Délmagyarország, 2000. március (90. évfolyam, 51-76. szám)

2000-03-13 / 61. szám

HÉTFŐ, 2000. MÁRC. 13. KULTÚRA 11 Balettbemutató a nagyszínházban Sztravinszkij-triptichon Nem kritika TTa időm engedi, nem nézek tévét. Ez régebben ii fordítva volt, de most éppen megfordítva van. Ugyanis nem leszek tőle se okosabb, se nagyobb, se tájékozottabb, se pedig kikapcsoltabb. Ha valahogy ki akarok kapcsolódni, akkor a tévét kapcsolom ki, ez ma egy igazi kikapcsolódási forma, és érzem is, mikor lehunyja vakszemét a tévé, fölébred bennem a kisbalázs. Mert ugyan mit nézzek benne? Azt, ahogy Vágó István új, döbbenetesen szexi frufrujával nem intelligenciát, hanem lexikális tudást akar pénzre váltani, miközben már az iskolás gyerek is tudja, nem hogy pénzre nem tudja váltani a tudását, de alapvetően elhelyezkedési gondjai lesznek? Vagy azt, ahogy a közszolgálati híradó bemondója idegszálmetsző teatralitással pakolgatja magán a szemüvegét? Vagy azt, hogy a kész átverés két, debilitásig alakoskodó, antiparanormális műsorvezetője, nem ismerve a frappáns tréfa határát, anyagyilkos viccekkel, és szenvedés-lélektani „kibabrálásokkal" emeli bennünk a kedélyt? A teljes agynélküliségben született hullahegy-filmeket már nem is sorolom, vagy az irgalmatlanul tré, banánérlelő idiotizmussal leforgatott szappanoperákat. És igazából tényleg nem szólhatok egy szót sem, mert a nézettségi indexek és mutatók arról beszélnek ellenem, hogy igenis, erre van szükség. Akkor pedig a kereskedelmi, de akár a közszolgálati alapon működtetett tévéknek ezeket kell sugározniuk. T J gyhogy befoghatom a számat, mert a tények nem U engem igazolnak. De, gyanítom, engem soha nem fognak igazolni a tények, ha a nagy átlagot vesszük. Esetleg a kis átlagok. De az meg kit érdekel! A kis átlagból nincs pénz. Úgyhogy, amíg a magyar nézői színvonal ilyen mélységekben tartja magát, addig vajmi kevés értelme van tévékritikát írni. Mert a tévékritika ez esetben egybeesik a nézőkritikával, és ugyan melyik néző venné szívesen a fenti jelzőket. Egyik se. Úgyhogy, vegyék úgy, nem is írtam semmit. Ez nem kritika. Azon aluli. Podmanicxky Szilérd Jelentkezés: március 16-áig Családbarát munkahely Tavaszi áldozat. A kiválasztott lány: Markovics Ágnes (Fotó: Karnok Csaba) Budapest (MTI) A Szociális és Családügyi Minisztérium Nőképviseleti Titkárságán március 16-áig nyújthatják be pályázatukat azok a vállalkozások, intézmények, amelyek az elkövetkezendő egy esztendőben viselni szeretnék a Családbarát munkahely címet - közölte a miniszteri kabinet sajtóreferense, Kónya Judit. Az elbírálásnál számít, hogy a gyermeknevelés utáA Dankó Pista Emlékéért alapítvány a legendás cigányprímás egyik felfedezője és szövegírója, a 150 éve született Pása Lajos költó, hírlapíró és színházi titkár tiszteletére április 9én domborművet avat a Szegedi Nemzeti Színház előcsarnokában. Pása Lajos pályafutásáról, szegedi kötődéseiről dr. Baranyai Zsolt irodalomtörténészt, a korszak irodalmának kutatóját kérdeztük. - Hogyan került Szegedre Pósa Lajos? - Bölcsészeti tanulmányainak elvégzése és egy év tanítás után 1881 januárjában került Budapestről Szegedre, az épp akkor távozó Mikszáth Kálmán asztalát foglalta el a Szegedi Napló szerkesztőségében. (Kettőjük között más párhuzamok is felfedezhetők: Mikszáth 1847-ben született, Pósa pedig 1850-ben a Gömör megyei Radnóton, ami nincs messze Rimaszombattól, ahová Mikszáth is, majd ő is gimnáziumba járt.) Az 1880-as évtized Szeged nagy korszaka volt, a város szinte feltámadt, újjászületett a pusztító árvíz után, és az ország második metroponi újbóli munkába állást mennyire segítik az adott intézménynél. Szempont az is, hogy a munkahelyi rendezvények és a szabadságolások szervezésénél mennyire veszik figyelembe a családok igényeit és lehetőségeit. A májusi eredményhirdetés után a nyertes vállalkozások Családbarát munkahely elnevezést és ehhez kapcsolódó lógót használhatnak. liszává fejlődött. Nem kisebb egyéniségek gyűltek itt össze, mint Gárdonyi és Mikszáth, valamint Sebők Zsigmond, aki gyereklróként, a Dörmögő Dömötör és a Mackó kalandjai révén vált ismertté. Jókai is publikált akkoriban Szegeden. - Pósa hírlapírói munkája mellett verseket is irt, de költőként nem igazán tartja számon az utókor... - Költőként a magyar népiesség harmadik hullámához sorolható. Igyekezett megragadni valamit a századvégi magyar parasztság végleg letűnő világából. Úgy érezhette, olyan érték megy veszendőbe, amelynek elvesztése tragédia a magyarság számára. A mai közönség már nem fogékony erre, de voltak olyan történelmi korszakok, amikor Pósa költészete reneszánszát élte. Néhány évvel 1914-ben bekövetkezett halála után, a trianoni békediktátumot követően zsinórban jelentek meg kötetei. Huszonöt évvel fiatalabb felesége, Andrássy Lídia maga is költő volt, igyekezett fétje hagyatékát jól gondozni. Pósa rendkívül ambiciózus ember és markáns egyéniség volt, de erről a költéSzokás mondani, hogy olyan zeneszerzők vannak, akiknek a müvében fontos szerepet kap a balett; de zenetörténeti jelentőségű balettzeneszerzö: egyedül Sztravinszkij! Következésképpen bármely balettegyüttes számára egy Sztravinszkij-est - a legnagyobb kihívás. A Szegedi Kortárs Balett ehhez a különleges teljesítményhez minden tekintetben érettnek és méltónak látszik. Juronics Tamás néhány évvel ezelőtt már úgy döntött, megpróbálja magát a hatalmas feladattal és azt a Sztravinszkij-művet választja, amelyet szinte egyetlen nagy koreográfus sem került meg az 1913-as párizsi Nizsinszkij-bemutató óta. Le Sacre du printemps. Azt lehetne hinni, a klasszikusok közül is a legnagyobb-leghíresebb Sztravinszkij-koreográfusoknak (mint a zeneszerző barátja, Balanchine, vagy Milloss Aurél, Maurice Béjart, Kenneth MacMillan) pusztán a névsora bénító hatással lehet egy fiatal alkotóra... Ám Juronics nem az az ember, akinek személyes ambícióit, önkifejező céltudatát és alkotói szuverenitását visszafoghatná a túlzott tekintélytisztelet. Szerencsénkre. Tavaszi áldozat elmen összetéveszthetetlenül egyéni, modem és személyes gondolatiságú, hatásos színpadi szertartást komponált a Sztravinszkij-zenére négy évvel ezelőtt. Ennek a műnek a felújítása volt a mostani est záródarabja. Juronics alapvetően nem változtatott a darabon, mégis, legalább a bennünk élő emlékképekhez viszonyítva, érett-finoszete nem tanúskodik. Kosztolányi teljes joggal mondta róla, hogy hiányzik belőle a szenvedély. 1881ben Szegeden megjelent Újabb költemények című kötete is bizonyíték erre. Pósát meglepően nagyra értékelték kortársai, Mikszáth például az egyik legjobb költőnek tartotta, és azt hitte, hogy ugyanazt képviseli modott, valamiképpen teljesedett a produkció. A táncosok személye részben változott ugyan, de talán kevéssé ennek a következményéről van szó. Inkább a koreográfus-rendezői instrukciók jótékony hatásáról, amelyek szellemében a mostani előadáson dolgozhatott az együttes. Juronics nyilvánosan is beszélt egyfajta rendezői megnyilvánulásáról, amely szerint azt a színészvezetési instrukciót adta csapatának, hogy ne színészkedjenek! Hajtsák végre az előírt mozdulatokat. És ha a darab végén egymás szemébe tudnak nézni, előáll az előadás hitelessége. Az alkotói magabiztosság mellett ez az utasítás arról is beszédes, hogy Juronics számára igenis a mozdulat-közvetítette gondolat a fontos. Hogy olyasmit kíván táncosaitól, amelyre a legképzettebb színészek is csak áldott-misztikus pillanatokban képesek: önfeladó átélést, érzelmi-gondolati azonosulást. A Tavaszi áldozat mostani előadásában ilyenfajta misztikus pillanatok ejtették rabul a nézőt. A Sztravinszija lírában, amit ő a prózában. Pósa hatalmas ambíciókkal érkezett Szegedre, a szellemi élet motorja, az új ízlés formálója szeretett volna lenni. A Szegedi Napló főszerkesztője, Enyedi Lukács Pósa újságírói teljesítményével nem volt elégedett, kiderült, hogy például politikai vezércikkek írására nem alzenével egy világos, ökonomikus szerkezetű, megragadóan egyéni mozdulatelemekből organikusan építkező tánc és egy telitalálatos szcenikai megoldás egyesült és előállt - a színház. A darabnak ugyanolyan erőteljes a mozgás- és térszervezéssel, a profi előadástechnikával és szcenikai truvájokkal elért képi hatása, mint tiszta gondolatiságának, s a táncosok érzékelhető, igenis színészi azonosulásának ereje. Külön öröm, hogy a manapság sokak által lépten-nyomon avíttasnak bélyegzett, ám ettől még örök témáról, a személyiség és a közösség, a személyesség és a kollektivitás viszonyáról igazán bátor személyességgel, konzervatív értéktisztelettel és modern kifejezőeszközökkel vállalja a kérdezgetést ez a vérbeli (tánc)színházi mű. Markovics Ágnes a kiválasztott áldozatlány szerepében képes volt egyedül is fölmutatni, amit együtt a többiek: az előadói alázattal és profizmussal létrehozható egyediséget, személyességet. kalmas. Elsősorban színikritikákat írt, majd 1883-ban a megnyílt új színház titkára lett. Pechjére a színház hamarosan leégett, ezért egy időre állás nélkül maradt. Az is előfordult, hogy bujkálnia kellett a háziúr elől, mert nem tudta kifizetni a hónapos szobát. Szegedi éveiben legalább tíz kötete jelent meg. BaJó volt nézni az estet nyitó új Juronics-koreográfiát, a Menyegzőt is. Effekt-hiányos, csak a tánc, a mozdulat erejével ható darabot Ígért előzetesen az alkotó, ám a Menyegző egyáltalán nem nélkülözte a Juronicstól szinte már megszokott attraktív szcenikai ötleteket. A legjobban tetszett a találó „maüjoska-tánc", amelynek létrejöttében alighanem nagy része volt a Szegedi Kortárs Balett állandó tervezőművészének, Molnár Zsuzsának is. Kibogozhatatlan persze, s mi tagadás, a nézőt kevéssé is érdekli, melyik alkotónak mennyi invenciója szervül egy-egy pompás színpadi képbe. Tény, hogy a „parketten" simán gördülő, szinte úszó, fejetlen menyasszonybábuk és az eleven táncosnők „együtthatása" nemcsak artisztikus, hanem asszociatív színpadi képsor is: érzelmes szarkazmussal idéz némely orosz néptánc-stilizációkat vagy klasszikus balettjeleneteket. Vagy menyegzői rítusokat. Sztereotípiákat általában. Ez a telitalálatos jelenet: mintegy sűrítrátságot kötött Dankó Pistával, aki a régi magyaros versformákban írt költeményeit megzenésítette. Ebben a korszakban rendkívül divatosak voltak a népszínművek, Almási Tihamér, Békefi Antal és Molnár György darabjait Szegeden is bemutatták, amelyekhez a Pósa-Dankó szerzőpáros „szállította" a dalbetéteket. - Pósa Móra Ferenccel is jó barátságba került... - Mórát tulajdonképpen Pósa fedezte föl, emiatt szinte apa-fiú kapcsolat alakult ki közöttük. Móra pályafutása során nagyon sok emberrel szembe került, Pósa talán az egyetlen, akit sohasem tagadott meg, és szinte fiúi ragaszkodással kötődött hozzá. - Pósa az 1880-as évek végén visszatért Budapestre. Ezután is tartotta a kapcsolatot Szegeddel? - Igen, hiszen a szegedi sajtóban rendre feltűntek írásai. Budapestre kerülvén az Én Újságom című gyermeklap főszerkesztője lett, Mórát, Krúdyt, Jókait is sikerült megnyernie az ügynek. (Volt ennek szegedi előzménye is, egy sajtótörténeti kuriózum: 1882-ben mény. A Menyegző című új darab ismét ama férfi-nő-téma feldolgozása természetesen, mint annyi más Juronics-koreográfia - ezúttal az érzelmes szarkazmus jegyében. Myriam Naisy az Angyalok suttogása című, a Szegedi Kortárs Balett számára komponált, pár hónappal ezelőtt látott darabjával rendkívül magasra tette a mércét. A színházi hatás eszközarzenálját szinte mellőző, úgyszólván kizárólag a mozdulatkombinációk folyamának helyzet- és hangulatteremtő erejére hagyatkozó koreográfusként ismertünk meg a francia művészt. Az Angyali suttogások olybá tűnt. mint egy igazgyöngy: tiszta, kristályos-kemény, vonzóan csillogó. Naisy új művében, az Orfeuszban, talán a mitológiai témához tapadó konvenciónk, a „történet" kötelezősége miatt a kristályszerkezetet érezzük sérültnek. Valahogyan puhább, lazább, elengedettebb a tánc. Meglehet persze, hogy igazságtalan az összehasonlítás. Egyfelől nagyfokú szabadsága van a koreográfusnak ennek a Sztravinszkij-zenének a feldolgozásakor (hiszen Balanchine óta senki nem nyúlt hozzá). Másfelől viszont a mitológiai mese kötöttségnek számít, mert nézői várakozásokat hív elő. Myriam Naisy legjobb alkotói erőit viszont alighanem azok a zenék hívják elő, amelyek nem köthetők konkrét tartalmakhoz. Az Orfeusz című balett egyes részletei rendkívül erősek, gyönyörű, organikus mozdulatsorok teszik próbára az előadói kvalitásokat és kápráztatják a nézőt. A mű-egész azonban túl laza szerkezet ahhoz, hogy Orfeusz és Euridiké meséjét „rá lehetne fogni". A „történet-mondás" alighanem olyasmi, ami nem Naisy igazi alkotói terepe. Sulyok Erzsébet Jó Barát címmel önálló gyermeklapot indított, ami tizenhét számot élt meg.) Pesten a Kerepesi úti Orient Szállóban volt a törzsasztala, ahová Szegedről is sokan följártak. Mikszáth, Gárdonyi is gyakran megfordult a Pósa-asztalnál, és két neves festőművész, Feszty Árpád és Vágó Pál - akinek a múzeumban látható árvtzi képét minden szegedi ismeri ugyancsak törzstagnak számított. - Mit gondol arról, hogy Pósa Lajos emlékét domborművei örökítik meg? - Pósa életéből tíz évet áldozott Szegedre, Mikszáthtal együtt második szülővárosának nevezte, megérdemli, hogy megőrizze emlékezetében az utókor. Noha művei nem képviselnek magas esztétikai színvonalat, költészete sajátos korigényt elégített ki. Több száz költeménye vált Dankó Pista nótái révén népszerűvé, és még Bartók Béla is zenésített meg Pósa-verset. Halála után Kosztolányi szeretettel emlékezett meg róla, egy sohasem létezett idilli világ képviselőjének tartotta, és Pósa önvallomásszerű sorában - „Szegénynek születtem, szegénynek maradtam, mindig csak vettem, sohasem arattam" - vélte megragadhatónak az életmű lényegét, jellegzetességét. Hollösi Zsolt Ki volt Pósa Lajos? Domborművet kap Dankó Pista szövegírója Baranyai Zsolt: Ahogy Kosztolányi mondta, Pósa egy sohasem létezett idilli világ képviselője volt. (Fotó: Karnok Csaba)