnak tanúskodni a márvány és üveg oltárfenék alatti kövek. Tovább araszolva, egy nagy kupolacsarnokban görög ortodoxok (mert most ők az erősebbek) őrzik Jézus Krisztus súját, legalábbis azt a követ, ahová a feltételezések szerint a Megváltó holttestét fektették. A sírhely fölé a múlt század elején két kis szűk helyiségből álló kápolnát emeltek, ami ma már inkább csak arra jó, hogy időnként akkora sorokba igazítsa az embereket a bejárat előtt, mint egykor a Lenin mauzóleumnál. A külső kápolnarész tárlójában található az a kő, melyet az evangéliumok szerint egy angyal hengerített el a sírkamra bejárata elől, míg belül maga a sírhely, a „kőágy", melyet egy márványlappal a felismerhetetlenségig sikerült oltárasztallá változtatni - egy érintés, egy gondolat, egy gyors fotó a füstös mécsesek árnyékában, s már indulni is kell kifelé. Arról ismerje meg mindenki... A sírkápolna köré illetve fölé később egy hatalmas kör alakú, kupolás épületet emeltek. A rotunda formájáról állítólag harminc évig vitatkoztak a templom egyes zugaiban fészkelő keresztény felekezetek. Azt mondják egyébként a Szentsír bazilikában járatosak, hogy ha csak egy centiméternyit is átmerészkedik valamelyik felekezet a másik felségterületére mintha magánlaksértést követett volna el, kitör a „parasztgyalázat", még rendőrt is képesek hívni. A kegytárgyak tekintetében ugyanilyen kényes egyensúlyt alakítottak ki maguk között a buzgó keresztény felekezetek. (Nem csoda, hogy a 14. században egy muszlim családra bízták a bazilika kulcsait, hogy valamennyi felekezet számára biztosítani lehessen a területek szabad használatát...) Jut eszembe, emlékszik-e vajon valaki a Szentsír templom lakói közül arra, hogy az az ember, akinek sírhelyét oly harcias elszántsággal őrzik el egymás elől, azt is mondta: „Arról ismerje meg mindenki hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt." (Jn 13, 35) Ebben a nagy felekezeti felhozatalban érdemes bevetődni a jakobiták fakó kápolnájába is, mely az arany bontásos ikonokkal, örökmécsesekkel, drágakövekkel dúsan díszített oltárok után úgy hat, mint medvecukor a lakodalmas tálon. Akár egy kiszolgált barlangistállóban, ragad a falon a megfeketedett szegénység; porlepte kopott oltárából pedig talán már a szú is megszökött. S éppen itt, ezek a végtelenül szegény szír szerzetesek őrizgetnek egy sziklaodút, amiről ők úgy tartják, oda fektették Jézus testét, miután levették a keresztről... Lehet, hogy nekik is igazuk van... Van egyébként Jeruzsálemben egy másik Szentsír is, egy közeli, koponya formájú dombon a város szívében, melyet leginkább a protestánsok tartanak Jézus utolsó földi nyughelyének. Ezen a „Kálvária dombon" gondosan ápolt virágos kertek veszik körül a sziklabejáratot, ami a maga természetes egyszerűségében itt is legalább annyira hihetővé teszik húsvét misztériumát, mint a „hivatalosabb" helyszíneken. Szerencsére ide soha senki nem épített semmit, így lerombolni sem volt soha mit. Ki, mikor, mit, miért és pontosan hol - szerintem a legértelmetlenebb kérdések, amit csak fel lehet tenni Jeruzsálemben, de a tágabb Szentföldön is. Ezer, kétezer, háromezer, négyezer év távlatából... Ott, ahol minden épülethez, minden romhoz, minden kődarabhoz történetek, legendák sora fűződik, több rétegben a történelemből. S csak tovább nehezíti a tájékozódást a most már tényleg mindenhová beszivárgó kalmárszellem. Itt van mindjárt egy friss példa, a Jordán folyó nyugati partján fekvő Kaszr el-Juhudból, ahol a hagyomány szerint Jézust megkeresztelték - a ka-^ tonailag elzárt területet az izraeli hatóságok a közelmúltban váratlanul megnyitották a nagyközönség előtt. Miért e nagy sietség? Híre kelt, hogy Jordánia is előállt a maga keresztelőhely-variációjával a Jordán keleti partján - a 2000. év „szentföldbiszniszéből" ők sem akarnak kimaradni... Általános szentföldi jó tanácsként mondom hát: ne azt keressük folyton, hogy valami tényleg ott történt-e, s tényleg úgy történt-e! Legyen elég, hogy valahol ott volt, s valahogy úgy volt... A csend hangjai Ezt a legjobban talán az a zarándok tudja, aki a szent helyeket járva, meg tudja találni és teremteni magában azt a kis szent csendet, ahol és amelyben megérezheti, megtapasztalhatja, felfoghatja azt a csodát, hogy valóban valahol itt járt-kelt, tanított, gyógyított, szenvedett, s halt kereszthalált az a Jézus Krisztus, akihez ahogy édesanyjától tanulta annyiszor fohászkodott már életében. Ebbe az isteni áhítatba bizony, belé tud tüzesedni az ember szíve. Akik persze eleve egy buzgó zarándokcsoporttal indulnak neki a nagy útnak, könynyebb helyzetben vannak, hisz' azért a közös imával, közös énekléssel, közös áhítattal könnyebben tudják függetleníteni magukat a zavaró körülményektől. A zsidó-keresztény kultúrkörben egyébként a Szentföld „érzete" eleve ott van a kollektív tudatunkban, utazás nélkül is - a hívő emberében különösen. Itt van például a nyolcvan felé közeledő édesanyám, akinek hoztam abból a valamennyi szentföldi bazárban megtalálható szuvenírből, amibe három kis üvegecskét csomagoltak - bennük: víz a Jordánból, föld a szent földből, s egy kis szent olaj az olivából - két és fél dollárért. (Egyébként Izraelben a szent földből van vagy 27 ezer négyzetkilométernyi, a Jordánból egy folyónyi, az olivából meg számtalan ligetnyi...) Anyukám boldog, sokáig keresgélte a „csodatévő" fiolák méltó helyét a lakásban, végül is ágya mellé tette az éjjeliszekrényre - ezeket fogja majd imádságos lelkülettel megérinteni, cseppenteni, magára kenni, ha nagy bajt érez, ha súlyos betegség gyötri... Biztosan meg is fog gyógyulni! Félreértés ne essék, nem kell valakinek okvetlenül vallásosnak lennie ahhoz, hogy kellő alázattal az előbbiekkel egyenértékű katartikus élményeket élhessen át a Szentföldön. Bármitől. Magától a négyezer évtől, a zord a júdeai hegyektől, Jeruzsálem látványától, az óvárostól, a római kori épületmaradványoktól, s persze akár a szent helyektől is. Hisz' azért senkit nem hagy ám itt érintetlenül az a tudat, hogy három világvallás bölcsője ringott valaha e földön. Az sem lehet közömbös egyetlen európai turistának sem, hogy valahol itt élt és tanított az az ember, aki éppen 2000 éve alapozta meg a világ igen jelentős részének vallási és kulturális életét. Egyébként pedig Szentföld kisugárzása amúgy is olyan, hogy eleve több szabad vegyértéket szabadít fel az embereken a „vertikális" kapcsolatokra. Azt mondják, a turistacsoportok mindegyikében tapasztalható, hogy megugrik körükben az istenfélők száma - de legalábbis könnyebben hívódnak elő bennük a minden bizonnyal valamennyiünkben meglévő, különböző mélységű transzcendentális lenyomatok. Ahol tíz zsidó összejön Ugyanez a helyzet a zsidó szent helyeknél is, még nagyobb idő távlatában. Nem a tökéletes történelmi hitelesség az érdekes a Judaizmus legszentebb helyénél, a Nyugati, vagy Sirató falnál sem (mely a Második szentély külső teraszának lehet a maradványa) hanem az izraeliták ide kötődő emlékező és eleven hite. Nemcsak az Első és Második templom emlékét idézik itt fel a zarándokok, de ünnepelnek is - például a vallásos zsidók a világ minden tájáról idehozzák 13 éves fiaikat, hogy az igen bensőséges bár mievá szertartás keretében nagykorúvá avassák őket. A Nyugati fal töve nemcsak a legszentebb, de a legizgalmasabb zarándokhelye is a zsidóságnak. A főszereplők természetesen a fekete kalapos, „pingvinszerkós", kaftános, ritka szép szakállú, kunkori halántéktincses ultraortodox zsidók. Imakendőbe bugyolálják a fejüket, Smena fényképezőgépnek kinéző fekete dobozkákat (benne pergamenre írt Tóra-szövegekkel) erősítenek a homlokukra meg az imaszíjjal körbefont karjukra, aztán beindulnak: jönnekmennek, vonulnak, hajlonganak, összeülnek, Tórát olvasnak, imákat mormolnak, szomorkodnak, örvendeznek, táncolnak, énekelnek - ezernyi „darabbal" örvendeztetve meg így Istenüket. A fal árnyékában egyébként naponta „épül újjá" a lerombolt jeruzsálemi templom, hiszen a judaizmus szerint, ha tíz zsidó összejön, az már kitesz egy zsinagógát. De itt vannak a szent helyen a turisták is, akik felekezeti hovatartozásuktól függetlenül, maguk is meg akarják érinteni a Siratófalat, s az itteni szokás szerint, ők is kedves buzgalommal gyömöszölik a fal réseibe papírfecnibe sodort kívánságaikat. Muzulmán közeledés Legendás a Templom-téren található szent szikla (a Moria-hegy csúcsa) története is a judaizmus szerint Ábrahám itt készült feláldozni fiát, Izsákot (Isten iránti hűségéből), s itt építette fel Salamon az első, majd Nagy Heródes a második templomot; a muzulmánok szerint erről a kőről lovagolt fel a Mennyországba az ő Mohamed prófétájuk (akit szintén Ábrahámtól eredeztetnek), Burák nevű híres lován. A sors, vagy egyszerűen a történelem végül úgy hozta, hogy az első jeruzsálemi templomot lerombolták a babilóniaiak, a másodikat a rómaiak, míg ezek helyére a muszlimok felépítették az aranyozott kupolájú Sziklamecsetet, mely az iszlám világ kiemelkedő szent helyévé, s Jeruzsálem egyik jelképévé vált. A muzulmánok hite szerint a Mohamed lábnyomát is őrző szikla (Illés és Ábrahám szentélye fölött) jelzi a világ közepét, s az ítélet napján itt állítja majd fel trónját maga az Isten is. (A leleményes zsidók úgy oldották fel ezt a számukra lehetetlen helyzetet, hogy „vallási okokra" hivatkozva nem lépnek a Templom térre - nehogy véletlenül szent helyekre tapossanak...) Ilyen vallási munícióval felvértezve, nehezen érthető, hogy vajon milyen buzgalom hajtja a muszlim testvéreket, hogy „intézményesen" is jelen legyenek a keresztény és a zsidó szent helyeknél. Lehet az a Születés temploma Betlehemben, vagy a Szentsír bazilika Jeruzsálemben, egyik környezete sem ússza meg egy-egy „kakaskodó" minaret nélkül. Biztos ami biztos, a müezzin is imára hívja a templomból kijövőket... (A legújabb hírek szerint a mohamedánok már megkapták az engedélyt arra, hogy a názáreti Angyali üdvözlet templomát is „megkettőzzék" egy minarettel...) Más. Jeruzsálemben a zsidók, régi szokás szerint, az Olajfák hegyére temetik halottaikat, szemben a városfal zárt Aranykapujával. Hitük szerint ugyanis a majdan elérkező Messiással elsőként az itt eltemetettek vonulhatnak be dicsőségesen a feltáruló Aranykapun át, Jeruzsálembe. Ismerve ezt a zsidó hagyományt, a csavaros észjárású mohamedánok „beelőztek" gyakran maguk is ide temetkeznek, de nem odafent, hanem lent a hegy lábánál, az egyébként befalazott Aranykapu tövében. Ők akarnak lenni az elsők... Gondolom, lenne itt nagy riadalom, ha a Messiás változtatna eredeti tervein, s mégis a másik hét városkapu valamelyikén vonulna be Jeruzsálembe... (Ha már az ember eljut a Szentföldre, természetesen a világibb Izraellel is igyekszik megismerkedni, ami további izgalmakat, élményeket ígér az utazónak. No, de erről majd legközelebb.) Kép és szöveg: Örfi Ferenc Szentsír bazilika, benne a Kálvária-dombbal Nagykorúvá avatás a siratófalnál