Délmagyarország, 1999. február (89. évfolyam, 26-49. szám)

1999-02-22 / 44. szám

HÉTFŐ, 1999. FEBR. 22. KAPCSOLATOK 11 olvasószolgálat Ezt a rovatunkat olvasóink írják. Az olvasói leveleket a szerzők mondanivalójának tiszteletben tartásával, szerkesztett formában jelentetjük meg. Az itt közölt írások szerzőik magánvéleményét tükrözik. LEVÉLCÍMÜNK: DÉLMAGYARORSZÁG SZERKESZTŐSÉGE, SZEGED, SAJTÓHÁZ, PF.: 153. 6740. TELEFON: 481-460 • A hét fotója Hóhányók, elhavazva Meglepetéscsomag Ez az az eset, amikor nem látni a hótól az erdőt, de még a parkot se. Nem csoda, ha az elemek tombolásával küzdő kézi lapátosok kissé kedvük szegetten álldogálnak, miközben lassan belepi őket a fehér takaró. Még szerencse, hogy nem teljesen védtelenül érte őket az égi áldás: szükség esetén kilapátolhatják magukat a hófogságból. Azt talán maguk sem tudják még, mikorra végeznek a sokszoros túlerőben lévő pihékkel. A pillanatnyi állás szerint a hóesés vezet, a hóhányók pedig alaposan el vannak havazva. (Fotó: Nagy László, szöveg: Nyilas Péter) • Hagyományaink Böjtidében .fiataloké a jövő" - ezzel a jelszóval mentünk el szavazni tavaly ősszel. S most mi, valamelyest még fiatal harmincasok is értetlenül csóváljuk néha a fejünket. Miután az APEH élére kinevezett úr kapcsán új szóval gazdagodott a magyar nyelv („simicskázni" = nem egészen tiszta ügyletekkel foglalkozni, ködösíteni), beköszöntött az új év a, „Pelikán-ügyirattal". Még viccnek is rossz: az adórendőrség (amely a gazdasági „simicskázások"-at hivatott felülvizsgálni) élére kinevezett urat orgazdasággal vádolják. Fillérekért vásárolt arany ékszereket, a rendőrség székhelyén, alkalmi árusoktól - és csak azzal tudott védekezni, hogy nem volt tudomása arról, hogy milyen ,.kedvezményes" áron jutott hozzá az amúgy is ajándékozásra szánt ékszerekhez. S hogy teljes legyen az újévi meglepetés-sorozat: a közalkalmazottak bérét befagyasztották, az adójóváírás mértékét csökkentették, így Pista bácsi! „Hetvennyolc éves korában, örökre eltávozott" - olvasom a gyászközleményben. Örökre? És eltávozott... még csak nem is szólt. Nemrég tartották az Alsóvárosi Általános Iskolából nyugdíjba ment tanárok találkozóját. Akkor tudtam meg, hogy Harmath Pista bácsi nagyon beteg. Szerettem volna megköszönni, hogy a tanítványa lehettem. Történelemre, igazságosságra, morális értékekre, tiszta szigorúságra tanított minket. Jelenlétében mindenki tudta, mit és hogyan kell tennie. Régi tanáraimtól, kollégáimtól tudom, hogy Pista bácsi minden szavára érdemes volt odafigyelni az értekezleteken. Szakmailag, emmi, a köz alkalmazottai és szolgálói, akik nem tudjuk az ország közlekedését megbénítani a tiltakozásunkkal, 2-3 ezer forinttal kevesebb fizetést kapunk, mint eddig, miközben január 1-tól, ahogy az szokás, mindennek emelkedett az ára. Természetesen tovább bizakodunk, hiszen fiatalok vagyunk és bízunk a jövőben. Mit is tehetnénk? Meg aztán „minden kezdet nehéz", „senki és semmi nem lehet tökéletes" stb., stb... S amíg mindez megoldódik, ott van kellemes meglepetésnek a Kábeltelevízió Rt. új szolgáltatása, a csodálatos Landscape lazítócsatorna: kapcsoljuk be, és lazítsunk. Elvégre ez az új év egyetlen igazi ajándéka. Más ugyanis pillanatnyilag nem jut eszembe. Hacsak az nem, hogy örüljünk, hogy élünk és élnek a gyerekeink is, hiszen bármelyikünk gyermeke lehetett volna egy sítáborba tartó, „műszakilag megfelelő" busz áldozata. Kosztőndi Melinda berileg is nagy egyéniség volt. A tanár úr átélt egy világháborút, egy rendszerváltást, azt a nevezetes negyven évet a történelemből, majd következett az újabb rendszerváltozás... „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitemet megtartottam" - idéz a gyászközlemény. Nem lehetett könnyű tisztának maradni, embernek, történelem tanárnak. Pista bácsi áthozott bennünket a tulso partra. Tanár úr, pihenjen ott, túl a csillagokon. Mindent köszönök, köszönünk, akik ismeijük, szeretjük, tiszteljük. Mert az emlékezéshez nem emlék, hanem szeretet kell. Király Zsuzsanna A „hamvazószerdát" megelőző hét csütörtöki napjának régies, pajkos, ám nagyon találó nevei: „zabáló-", „torkos-", vagy „zstroscsütörtök". Napjainkban már csak kevesen emlegetik így. Hajdan* ezen a csütörtökön az amúgy fegyelmezett katolikus család apraja-nagyja megtömte a „pucor"-t (gyomrot) zsíros, húsos kosztokkal, mert a rávaló két nap már böjti fegyelmet igényelt. A péntek általános böjtnap volt, a szombat pedig a szokásos hústalanságával ékelődött a péntek és a „húshagyók" (húshagyóvasárnap, „húshagyóhetfe" és kedd) közé. A húshagyóvasárnap egyben a farsang vasárnapja, amely napon és húshagyókedden a falusi korcsmákban a fiatalok, „húshagyóhetfén" pedig az idősek mulattak. A keddi bált éjjel 11 órakor „szétharangozták", vagyis megszólalt a nagyharang, ami a bál végét, egyúttal a „nagyböjt" kezdetét jelentette. A fiatalok csendesen hazabalCsaknem egy évet töltött az Amerikai Egyesült Államokban Árpási János Zoltán. Nagy eset, mondanánk. Az ö „esetében" azonban valóban az: gimnazistaként, saját erejére hagyatkozva élt ebben az országban. Nyitott szemmel járt, kelt, amikor hazatért, akkor könyvben foglalta össze élményeit. Bármennyire furcsának tűnik, de az ember fejlődését mindig a konfliktusok mozdították előre. A konfliktusok kezelésében legjobban azok érvényesülnek, akik kiegyensúlyozott személyiséggel és stabil érzelmi háttérrel rendelkeznek. Azt hiszem ez a belső stabilitás és többgenerációs biztonságot nyújtó érzelmi háttér erősítette meg a békéscsabai Árpási Zolit abban, hogy metje vállalni a kihívást és gimnazistaként ennyi időt lagtak; ebből a bálból nemigen kísérgették haza a legények a lányokat, legfeljebb azokat, akik a falun kívül, távolabbi tanyában laktak. A lányok lefeküdtek, ám a legények készülődtek. „Bandákba" verődve egyikük udvarában, a már napokkal korábban előkészített nagy fagyökérre annyi kötelet kötöztek, ahányan hajnalban majd nekifeszültek, hogy a „nagyfarsangból kimaradt" lányok háza elé elhúzzák. Vagyis olyan lányos házak elé, amelyekben a lány nem talált kérőt az esztendő nagyfarsangjában. A legények dalolászva húzták a fatuskót, amely játéknak „tuskó-" vagy „tőkehúzás" neve lassan elenyész. Dehogyis haragudtak ezért a lányok, hiszen megesett, hogy maguk is húztak tuskót, miközben - írja vonatkozó tárgyú művében Bálint Sántöltsön Amerikában. Könyve a „Hogyan bírjuk ki Amerikát?", kicsit Durell-i, kicsit Dickens-i, de legjobban Árpási Zoltán-I. Kevés olyan fiatal van ma Magyarországon, aki teljes nyitottsággal és őszintén vállalt érzelmekkel fordul szülei és testvére felé; kinek az értékrendjében meghatározó jelentőségűek a nagyszülőkhöz és a dédszülőkhöz fűződő élmények; aki patrióta módon büszke városára és szereti azt, öreg cukrászdájával együtt; aki bátran kiáll magyarsága és kultúrája mellett. Nagy értékek ezek, különösen akkor, ha egy gimnazistánál jelentkeznek... Az első konfliktust - menni vagy maradni - Zoltán szülői segédlettel, jól megoldotta. A repülőgép felszállása után viszont önmagát már csak a személyiségébe „beírt" modellekre, tapasztalataira, tanult dolgaira, érzelmi intelligenciájára,találékony ságára dor - „azt kiáltozták: húshagyó, hun Vágyó, engömet itthon hagyó?" Azaz: a lány az anyai-apai háznál marad még. A legények közül bandánként egy papnak öltözött. Kezében kormos aljú fazekat vitt, s az edény aljáról ujjával levett korommal „möghamupörnyézte" az útjába kerülőket. Ez persze messze a török időkre emlékeztető, játékossá vált szokássá lett, ami a török idők alatti paphiányra utal, és emiatt bizonyos vallásos mozzanatokat - így a hamvazást is - világiak végeztek. Ám mire a hamvazószerdai „hamvazkodós mise" megkezdődött, a játéknak véget vetettek, és mind elmentek az igazi hamvazkodásra. Ez alkalomra a papok a tavalyi szentelt barka hamuját tették szelencébe, és meghamvazták a híveket: időseket és fiatalobízhatta. Mint könyvéből látjuk, sok helyen bravúrral oldotta meg a kialakult konfliktusokat, és mivel minden helyzetben önmagát adta, nagy elismerést vívott ki amerikai „családja" körében. Tudniillik nagyon nagy dolog ma önmagunk lenni és önmagunkat vállalni. Zoltán ösztönösen tudja ezt, és természetes egyszerűséggel érzi, amit egy zsidó mondás így fejez ki: „Odaát az elszámoltatásnál nem fogják tőled megkérdezni, miért nem lettél Mózes, hanem azt, hogy miért nem lettél önmagad". Zoltán ügyesen von párhuzamot a magyar és az amerikai társadalom között. Ez kiderül abból a passzusból is, amelyben az iskolarendszereket hasonlítja össze, meg amikor arról ír, hogy nekünk - jelentős tudásbeli előnyünk ellenére - mennyire nincs önbizalmunk, szorongunk. Ugyanez vonatkozik arra a fejezetre kat, a múlandóság jelképével, a hamuval. Betegek és csecsemők nem vettek részt ezen a szertartáson, ám hogy hamvazásban részesedjenek, a hamuzott homlokú egészségesek otthon rádörgölték homlokukat az otthonmaradottak homlokára. Hamvazószerda (archaikus nevén „aszalószerda") a nagypéntekkel és a karácsony böjtjével egyetemben „szigorúböjti nap", amelyet föltétlen megtartottunk. E naptól tartózkodtunk a csúnya beszédtől, minden olyan viselkedéstől, amely a bűn fogalmába tartozott. Hagyománytisztelő családokban ma sincs ez másként, benne értve, hogy „bűtidőben" sem bált, sem lakodalmat nem tartanak ott, ahol nem csak divatként emlegetik a vallásosságot, hanem meg is élik. A többiek talán elgondolkodhatnának a hagyományok tisztes üzenetén, fölismerve az önmegtartóztatás hajdani fontosságát. if j. Lele József is, amelyben a másság, a másként gondolkodás megértéséről és elfogadásáról értekezik. Az ember számára ugyanis mindig az ismeretlen jelentette a félelmet, ezért nagyon fontos megismerni más népeket, nemzeteket, mert ezzel csökken a nacionalizmus, az idegengyűlölet. Úgy vélem, Árpási Zoli és barátai, akik hasonló küldetésben vettek részt, a legnagyobb elfogadással és megértéssel közelednek ezután azokhoz az emberekhez, akikkel egy fedél alatt töltöttek csaknem egy évet és közelebbről megismerték egymást. Bárcsak több diáknak nyílna lehetősége hasonló utazásra! Dr. Bordás Sándor (Árpási Zoltán János: Hogyan bírjuk ki Amerikát? Tevan Kiadó, Felelős kiadó: Kántor Zsolt igazgató, Békéscsaba, 1998.) Havass Géza tanítványai Géza-névnapon sok régi tanítvány gondol a legnagyobb tisztelettel a valamikori Szent István Kereskedelmi Középiskola volt hitoktatójára, Havass Gézára, akinek magabiztos, töretlen derűje, egyéniségének lebilincselő ereje, szívjósága harnffitként telepedett neveltjei lelkére. Hivatásának élt, atyai gondoskodása nem rekedt meg az iskola falai között, hanem 1944 veszélyes nyarán levélbe kereste föl az ő „kedves fiait" az „önkéntes" diáktáborokban, emlékeztetve a nemes, erkölcsös életcélokra, a veszedelmek kerülésére, leküzdésére. Lelki tisztaságra, állhatatosságra, felelősségérzetre buzdított a dörömbölő ösztönök fékentartásával. „Oly tisztelettel tekints, kedves fiam, a lányokra, mint leendő édesanyákra" - tanította. Vajon hívő és hitetlen tanítványai közül hányan haladtak az általa megvilágított ösvényen? Ha botladozva, tévelyegve éltek is, lelkűkből ki nem irthatták az atyai gondoskodás feledhetetlen emlékét, nem fojthatták el az általános emberi erkölcs zsarátnokát. Az erkölcsös élet Ariadné-fonalát adományozta neveltjeinek. Hálás szívvel emlékezve Havass Géza lelkiatyára, "kívánjuk, hogy minél kevesebb szenvedés környékezze éltes korát, s minél erősebben érezhesse volt tanítványainak emlékező szeretetét, tiszteletét. Mindezek hervadhatatlan virágait nyújtják át 1946-ban végzett növendékei Reménytelen helyzetben Rendszeres olvasója vagyok lapjuknak, ezért bátorkodom írni. Rokkantnyugdíjas vagyok - e tény önmagában is beszédes. Életszínvonalam körülbelül olyan, mint egy ókori rabszolgáé lehetett. Közben pedig milliók röpködnek - és tűnnek el, a felelősökkel együtt. Az ostor a kisembereken csattan, nekünk kell fizetni mindenért. Naponta szembesülünk fölháborító dolgokkal. Nem sok jót remélhetünk ott, ahol a bűnözőket kiengedik a börtönből, ahol bőrfejűek tartanak gyűléseket. „Stresszmentes, egészséges életmódot" javasolnak az embereknek. Hogyan és miből? Nekem, s a hozzám hasonló életszínvonalon tengődőknek mindez lehetetlen... Nem csak éhező gyermekek vannak ebben az országban, hanem éhező kisnyugdíjasok is. Becsületesen éltem és dolgoztam, amíg bírtam. Most pedig lehet, hogy magam is hajléktalanná válok, és mehetek koldulni, ha csak valami csoda nem történik velem. Még csak 48 éves vagyok. Rokkant nyugdíjam mellett kerestem munkát, bármit elvállaltam volna, de sehol sem jártam sikerrel, pedig középfokú végzettségem van. Minden reményt föladtam. Ebből a kilátástalan helyzetből már nincs kiút, amit lehetett, mindent megpróbáltam. Kérem, nevemet és címemet ne közöljék: nem szeretném, ha régi munkatársaim, akik szerettek és megbecsültek, rám ismernének. (Név és cím a szerkesztőségben) Lencsevégen Titkos megbeszélés. Bartók Csaba jól tudja, nem csak nőknek, a labdáknak is lelke van, amit simogatni, kényeztetni kell. A kiváló irányító-átlövő, éppen ezért, mikor senki sem figyelt oda legalábbis ö szentül hitte -, a játékszernek is elmondta, mi az elvárás, mit „suttogott" nekik Buday edző az öltözőben. A vaxba öltözött börgolyó egyetérthetett a taktikával, mert jól láthatóan feldobódott a hallottaktól. Vagy Bartók varázslatos keze lebegtette? Hiába, no, egy másik mester, Dávid Copperfield nem is 'oly régen Magyarországon járt... (Fotó: Gyenes Kálmán, szöveg: Imre Péter) Hogyan bírjuk ki Amerikát? Harmath tanár úr halálára