Délmagyarország, 1999. október (89. évfolyam, 229-253. szám)

1999-10-22 / 247. szám

6 ÜNNEP PÉNTEK, 1999. OKT. 22. A MEFESZ vezetője a forradalom előzményeiről, az egyetemisták szerepéről ## Ifjú lelkek lázadtak Sz Dr. Kiss Tamás Balassagyarmat alpolgármestereként ment nyugdíjba, éveken át kormány-fátanácsadóként is dolgozott. Negyvenhárom esztendővel ezelőtt viszont még Szegeden tanult. Másodéves joghallgatóként barátaival alapította meg a MEFESZ-t, lett annak vezetője. Az egyetemisták, a főiskolások itt, a Tiszapartján, más diákvárosokban és Budapesten is jelentős szerepet játszottak a forradalom kirobbantásában, később pedig a harcokban. Később nem kerülhették el a számonkérést, a megtorlást sem. Kiss Tamást 8 év börtönre ítélték. Az egykori diákvezetövel beszélgettünk a forradalom évfordulója alkalmából. - Milyen kapcsolat volt a szegedi és a budapesti egyetemisták között? Akadnak akik, talán némi túlzással, azt állítják, hogy az események innen indultak ki... - Október 16-án egy spontán nagygyűlést tartottunk, amelyen 400-500 egyetemi hallgató vett részt - emlékezett dr. Kiss Tamás. - Ekkor alakítottuk meg a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetségét. Még ezen az éjszakán néhányan megfogalmaztunk egy felhívást, amely a diáktestvéreinknek szólt. Ebben tudattuk, hogy megalakítottuk szervezetünket, meg akaijuk védeni hallgatói érdekeinek, szabadon haladni, fejlődni, felszólítottuk őket, hogy csatlakozzanak hozzánk. Ezt a felhívást diáktársaim minden egyetemi városba elvitték. Ennek eredményeként az október 20-án tartott nagygyűlésünkre már küldöttségek érkeztek a budapesti műegyetemekről, Gödöllőről, Miskolcról, és üdvözlő táviratokat is kaptunk, pozitfv visszajelzéseket. - Ugy tudom, nem csak Szegeden volt alkalma kifejteni elképzeléseit a diáktársai előtt, hanem Budapesten is... - Lejtényi András barátommal tulajdonképpen mi voltunk a MEFESZ „értelmi szerzői", 1956 október 21-én felutaztunk a fővárosba. Részt vettünk különféle egyetemek diákgyűlésein, fel is szólaltunk. Én Gödöllőn, illetve a nevezetes Műegyetemen beszéltem. A fórumot akkor még a párt és a DISZ szervezte. Engem ismeretlen ismerőseim tuszkoltak oda, mondván, itt a szegedi küldött, hadd beszéljen. Elmondtam, hogy Szegeden mi mit csináltunk, mibe fogtunk. Ennek lett az eredménye, hogy ott is megfogalmaztak egy nyilatkozatot, amely úgy kezdődik: „Csatlakozunk a szegedi egyetemisták javaslatához, megalakftjuk a MEFESZ-szervezetet". Ebben a nyilatkozatban hirdették meg másnapra, október 23-ára a tüntetést. Egyetemisták tüntetése Budapesten, a Bem-szobornál. (Archív felvétel) - Akkor nem is olyan nagy túlzás, hogy Szegedről indultak ki az események? - Magam is meglepődtem, amikor nem olyan régen módomban volt megtudni, hogy a Szabad Európa Rádió milyen komoly figyelmet szentelt az október 16-i nagygyűlésünknek. Október 17-én, 18-án és 19-én is foglalkoztak velünk. Szó szerint idézem: Vihar van Szegeden! Az ifjú lelkek lázadásának elemi vihara, ami a rendszer számára pusztító lehet. A SZER adásaiból derült ki az is, hogy nyugati sajtóorgánumok nagy teljedelemben foglalkoztak az itteni eseményekkel. Komolyan vették, ami Szegeden történt, ellentétben a magyar sajtóval. A Délmagyarországban csak egy hír jelent meg rólunk, majd 20-án a Hírlapban egy valamivel teijedelmesebb írás. A történések súlyosságát a következő is alátámasztja. Az MSZMP Politikai Bizottsága 1957 szeptember 17-én ülésezett, értékelték, az akkori szóhasználattal élve „ellenforradalom" kitörésének okait. Marosán György a következőt mondta: „Amikor a lengyel események kapcsán összeült a politikai bizottság október 18-án, akkor az a bizottság titkára, Ács elvtárs azt kérte, hogy menjek le Szegedre. Azt mondtam, hogy tűzparanccsal a kezemben lemegyek. Akkor azt mondta, inkább ne menjek!" Marosán még megjegyezte, hogy egy héttel a forradalom kirobbanása előtt nem érezték a veszélyt vezető berkekben. - Tud-e arról, hogy szegedi egyetemisták a fegyveres harcokban is részt vettek volna Budapesten? - Október 23-ától más időszámítás kezdődött - magyarázta a nyugalmazott kormány-főtanácsos. - Innentől a MEFESZ-nek már nincs szerepe, a helyét átveszik az egyetemi forradalmi bizottságok. Természetesen nagyon sokan a fegyveres harcokba is bekapcsolódtak. Jómagam Tóth Imre barátommal vettem részt az október 23-ai tüntetésen. Jelen voltunk a rádió ostrománál is, nekem akkor még nem volt fegyverem. Később a nemzetőrségben kaptam. Egy hetet töltöttünk Pesten, de nem találtuk helyünket. Lementünk Szegedre, a Lazur Barna által szervezett nemzetőrség tagjai lettünk. Arról nem tudok, hogy a szegedi egyetemisták közül valakik végig részt vettek volna a budapesti harcokban. Ezt annál is inkább mondhatom, mert „börtönkorszakom" alatt nem találkoztam olyannal, akit mint szegedi hallgatót ítéltek volna el fegyveres harcokban való részvételért. - Bizonyára mélyen megmaradt önben a Szegeden töltött évek emléke is. Egyébként milyen kötődése van a városhoz? A későbbiekben hogyan alakult pályája? - Balatonedericsi vagyok, szüleim tanítók voltak mondta dr. Kiss Tamás. Keszthelyen érettségiztem, jogot tanulni mentem Szegedre. Később Pesten dolgoztam, és Balassagyarmatra nősültem. Alpolgármestere voltam a városnak nyugdíjazásomig. Idén tavasszal a kormány-főtanácsosságtól is megváltam, de azért még néha bejárok. Úgy voltam vele, 65 éves vagyok, most már ideje egy kicsit pihenni is. V. Fekete Sándor Lévai István Széna tár, 1956 (1.) n „Igazat, csakis a tiszta igazat! Ennek a gondolatnak a jegyében indítja útjára az '56-os Szövetség Országos Elnöksége Lévai István bajtársunk általírt könyv első kötetét, amelynek címe: Széna tér, 1956. Az '56-os Szövetség elsőrendű feladatának tekinti, hogy olyan történelmi visszaemlékezések kerüljenek az olvasók, de elsősorban az ifjúság kezébe, amelyből láthatják, megismerhetik azt a csodálatos forradalmat és szabadságharcot, mely az egész világ elismerését vívta ki, megroggyantotta a világ egyik szuperhatalmát. Ha olvassák a könyvet, gondoljanak azokra az emberekre, akik a legdrágábbat, az életüket áldozták a mindent elnyomó kommunizmus elleni harcban. Kívánjuk, hogy emléküket a magyar nép és a történelem örökre őrizze meg. Budapest, 1999. október Sinkovics Gyula, az '56-os Szövetség országos elnöke A könyv szerzője Lévai István, ai '56-os Szövetség Csongrád megyei elnöke. (DM-fotó) A könyv címe mindent elárul. Visszaemlékezésem arról szól, hogy az 1956-os szabadságharcban és forradalomban milyen szerepet töltöttek be a Széna tériek. A forradalomhoz fűződé legkeményebb fegyveres harcok egyik központja volt a Széna tér. A szabadságharc élő szemtanújaként és fegyveres harcosaként az elhunyt és meggyilkolt bajtársaim és parancsnokaim tiszteletére a szemtanú elfogulatlanságával akarok hozzájárulni ahhoz, hogy tiszta kép rajzolódjon ki az ott történt eseményekről. Szeretném, ha a magyar nép örökre szívébe vésné a fiatalon meghalt hősöket, kiváló parancsnokaikat azért, hogy erőt meríthessen példájukból. Azért is (rtam e könyvet, hogy az októberi forradalom évfordulóján az emberek meleg szívvel gondoljanak a forradalmárokra, tisztelettel helyezzék el virágaikat az emlékműveknél, a sírokon, amelyekben a magyar nép, megkockáztatom a kijelentést: rendszerváltó hősei nyugszanak. A könyv megírásához felhatalmazást kaptam a még élő harcostársaimtól, nevüket az események részletezésénél leírhatom. Fónay Jenő, a Politikai Foglyok Országos Szövetségének elnöke, Kapcsos János, a pesterzsébeti '56-os szövetség elnöke. Szirmai István, a bányászcsoport vezetője, és jómagam, Lévai István a Csongrád megyei '56-osok szövetségének elnöke. Nevek, amelyekkel a későbbiekben e lapokon találkozni fognak. Az említett társaim felruháztak azzal, hogy e tényszerű leírások mellett a saját élményeimet is beleszőjem a történetbe. Talán ez az írás is hozzájárul ahhoz, hogy Magyarországon végre, tényleg tiszta közélet legyen, senki ne ferdítse el a forradalom történéseit, ne húzzon belőle érdemtelenül hasznot. Ha így lesz, akkor nem volt hiába a rengeteg áldozat, szabadságharc után a kegyetlen megtorlás, a sorozatos kivégzések, az emberek szenvedése. Kikből állt a Széna téri csapat vezetősége? Ekrem Kemal hadügyi titkár. Szabó János, katonai bizottsági tag. Török Bálint százados, katonai bizottsági tag, dr. Lovász Ede, pénzügyi titkár. Mészáros József, belügyi titkár. dr. Dezső Ferenc, egészségügyi titkár, Fónay Jenő, katonai bizottsági tag, és Dudás József főparancsnok. Sajnos közülük már csak Fónay Jenő él, a többieket a szabadságharc leverése után felállított vészbíróság könyörtelenül kivégeztette. A Széna téri forradalmi bázist Ekrem Kemal, Dudás József, Szabó János és Fónay Jenő alakította ki. Hozzájuk csatlakoztak az úgynevezett kemény magot képviselő bányászcsapat tagjai, a műszaki egyetemisták, a Magyar Optikai Művek (MOM) dolgozói, az '56-os fiatalok. A műszaki egyetem 1956. október 23-án felvonulást szervezett a Bem szoborhoz, a szovjet megszállók ellen akartak tüntetni, annak ellenére, hogy tisztában voltak vele, akár lövöldözésig fajulhat a dolog. Mindenkit felszólítottak, hogy kerülje a provokációkat, senki ne keveredjen konfliktusba a felvonulók között elvegyülő DISZ-tagokkal, valamint a civil ruhás ávósokkal. A MOM munkásai a Széna tér felől közelítették meg a Bem szobrot, mire odaértek, rengetegen csatlakoztak hozzájuk, többek között a csepeli munkások is. Mire a tömeg a szoborhoz ért, a magyar piros-fehérzöld zászlók közepéről kivágták a bolsevik jelképet, a népköztársasági címert, ami majmolta a szovjetet. A Bem szobornál elhangzott beszédek és szavalatok „megérintették" a hallgatóságot. Egyszer csak bekiabálások hallatszottak: Ruszkik, menjetek haza! Ezzel kezdődött, de újabbak születtek, hullámzottak végig a tömegen: Nem állunk meg félúton, Sztálinizmus pusztuljon! Szabadságra szavazunk, Kossuth-címert akarunk! A hatalmas kórus karmester nélkül énekelt: Éljen a magyar szabadság, éljen a haza! A tömeg lassan elindult a Kossuth tér irányába, illetve a rádió központja felé. Én a Kossuth térikkel tartottam. Amikor megpillantottam a Parlament előtti teret, akkor már tízezrekben lehetett mérni az odasereglett tömeget. Az esetleges félreértés tisztázására le kell szögezni, hogy ez a tömeg teljesen fegyelmezetten viselkedett. Nem tört, nem zúzott, nem bántalmazott senkit. Igaz, voltak viták, de azokat a józan ész és egy-egy erélyesebb hang megoldotta. Egyszer csak teljes sötétség borult a térre. Senki nem tágított onnan. Fáklyák gyulladtak. Később ismét felkapcsolták a lámpákat. Nagy Imrét követelte a tömeg, hogy szóljon a néphez. Ő nagysoká megjelent, ám amit mondott, azt legfeljebb az első sorokban hallhatták, mert a hangosítás a nullával volt egyenlő. Eleve keveset beszélt, majd visszament a Parlament épületébe. Este 8 órakor „robbant a bomba", amikor Gerő Ernő, a Magyar Dolgozók Pártjának első titkára rádióbeszédében provokálta a tüntetőket, a hatalmas tömeget, amelyet a magyar nép ellenségének nevezett. A mocskolódó szavak hallatán a budapestiek az utcára tódultak. Ekkor már nem tíz-, hanem százezrek töltötték meg a Kossuth teret. Ezen e napon döntötték le Sztálin szobrát, a Magyar Rádiónál pedig harcok robbantak ki. A sok szörnyűségből, ami velem történt, talán az volt a legborzasztóbb, amit két nappal később, ugyancsak az Országház előtt éltem át. Október 25-én a Kossuth téren megint óriási embertömeg gyűlt össze. Hiába voltak ott orosz tankok, azokat virág és magyar zászló díszítette, békésen várakoztak az emberek. Váratlanul több irányból megszólaltak a fegyverek. Elkezdték lőni a tömeget. Válogatás nélkül mindenkire tüzeltek, legyen ott gyerek, nő, beteg, vagy idős. A golyózápor 5-10 percig tartott. Százak maradtak ott holtan, vagy sebesülten. Óriási pánik lett úrrá az embereken. Futott, ki merre látott. Nevelőapámmal szerencsésen elmenekültünk'onnan, de az ott átéltek, a borzasztó látvány egész életemre rányomja bélyegét. Soha nem fogom megbocsátani a kommunistáknak ezt a bűnt, amellyel a magyar népet terhelték. A Margit hídon menekültünk vissza Budára, ugyanis a Krisztina körút 26. szám alatt laktunk. (így tehát nem véletlen, hogy éppen a „kőhajításnyira" lévő Széna téren lettem részese a szabadságharcnak.) Iszonyú volt látni, ahogy a teherautókra, buszokra durván dobálták fel a sebesült embereket és a halottakat. A Mártírok útján haladtunk hazafelé, amikor a Széna térre értünk, fegyveres forradalmárokkal találkoztunk. Ez volt az első alkalom, hogy forradalmárokat láttam. Ráadásul közöttük feszített egy barátom, aki a szomszédunkban lakott. Nevelőapám még oda is szólt neki: „Laci, gyere haza, mert itt egyetlen embert sem hagynak életben!". Lacinak esze ágában sem volt velünk tartani. Halálát majd a későbbiekben mesélem el részletesen. Mi elindultunk a Vérmezőn keresztül, ott ismét barátokba botlottunk. Megkérdeztem tőlük, hová mennek, ők büszkén kivágták: - A Széna térre, ott vannak a forradalmárok! Hazaérve beszámoltunk anyámnak a látott szörnyűségekről. Nevelőapám szavaira ma is emlékszem: - Nem is sejtik ezek a srácok, milyen butaságot csinálnak, hogy kimennek a Széna térre... Hallgattam aggodalmaskodását, de ekkor már nekem is rettentően mehetnékem volt. - Lemegyek a haverokhoz a Horváth-kertbe, mondtam anyámnak. Ő arra kért, nagyon siessek vissza. - Persze, persze. Akkor még nem gondoltam, hogy milyen sokára is lesz, amikor újra látom. Elköszöntem, és elindultam a Széna tér felé. (Folytatjuk.)