Délmagyarország, 1999. december (89. évfolyam, 280-304. szám)

1999-12-04 / 283. szám

SZOMBAT, 1999. DEC. 4. HIRDETÉS 7 Megjelent a „renitens" lelkész-költő gyűjteményes kötete Molnár János poszadai csatája Nyolcvan éve hunyt el a kiváló tudós Kálmány Lajos ismeretlen arcképe E máig ismeretien portré a csanádpalotai plébánia gyűjteményéből ez év ászén került elö Molnár János: Amikor a Szabad Európa bemondta a hírt, sokan megkerestek: ha baj történik, gondoskodnak a családomról. (Fotó: Miskolczi Róbert) Névjegy Molnár János költő, elbeszélő, református lelkész 1949-ben született Nagyszalontán. Középiskolai „politikai" ügye miatt nem tanulhatott képzőművészként, 1970-ben a református lelkészi szolgálatot választotta. Kolozsvári teológiai főiskolai évei után újra a román titkosrendőrség látókörébe került. Az akkori egyházi vezetés közreműködésével a Securitate 15 éven át zaklatta. Közölt az Ellenpontok című erdélyi szamizdatban, majd Tőkés Lászlóval közösen emelt szót a rezsim falurombolási terve ellen. 1989 márciusában családjával Szegedre telepedett, azóta az egyetemi könyvtár munkatársa. Gyűjteményes verskötetét, amely az akkori Erdélyben nem jelenhetett meg, Szárnyak címmel a napokban adta ki a Bába és Társai kiadó. Móra Ferenc máig érvényesen nevezte a legnagyobb magyar folkloristának. Szegénységben, elhagyatottságban halt meg Szeged-Alsóvároson 1919 decemberének első napjaiban. Temetésén a papon, Móra Ferencen és két múzeumi munkatársán kívül csak sirató koldusasszonyok vettek részt. 1852-ben Fölsővároson tímárcsaládban született. A kegyes oskolában, a piarista gimnáziumban tanult, és szívta magába Dugonics András, Révai Miklós, Csaplár Benedek szellemét. Érettségi után édesanyja kívánságára a temesvári papnevelőbe iratkozott. Bonnaz Sándor megyés püspök 1875. július 24-én szentelte pappá, és augusztus 15-én rendelte Pécskára segédlelkésznek. Itt kezdte népköltészeti gyűjtőmunkáját. Püspökei csaknem évente helyezték új községekbe: Csanádapácán, Battonyán, Szeged-Rókuson, Szajánban, Törökbecsén, Apátfalván, Szőregen, Csanádpalotán, Mezőkovácsházán, Csókán, Magyarszentmártonban, Németeleméren szolgálta egyházát és népét, s közben fáradhatatlanul gyűjtötte és újabb kötetekben adta ki a nép szellemi kincseit (Szeged és népe. 1-3. k. Arad-Szeged, 1881, 1882, 1891.). Szőregen elmélyült elméleti tudása, s megjelentette maradandó értékű dolgozatait. 1914-ben három könyve is napvilágot látott. Gondozásában jelent meg Ipolyi Arnold népmese gyűjteménye, és a Hagyományok két kötete saját gyűjtését tartalmazta. A 2. kötet alcíme: Borbély Mihály mondása után. Ez - elsőként a magyar mesekutatás történetében - egyeüen mesemondónak, az egyházaskéri írástudatlan juhásznak mesekincsét tartalmazza. Hagyatékából eddig két kötet jelent meg (Történeti énekek és katonadalok, 1952; Alföldi népballadák, 1954). Gyűjtéséből még mesék, mondák, hiedelmek, babonák várnak kiadásra. Negyvenéves múlt, amikor 1894-ben Dessewffy Sándor püspök kinevezte Csanádpalotára plébánosnak. Papi teendői mellett gazdálkodott, ám ezt sem hívei, sem fölöttesei nem nézték jó szemmel. 1906 augusztusában agyvérzés érte. Lassan gyógyult, ezért az új püspök, Csernoch János nyugdíjba küldte. 191 l-ben hazatért szülővárosába, s gyógyulóban ismét gyűjtőmunkához látott. Elméleti tudásának frissen tartására be-bejárt a Somogyikönyvtárba. Ekkoriban ismerte meg őt Móra Ferenc. Az utolsó magyar sámán (1928) című emlékezésében alakját így írta le: „Oszlopokon járó, nagytestű óriás; magamformájú ember, pedig én is megütöm a mértéket, kihasadt volna belőle kettő. Példátlanul nagy, gömbölyű koponya, violásba játszó, tömpe orrú szokrátészi arccal, pillátlan, kerek szemekkel, különös, tüzes katlanokkal, amelyekben egyszerre fonott fájdalom, gyűlölet, cinizmus és fanatizmus. Az egyik karja szélütötten lógott, a másikkal mindig kefélgette a kizöldült, eltükrösödött, hosszú papi civilkabát mellét, s mentől jobban kefélgette, annál több lett azon a pehely, a kenyérmorzsa és az a mefitikus bűzű dohánykaparék, amely belesül a pipa aljába..." Kálmány ekkor már túl volt a hatvanon. Mindeddig egyetlen arcképét ismertük: 1893-ban az Ország-Világ közölte. Negyvenegy éves volt akkor, de valószínű, hogy e fényképe néhány évvel korábban készült. Szintén Móra írta róla: elment szülővárosából szép, piros képű, mosolygós szemű fiatal papként, és mikor évtizedek múlva visszatért belé, akkor már az egész világgal tengelyt akasztott, teljesen elvadult ősember gyanánt járt a számára idegenné vált városban, amely ügyet se vetett rá... Szeptember 25-én emléktáblát avattunk a csanádpalotai plébánia falán. Domborművének alkotója, Világhy Miklós fiatal szobrászművész fölhívta a figyelmemet a plébánián őrzött csoportképre, amelyen Kálmány is szerepel. Hári Lajos plébános kölcsön adta a palotai kosárfonókról 1903-ban készült nagy méretű képet, s kinagyíttattam belőle a köcsögkalapos Kálmány arcképét. Most tehát az Ország-Világ képe és Móra leírása közti időből is van hiteles arcképünk a még egészséges, híresen nagy erejű, ötvenegy éves paptudósról. Pétor László • A kiváló szegedi folkloristáról - halálának 80. évfordulóján - tegnap délután tisztelői a Dugonics temetőben, koszorúzással emlékeztek meg. Az alábbi interjúban Molnár János erdélyi származású költö, református lelkész vall zaklatott romániai életpályájáról. A kirajzolódó történet jól jellemzi a Ceausescu korabeli összekuszált hivatási és emberi viszonyokat. - A Ceausescu-rendszerben számos erdélyi értelmiségi próbálta meg yfedőszakma" mögé rejtőzve megőrizni autonóm gondolkodását. Ön ugyancsak nem eredeti életcélként választotta a református lelkészi szolgálatot, mégsem rejtőzött el benne: élettörténete még erdélyi viszonylatban is különösen hányatottnak számít. Hogyan figyelt fel önre a romániai hatóság? - Azzal kezdődött, hogy 1966-ban nem akartam belépni a KISZ-be. Néhány hónappal ezután a Nagyváradi Művészeti Líceumban 17 évesen egy diákcsíny miatt egy évre kizártak az ország iskoláiból. Politikai gúny irat formájában írtam meg a kőolajról szóló kémia dolgozatomat. Egy hétre rá már be sem mehettem. Régi iskolám azután sem fogadott vissza, hogy a büntetés letelt; egy tanfelügyelő szánt meg, és helyezett el az egyik román líceumban. Később egykori társaim elmesélték: a Securitate mindannyiukat kikérdezte. Naivul azt hittem, az esetnek nem marad nyoma, de ezután hiába felvételiztem Bukarestben, majd Kolozsváron a művészeti főiskolára - jó eredményem ellenére sem vettek fel. Végül megelégeltem a hiábavaló jelentkezést és frni kezdtem; Molnár Gusztáv történész tanácsára - elsősorban a szellemi környezet miatt - jelentkeztem a református teológiai főiskolára, majd csatlakoztam a Gaál Gábor irodalmi körhöz. A Securitate látókörében - Milyen élet volt Kolozsvárott a református teológiaifőiskolán? - A teológián 1970 és 1975 között olyan társaság jött össze, amely nemcsak a hit kérdéseivel foglalkozott, hanem szélesebb társadalmi összefüggéseket keresett. Önképzőkörünket a többi egyetemi hallgató is látogathatta. Előadóként megfordult ott Sütő András, és a román írószövetség későbbi elnöke, Dumitru Radu Popescu is. - Azt mondják, az erdélyi református egyház akkori vezetői együttműködtek a román rendszerrel. Mit tapasztalt ebből? - Személyesen is meggyőztek róla. A főiskola után Szatmárnémetibe helyeztek lelkésznek, de 2 hónap után eltanácsoltak, mert a Securitate akkor kezdett velem „foglalkozni". Egy „téves" feljelentés nyomán öt napig gyomroztak, hogy ismeijem el, irredenta tevékenységet folytatok. De ezt úgy kell elképzelni, hogy a váradi püspökségre hívattak, és onnan irányítottak tovább a vailatókhoz. Szatmárról Zilahra kerültem, ahol kemény munka várt, mert a főlelkészt akkor éppen felfüggesztették. Nemsokára tovább akartak helyezni Temesvárra, ám ezt orvosi segítséggel kijátszottam. Egy ideig fröccsentőként dolgoztam Kolozsvárott egy kisiparosnál, amíg egy napon apám hívott, hogy sürgősen jelentkeznem kell egy kis máramarosi helységben, Sülelmeden, különben megfosztanak palástviselési jogomtól. Nekem senki sem szólt, nyilván, az egyház akkori vezetése arra spekulált, hogy nem értesülök kinevezésemről, és megszabadulnak tőlem. Meglepetésükre megjelentem a nagybányai esperességen. Két és fél évig éltem Sülelmeden, közben megnősültem. Feleségem, aki Kolozsvárott angol-magyar szakon végzett, a környékbeli településeken tanítón. Egy alkalommal azonban riportot írt az Ifjúmunkás című hetilap pályázatára egy helyi ügyről, amelyben az iskola igazgatója is érintett volt. Megfenyegették, hogy elbocsátják. Ezután hazament Marosvásárhelyre azzal, hogy majd én is megpróbálom áthelyeztetni magam. El is helyeztek a Bihar megyei Tamásdára, oda ahol a történelmi Magyarország két épségben megmaradt román kori temploma közül az egyik található. így visszakerültem Nagyvárad közelébe, ahol az Ady Endre Irodalmi Körben tevékenykedtem. Akkoriban indult meg az Ellenpontok szervezése... ,,Eldöntöttük: színleg elválunk" - A Ellenpontok az egyetlen szamizdat lap volt Erdélyben és egész Romániában, kiadása a rendszer erős szorításában nagy kockázattal járt. Kik vettek részt a szervezésben? - Az Ellenpontok szerkesztője Ara-Kovács Attila volt, ő szervezte a lapot, és nála futottak össze a kéziratok. Tóth Károly és Tóth Ilona is kezdettől dolgozott rajta; utóbbiról kevesebbet beszélnek, pedig ő sokszorosította Írógépen a lapot. Egy idő után Szőcs Géza is bekapcsolódott, és Keszthelyi András is. Én magam szerzőként vettem részt az Ellenpontokban, akárcsak a kolozsvári Mészáros István, és a nagyváradi Takács Ferenc, aki ma a Miniszterelnöki Hivatalban a kisebbségi ügyek tanácsosa. A lap 1982 novemberében bukott le. Ebből én kimaradtam, mert 1982 augusztusában megszületett a fiam, és hónapokig nem utaztam sehová. Hozzám 1983 januárjában jutott el a Securitate, valószínűleg azért, mert látogattam az állásukból elbocsátott ellenpontosokat, és élelmet vittem nekik. Házkutatást tartottak, elvittek egy csomó mindent, majd engem is bevittek. Meglepetésemre tőlem tudták meg, hogy közöltem a lapban; én azt hittem, a többiek már beszéltek erről. Az eset következtében áthelyeztek Királydarócra, ahová nem mentem el, és nem is mehettem volna, mert a parókián még haldoklott az idős lelkész. Tamásdai embereim közben aláírást kezdtek gyűjteni, hogy ne engedjenek el onnan. A püspökség azonban a Securitatéra hivatkozva megfélemlítette a falusiakat. Végül az esperesnek támadt az ötlete: mi lenne, ha szembetegségemmel kérném rokkantsági nyugdíjaztatásomat. Belementem, mert addigra retina-bevérzést kaptam. Az orvosi bizottság előbb visszautasította a kérést, később viszont, nem tudom, a Securitate vagy a püspökség közbenjárására, kéretlenül is jóváhagyták. - Ez azt jelentette: élhette volna a politikai „rokkantak" visszavonult életét? - De a baj nem járt egyedül, feleségemet kirúgták a tanügytől, és közölték vele, hogy addig nem fog tanárként dolgozni, amfg az én feleségem. Elutaztunk Marosvásárhelyre, hátha ott kap munkát, de még lefizetéssel, és még a konzervgyárba sem kellett. Ekkor úgy döntöttünk, színleg elválunk. Gyermekünk egyéves volt. Kincses Előd jogász lett az ügyvédünk, a későbbi RMDSZ-képviselő, aki a román álláspont szerint 1990. március 15-én a „magyar ellenállást" szervezte Marosvásárhelyen. Rokkantsági nyugdíjamból és feleségem óradíjából éltünk. Ahogy lenni szokott, az emberek nemigen ismertek meg az utcán, bár Markó Bélához például bármikor felmehettem. Ezt az állapotot anyám elégelte meg, és a püspökhöz ment el fiáért könyörögni. Az akkori kolozsvári püspök nem volt hajlandó segíteni, a nagyváradi pedig annyit mondott, hogy majd beszél a „hatóságokkal". Egy idő után behívattak, és közölték, hogy kihelyezhetnek, de nem magyarlakta területre és nem a magyar határ mellé. így kerültem a mócvidéki Borossebesre. Százhuszonkét hívem volt, közülük sokan nem szívesen vállalták magyarságukat. Szerencsémre jól beszéltem románul, és a hívek még büszkék is voltak rám, amikor a románok „a magyarok papját" dicsérték. Nagyváradról közölték, hogy itt fogok megöregedni. Kiszámoltam: körülbelül 20 év alatt temettem volna el a gyülekezetet. - A családja hogyan viselte ezt az életet? - Feleségemet időközben egy külföldiek által látogatott szanatóriumba vették fel takarítónőnek - angol tolmácsi munkára. Fizetéskiegészítésül pedig a főorvos juttatott az általa kapott ajándékokból. Magyar óvoda híján a fiam román gyerekek közé járt, egyedüli magyar volt a csoportban, és alig tudott románul. Egyszer elmesélte, hogy óvodai játékként beállították egy kör közepére, és az óvónő vezényletére a többi gyermek úgy tett, mintha köveket dobnának rá. Kiderült, hogy a poszadai csatát „játszották". Poszadán 1330-ban Baszaráb havasalföldi vajda Károly Róbert ellen nyert csatát, úgy, hogy a völgyben vonuló király seregére fentről köveket zúdítottak. Ekkor már nagyon nehéz volt. Megtörtént, hogy felhívtak telefonon és közölték, hogy megcsalt a feleségem, más alkalommal meg rólam állították ugyanezt. Titkosszolgálati módszerekkel - Mindjárt sikerült is? - A magyar fél kétszer utasította vissza letelepedési kérvényünket, pedig akkoriban szinte mindenkinek jóváhagyták. Harmadjára egy állatorvos barátom révén, aki többek között Alföldy László kutyáját is gyógyította, a konzulhoz fordulhattam. Kiderült, hogy Magyarországon - 1987-ben egyáltalán nem örültek annak, hogy őszintén leírtam, mi történt velem Erdélyben. Ráadásul azok a barátaim, akik korábban átmentek, olyan csoportokhoz tartoztak, amelyeknek létszámát nem akarták tovább szaporítani. Alföldy azt tanácsolta, hogy feleségem jöjjön át, szerezzen papírt egy munkahelyről, és innen indítsa el az ügyet. így is történt. Egy másik tanácsra Aczél Györgyhöz vitték a dolgot; állítólag ehhez Madaras József színművész, Aczél bizalmasa segített hozzá. A románok persze elengedtek, annál is inkább, mert 1988-ban Tőkés Lászlóval felszólaltunk a falurombolási program ellen. - Emlékszem, a Szabad Európa rádió is bemondta. Hogyan került kapcsolatba Tőkés Lászlóval? - Évfolyamtársam volt Kolozsvárott. Ő is az én borossebesi időszakom kezdetén lett „munkanélküli". Ülősztrájkot folytatott a püspökség előtt. Egy napon felkeresett, és hozta a hírt, hogy elhelyezték Temesvárra. Elhatároztuk, hogy tartjuk a kapcsolatot. Amikor a „szisztematizáiási tervről" egyre többet lehetett hallani, beadványt szerkesztettem és megmutattam neki. Mindjárt csatlakozott, hozzáírt még két pontot, és javasolta, hogy a beadványt ne csak Nagyváradon, hanem a kolozsvári egyházkerületben is ismertessük. Szerettük volna, ha minden egyházmegyében felolvassák, de végül is erre nem vállalkozott senki, egyedül én olvastam fel Aradon. Legnagyobb meglepetésemre a résztvevők - még az esperes is - támogatták a beadványt, így az haladt tovább, amíg valaki nem jelentette Papp László akkori nagyváradi püspöknek. A szöveget előzőleg elküldtem egy holland barátomnak, akivel megegyeztünk, hogy adott jelre beolvassák a Szabad Európa rádióban is. A püspökségen titkosszolgálati módszerekkel hallgattak ki, s azzal zárták a dolgot, hogy majd a hatóságok eldöntik, mi legyen. A hatóságoknak azonban ekkor már valószínűleg nem kellett a nyilvános botrány, így csak fegyelmit kaptam. Amikor 1988 szeptemberében a Deutsche Welle, majd a Szabad Európa bemondta a hírt, Borossebesen számosan felkerestek, biztosítva arról: ha baj történik gondoskodnak a családomról. Ilyen körülmények között jöttünk át 1989 márciusában Magyarországra, és Szegeden telepedtünk le. - Megkérdezhetem, Magyarországon miért nem vállalt lelkészi munkát? - Szerettem volna, de Kocsis Elemér debreceni püspök kezdetben nem volt hajlandó fogadni. Később mégis üzent, hogy vállalhatok szolgálatot, azzal a feltétellel, hogy elfogadok egy olyan gyülekezetet, ahol 15 éve nem volt lelkész, a templom beomlott, nincs fizetés és abból kell megélni, amit a föld terem. Egészségi állapotom nem engedte meg, hogy ilyen fizikai munkát végezzek - nem fogadhattam el. A református egyháztól azonban nem szakadtam el: 1992 óta egyháztörténetet tanítok a szegedi református vallástanári tanszéken, idén pedig doktoráltam a debreceni református teológiai egyetemen. Panok Sándor