Délmagyarország, 1999. december (89. évfolyam, 280-304. szám)

1999-12-23 / 299. szám

CSÜTÖRTÖK, 1999. DEC. 23. SPORT 7 Baksi asszony köszöntése Etus néni százéves Munkatársunktól Ópusztaszer és Kistelek közötti kicsiny faluban, Kutyanyakon 1899. december 22-én született Etus néni. Miután férjhez ment, Baksra költözött, ahol mind a mai napig is lakik unokájával és családjával. Kovács Józsefné tegnap ünnepelte 100. születésnapját. Ebből az alkalomból a baksi idősek otthonában ajándékokkal és vidám műsorral kedveskedtek a néninek. A település polgármestere, Balogh Lajosné száz szál vörös szegfűből kötött hatalmas csokrot és különféle finomságokból álló ajándékkosarat adott át az ünnepeltnek. A helyi óvodások és iskolások pedig versekkel, dalokkal és betlehemes játékkal köszöntötték Kovács Józsefnét. Etus néni könnyezve mondta el, hogy már eltemette férjét és két gyermekét. Most unokája, Németh Lehel Rózsa utcai házában él. A néni pontosan emlékszik a régi dolgokra. Elmesélte féijhez menésének rövid történetét. Lakodalmat tartottak a szomszédban, mikor ő 18 éves volt. Át is ment a vacsorára. Vele szemben ült egy fiatalember, akinek megtetszett. Beszélgetni kezdtek, eközben kiderült, hogy a legény nem is annyira legény, gyűrűs mennyasszonya van. Ez azonban nem okozott gondot, a fiatalok „megszerelmesedtek", két év múlva össze is házasodtak. A születésnaposnak száz szál szegfű dukál. Kovács Józsefnét unokája, Németh Lehel és felesége is megajándékozta. (Fotó: Somogyi Károlyné) Ma este a vtv-n: műsorfolyam indul Ezredkép Szegedről - Szegednek DM-informáciő Ma, csütörtökön este nem sokkal nyolc órá előtt a szegedi televíziózás történetében egyedülálló műsorsorozat veszi kezdetét: a Szegeden az elmúlt több mint húsz évben készült archív filmeket láthatják a nézők a Szegedi Városi Televízió csatornáján, összesen mintegy 60 órában. Az Ezredkép Szegedről Szegednek című műsor a vtv és a Magyar Televízió Körzeti Stúdiójának közös produkciója, a részletes programot pedig a Délmagyarország számaiból, illetve egységes szerkezetben lapunk december 21-i mellékletéből lehet megtudni. A műsort a két felelős szerkesztő, Gróf Róza és Bubryák István úgy építette fel, hogy minden nap két ismert szegedi személyiség hívtak vendégnek a stúdióba, s a velük készített beszélgetéseket ölelik körül a filmek. Az első napon, este nyolc órától Darvasi László író és Dlusztus Imre, lapunk főszerkesztője beszél a költészetről és az ünnepvárás izgalmairól. A régi filmek között pedig egyebek mellett a Canticum kamarakórusról, a Kárpát-medencei zsidó népzenéről, pásztormesterségről és Tomsits Rudolf jazzmiséjéről szóló alkotásokat láthatják a nézők. A december 24-én 19 órától sugárzásra kerülő, de még a múlt héten rögzített adás szomorú aktualitást kapott: a műsor vendége Benyik György mellett az a Keszthelyi Béla, aki december 22-ére virradóra tragikus hirtelenséggel elhunyt. A teológus professzor és a nyugalmazott főgyógyszerész a szeretet ünnepéről, a jótékonykodásról beszél - immár ez a beszélgetés is archívnak számít. A nézők megtekinthetik ezen túl az ajnácskői templomépítés történetét, végigkövethetik a legszögedibb szögedi, Bálint Sándor életét és dicsőítő éneket láthatnak Berdál Valériáról. Szombaton, december 25-én délután négytől Sándor János rendező és Juhász Antal néprajzkutató a stúdió vendége, akik szegedi és Szeged környéki népszokásokról, színházi karácsonyokról beszélnek. Közben Mentes Józsefről szóló dokumentumfilm, Pál Tamás portréja, Budai Sándor sándorfalvi citerakészítő életét és a Szegedi Nemzeti Színház 100 éves történetét bemutató film színesítik a műsort. Vasárnap már déli 12 órakor útjára indul az Ezredkép. A vendégek ezen a napon Kass János grafikusművész és Vajda Júlia operaénekes, akik a szegediség, a város megtartó ereje és az alkotás folyamata kérdését járják körül. Az archív filmek között a nézők megtekinthetik Kopasz Márta portréját, Gyékényesek címmel a tápaiakról szóló filmet, Dómján Edit életéről szóló összefoglalót, egy Misura Zsuzsával készült beszélgetést és Csáth Géza Janika című színművének tévéváltozatát. Elhunyt Keszthelyi Béla A karácsonyi bevásárlás finisében talált meg a hír: életének 75. évében, kedden este szívinfarktus következtében meghalt dr. Keszthelyi Béla. Két hete sincs, hogy legutóbb beszélgettünk, alig tudom elhinni. Igazi, európai gondolkodású, művelt polgárát veszítette el a város, aki az elmúlt évtizedekben nem hiányzott talán egyetlen színházi premierről vagy jelentősebb kiállítás megnyitójáról, fontosabb közéleti eseményről sem. Nagyszülei még Temesvár környéki svábok voltak, de ő már Szegeden született. Imádta a muzsikát, amihez kulcsot még Király-König Péter zeneiskolájában kapott. Karmesternek készült, de amikor 1947-ben hazajött a kétéves angol hadifogságból, jobbnak látta biztosabb pályát választani. A szegedi egyetemen szerzett gyógyszerész diplomát, majd évtizedeken át példás lelkiismeretességgel gyakorolta hivatását, végül megyei szakfőgyógyszerészként ment nyugdíjba. Igazi szerelme azonban egész életében a zene és a színház maradt, harminc éven át a Szegedi Szabadtéri Játékok ügyelőjeként dolgozta végig nyári szabadságát. Simándy Józseftől Moldován Stefániáig, Berdál Valériától a fiatal Frankó Tündéig rengeteg művésszel baráti kapcsolatokat ápolt. Hatalmas diszkotékája sokszor kisegítette a hivatásos muzsikusokat is, ha valamilyen fellelhetetlen ritkaság után kutattak. A Pro Concordatia Populorum nemzetközi lovagrend egyik magyarországi vezetőjeként aktív karitatív munkájával is sokaknak példát adott. Temetéséről később intézkednek. H. Zs. Napra pontosan tíz éve Tűzkeresztség A szervezet vezetőségének közreműködésével (középen) Pancza Istvánné elnök átadja a varrógépet Ötlik Istvánnénak. (Fotó: Gyenes Kálmán) Munkatársunktól A Független Női Szövetség megyei szervezete elsősorban idős és nagycsaládos tagjait ajándékozta meg tegnap délelőtt Szegeden. Az immár tíz esztendeje működő szervezet idén először, hagyományteremtő szándékkal osztott adományokat a rászorulóknak. Pancza Istvánné Csongrád megyei elnök elmondta: a Független Női Szövetség a Független Kisgazdapárt civil szervezete, és megyei szinten nyolc alapszervezete működik Csongrádon, Csanyteleken, Hódmezővásárhelyen, Szegváron, Szatymazon, Apátfalván, Makón, illetve Szegeden. Összesen közel félezer tagot tartanak nyilván, akik között most osztották szét a karácsonyi ajándékokat. Gazdára találtak különféle tejtermékek, szalámik, közel négy mázsa liszt, száz darab kilós kenyér és vasalóállványok. Babaetetőszékből és varrógépből csak egyet-egyet tudtak adni, így az előbbit egy várandós kismama, az utóbbit pedig egy kiskundorozsmai háromgyermekes, bedolgozó édesanya kapta. First siass G

yakran utazom vonattal, nagyobb távolságra jóval kényelmesebb az autóbusznál, olcsóbb az autónál Lapos pénztárcám miatt másodosztályú utas vagyok, de mivel mindig az intercity járatokat választom, ez nem is jelent érzékelhető lecsúszást. Kedden kivételesen első osztályon mehettem Budapestre. Visszafelé nem vártam meg a délutáni IC-t, gondoltam, jó lesz a 14.20-as gyors is. Elvégre a first class besorolás a világon mindenütt kiemelt szolgáltatást ígér. A lerobbant szerelvényen, a kopott eleganciájú, szürkébe hajlóan bordó üléshuzatokon nem akadtam fenn. Alapvetően empatikus vagyok, tudom, nehéz helyzetben van a MÁV, azt a luxust már nem engedheti meg magának, mint az átkosban, amikor az első osztályon emblémás, hófehér huzat védte a fejtámlákat. A ceglédi majd' félórás várakozás után már nehezebben viseltem, hogy nincs fűtés a kocsinkban. Már alkonyodott, amikor Kecskemét előtt megérkezett a kalauznő. A jegyemre csak egy pillantást vetett, minthogy az egész kocsiban világítás sem volt, és az erős szürkületben úgysem tudta volna elolvasni. Amikor finoman a fűtés felől érdeklődtünk, bocsánatkérően széttárta a karját: nem tud mit tenni Kiskunfélegyházán már sapkában, kabátban vacogtak az első osztályú utasok. A neves professzor joggal méltatlankodott, hiába cipelte magával a szakirodalmat, a sötétben nem lehet olvasni sem. A

mikor összefagyva, félórás késéssel végre megérkeztünk Szegedre, egy külföldi utasnak csak egyetlen elképedt kérdése maradt: This is the first class, isn't it? Egészen biztosan ez az első osztály? Hollósi Zsolt Karácsonyi adományok Nehezen virradt. Napra pontosan tíz éve, 1989. december 23-án hajnalban a nagylaki határátkelőhelyen sokan várták a sorompó felnyitását. A sorban többen mar másodszor próbálkoztak, éjfél körül látták is Arad szélső épületeit, amikor lövöldözés kezdődött, s az országúton szembejövő páncélosok, a torkolattüzek fényei, a nehézgéppuskák ugatása viszszafordulásra kényszeríttette a magyar autókonvojt. A Délmagyarország hivatalosan senkit sem küldött helyszíni tudósításra, s ha a főszerkesztő „Simon Pista" nem is tiltotta meg kifejezetten beosztottjainak a tűzkeresztséget, a pénteki szerkesztőségi értekezleten látszott rajta, elég lesz neki az ünnep utáni számba a Magyar Távirati Iroda tudósítása is. Féléves újságírói múlttal magam is maradtam volna a fenekemen, ám a bizonytalanul vezető, s a Vasárnapi Híreknél külsősként dolgozó volt délmagyaros kolléga megkért, legyek az okkersárga 1200-as Lada sofőrje. Csak kilenc óra körül jutottunk át a határon, hosszas adminisztráció után. A szigorú vizsgálat azonban nem volt akadálya egy pesti, lelkes ifjakból álló csapat átcsúszásának, itt a nagy felindulásban egyikük - máskülönben az adóhivatal akkori első emberének közgazdász gyermeke otthon hagyta az útlevelét, így kénytelen volt a csomagok közé rejtőzni. A falvakban ujjukkal V-betűt formálva integető embercsoportok, s kéregető gyermekek között autóztunk, meg-megállva, először marékszám, később már csak egyenként osztogattuk a szaloncukrot. Azt mondanom sem kell, milyen hamar elfogyott a készlet. Aradig nem is igazoltattak bennünket, viszonylag jó tempóban haladhattunk, a városban azonban feketekörmű, piszkos ujjak lapozták át útleveleinket. A gyűrött, borostás arcokon lassan végigfutó a mosoly feledtette, talán nem is volt joguk igazoltatni. A jog is, a rend is hiányzott azokban a napokban Romániában, hiszen, mint mondták - mondtuk forradalom volt. Később elég sokan vitatták ezt a határ mindkét oldalán, számosan a rendszerváltást is megkérdőjelezték, s csak szimpla hatalomváltásról, államcsínyről beszéltek. Az biztos, nehezebben lódultak neki a dolgok odaát, sokkal lassabban haladt a társadalmi, gazdasági átalakulás, mint itthon. Bár az ország nemrégiben bekerült az EU-tagfelvételre várakozók előszobájába - alaposan inflálva ezzel a vitathatatlan magyarországi erőfeszítéseket -, hetekre pontosan a romániai események tizedik évfordulóján, kormányválságról ír a világsajtó. Előtte meg vasutassztrájkról írt, s 1989-ben is vasutassztrájkkal kezdődtek az események. Arad főterén óriási tömeg hullámzott, s egy közjáték gyorsan meggyőzött bennünket arról, hogy a hangosbeszélő ellenére nem egy május elsejei ünnepség közepébe csöppentünk. Két karszalagos civil futva vitt, vonszolt egy zilált külsejű embert, egy szekust, menekülve a lincshangulatú, s ugyancsak futólépésben mozgó tömeg elöl. Jó néhány kisszekust agyonvertek akkoriban, a nagyok közül azonban keveseknek esett bántódásuk, s maga a jól strukturált, óriásira dagasztott, módszereiben vitathatatlanul profinak nevezhető titkosrendőrség is sikeresen mentette át magát a jövőbe. Persze ez csak sokkal később derült ki, s miként nálunk, úgy a szomszédban sem mertek szembesülni a múlttal, mint ahogy tették ezt például Németország keleti felén. Életem első éles lövéseivel is Aradon találkoztam, s bizony, csak a hang volt olyan, mint a katonasági lőgyakorlaton. Lippai páncélosok ürítették ki pillanatok alatt a főteret, majd negyven fokos szögig emelve toronygéppuskáikat olyan csöndet varázsoltak a térre, hogy mukkanni sem mert senki. Mi is indultunk gyorsan tovább Temesvárra. Temesváron először az volt a furcsa, mindenki szorosan a házak oldalához lapulva közlekedett. Mielőtt a forradalmárok főhadiszállásaként funkcionáló szállodához értünk volna, az utca végén lövöldözés robbant ki. Mélyebb hangú toronyfegyverekre élesebb géppisztolysorozatok válaszoltak, a szálloda mögötti keresztutcában fényjelzős lövedékek cikáztak egy-két emelet magasságban. Amíg látszott, honnan jön és hova megy a golyó, addig nem volt túl nagy a félsz, amikor azonban nagyon közelinek tűnt a géppuska ugatása, ráadásul nem is látszott a becsapódás helye, kezdtük megbánni hősködésünket. Később fejünk fölé, az ereszcsatorna alá is kaptunk egy sorozatot - csak úgy ráztuk ki a gallérunkból a vakolatport -, minek hatására minden maradék kedvünk elment a haditudósítástól. Ezt követően már mi is úgy közlekedtünk, mint a temesváriak, kabátunkkal mintát vettünk minden egyes ház homlokzati festékéből. A karácsony eredendően a születésről szól, Aradon és Temesváron azonban inkább temettek tíz évvel ezelőtt. Köztük volt Nicoara Elena, a hosszú barnahajú, gyermekkórházi ápolónő is, akinek két centiméter átmérőjű fejbőrdarabját a plafonhoz közel a falba szögezte a koponyán áthatolt, eltévedt géppisztolygolyó. Kovács András Karácsonyi temetés Aradon. (A szerző felvétele)