Délmagyarország, 1999. február (89. évfolyam, 26-49. szám)

1999-02-08 / 32. szám

HÉTFŐ, 1999. FEBR. 8. KAPCSOLATOK 11 Szemétdíj: mi mennyi? A „Szeniétdíjemelés: mennyi is?" című cikkhez legyen szabad az alábbiakat hozzáfűznöm. Mindenekelőtt, hogy a Szegedi Környezetgazdálkodási Kht. igazgatója - amint munkatársai is - előszeretettel taszítják át felelősségüket a mindenkori közgyűlésre szemét- és egyéb ügyeikben, amikor a - finoman szólvást kívánnivalókat maga után hagyó, s a finanszírozással arányban messze nem álló szolgáltatásaikat (vagy talán pontosabban „nem szolgáltatásaikat"), s különösen azok árait olyanként tüntetik fel, mintha azok kialakításához semmi közük nem volna. Pedig a szemétdíjat is a cég - senki által nem ellenőrizhető -javaslatára állapítják meg. Ugyancsak tudjuk, hogy e szemétdíjból - amit azért az igazgató úr szavaiból is kikövetkeztethetünk - olyan tevékenységeket óhajt a cég finanszírozni, amelyeknek semmi közük a háztartási hulladék gyűjtéséhez, tárolásához, megsemmisítéséhez. Nem mellesleg e tekintetben, a polgármesternek is volt a közelmúltban egy ugyancsak az újságban megjelent - elszólása, mely szerint a szemétdíj emelése ellenében „elvállalta" a cég a parkok gondozását is. De ismerten a szemétdíjból kívám ja fedeztetni a cég a dél-magyarországi autógumi és egyebek begyűjtésére és újrahasznosítására támadt hagymázas víziója százmilliós nagyságrendű önerejét is. A díjemeléskor alkalmazott „kerekítésre" gyönge magyarázat, hogy ezzel a lakosság hiányos számtantudásából adódó gondokon akar könnyíteni, azt hiszem, még egy vicclapban sem érdemes közlésre. Végül - bár kétségkívül „nemgondolkodó" elme számára még esetleg hihető is lehet - nem a szolgáltatással arányos és annak teljesítéséhez szükséges díjból ad a cég engedményt ilyen-olyan jogcímeken, hanem épp fordítva: körülbelül az összes engedményt figyelembe vevő díj volna arányos a szolgáltatással, s mindenki más azt jócskán meghaladó díjat fizet. dr. Szilvásy László Bajtársak a Donkanyarból Kissé meghatottan olvastam a Délmagyarországban az életem jó részét, s a Donkanyarban történteket bemutató sorokat. Az írás hatására jelentkezett egy újszegedi bajtárs - hamarosan találkozunk. De telefonáltak ismeretlenek is, akiknek hozzátartozóival együtt voltam a doni csatában: szeretnének elbeszélgetni velem. Egy másik kérés: a Belvedere Meridionale (a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola történészhallgatóinak lapja) szerkesztőségének főmunkatársa, Jancsók Csaba lejegyezné egy nagyobb lélegzetű visszaemlékezésemet. Köszönöm a cikk szerzőjének, Kisimre Ferencnek, hogy elbeszélgetett velem, és szép, megható sorokban emlékeztette az olvasókat a fájó eseményekre, amelyeknek én is részese voltam. Katona Béla Köszönet, műtét előtt hangot, miszerint az - akkor terítéken lévő - „ágyszámleépítéssel" kilátástalan helyzetbe kerülhet a megye egészségügye. Nyugtalanná tett a cikk. Felkavart a gondolat, hogy orvosaink, egészségügyi dolgozóink figyelmét szervezési gondok kötik le, miközben gyógyítanak, sokszor életveszélyben lévő embereken segítenek. Mint olvasó, levelet írtam az újságnak. Leírtam, hogy néhány évvel ezelőtt hosszú hónapokig feküdtem különböző klinikákon, és közelről követhettem azt az áldozatos munkát, amelyet magam körül tapasztaltam. Kértem honfitársaimat, hogy lehetősége szerint mindenki tegye meg azt, ami rajta múlik, hogy orvosaink, egészségügyi dolgozóink teljes odaadással tudják végezni a szó szerint életbevágóan fontos munkájukat. Teltek a napok, de írásomat hiába kerestem az újságban. Közben a sors úgy hozta, hogy egy műtétre kellett befeküdnöm a klinikára. November 15-én, pénteken reggel 8 óra tájban toltak be a műtőbe, Éppen a tolókocsiról emeltek át a műtőasztalra, amikor az egyik műtősnővér felém fordult, és azt mondta: „Megjelent az írása a Délmagyarban. Köszönjük!" Mintha megfordult volna velem a világ! Ez az egyetlen kis szó, hogy „köszönjük", olyan melegséggel, boldogsággal töltött el, hogy minden feszültségem, aggodalmam teljesen szertefoszlott. Valóban, a „sorsommal, körülményeimmel való megelégedés érzésétől teljesen áthatott" voltam, és néhány másodperc múlva ebben a boldogságban aludtam el. Nem tudom, ki volt az a nővér, aki akkor kimondta ezt a varázslatos szót: „köszönjük!" Még az arcát sem láthattam, hiszen a műtőkben használatos szájmaszk volt rajta. Köszönöm, hogy kezébe vette az újságot, köszönöm, hogy elolvasta e néhány sort. Takács Szabolcs • A hét fotója Ki kosarazva • A fürdővízzel a A Liget A Liget rendbetétele már régen időszerű, a szándék dicséretes, azonban több dologra szeretném a figyelmet felhívni. Teszem ezt azért is, mert Szegeden már nem egy példa adódott, hogy akik a terveket készítették, vagy nem voltak tősgyökeres szegediek, vagy ha igen, akkor a helytörténeti értékeket csak felületesen ismerték. így történt meg például éppen a Ligetben, hogy a fürdővízzel a gyereket is kiöntötték. A föld színével tették egyenlővé a „Vigadót", a meghitt és igen közkedvelt (banketteknek, érettségi találkozóknak helyet adó) „kioszkot" - most salakos pálya van a helyén. Talán érdemes tisztázni azt is, hogy a ma Vigadóként emlegetett építmény sohasem volt az, aminek mondják... E létesítményt kb. az 1930-as évek derekán, az igazi patinás Vigadó szomszédságában, nyári fagylaltozó és cukrászda céljára építtette a híres szegedi „Virág" cukrász. A Vigadót jó volna eredeti állapotában és helyén visszaállítani és régi hagyományaihoz híven üzemeltetni (ha létezne, gyereket is? értékei ma már műemléknek volna tekinthető). Félek, hogy a most kezdődő ligeti rendcsinálás újabb áldozatokat követel. Itt vannak például Erzsébet királyné fái (3 db fa), az emlékkővel. (A kövön igen megkopott, szinte olvashatatlan felirat van „Erzsébet királyné fái". A kő már csak egy egyszerű terméskódarabnak látszik. Az idősebbek biztosan emlékeznek még a régi, gyönyörű „rózsakertre" is, amely Erzsébet királyné fái közelében virított. Azután: a Fő fasoron áll a régi, és Szegeden immár az egyetlen „újságos bódé". Csak mellékesen itt említem meg, hogy kellő tájékozottság hiányában elpusztul egy Dugonics téri aknában a „vastányér", amelyet Lechner Lajos helyezett el a Nagy árvíz után. Hasonlókból ma már alig található Szegeden néhány (pl. a Széchenyi téren, Rákóczi téren, Kálvária téren), pedig ezek tárgyak ma már „műemlék" értékűek. Kérem a várost szeretők nevében, hogy a „rendcsináláskor" nehogy elpusztítsák a pótolhatatlan értékeket. A szakemberek figyeljenek, mi tűnik el és mi marad, hogy a szegediek örömüket leljék a Liget értékeiben. DalMády Ernő • 45 éve tortént Császármetszés a kárházban Akár a tévés üditóreklámban: sóvqrgó férfiszemek merednek fölfelé, a szájak kissé eltátva, szemöldök a homlokra szalad - a pillanat drámai. Csakhogy az itt kupacba verődött atiétatrikós fiúk nem az erkélyen billegő reklámhölgy kegyeit kívánják (pontosabban: hogy melyikük szájába csurrant egy csöppet a remekbeszabott szénsavas léből). A férfivágy titokzatos tárgya, amelyre hét komoly, felnőtt ember feszült figyelme és acélos akarata irányul, egy kemény műanyag gömb. Mielőtt valaki netán másféle, férfiak körében ugyancsak kedvelt gömbölyűségekre, valamint azok szilikon-változataira próbálna gondolni, tisztázzuk: ezúttal a labdáról beszélünk. Amelytől - a kép tanúsága szerint - a fiúk éppúgy kaphatnak kosarat, mint a csábos félgömbök birtokosaitól, hogy aztán (egy napjainkban terjedő szólással élve) csak „lesnek, mint a luki nyúl". (Fotó: Gyenes Kálmán, szöveg: Nyilas Péter) Újságot olvasott az orvos Két hete történt, amit el szeretnék most mondani. Négyéves kisfiam járásán észrevettünk valamit, ami nem tetszett. A hiba nem volt föltűnő, csak akkor lehetett észrevenni, amikor a téli csizmájában járt. Úgy döntöttünk, hogy - biztos, ami biztos - elvisszük a szakrendelésre, az újszegedi gyermekkórházba. Én dolgoztam, így a feleségem vitte el a fiút. Este, amikor találkoztunk, nagyon szomorú volt. Miután a kisfiunk elaludt, elmesélte, mi történt. A rendelő várójában nem voltak túlságosan sokan, az asszisztens mégis kettesével szólította be a betegeket, így a feleségem és a kisfiam hallhatta, amit a velük együtt beszólított anyuka elmesélt. Azt az anyukát is, és a feleségemet is zavarta ez a helyzet. Nem úgy az orvost. Ami azonban ezután történt, az még érdekesebb volt. A doktor úr ugyanis, miközben a fiamat „vizsgálta", csak néhány pillanatra nézett föl az újságból. „Mi a panasz?", kérdezte maga elé dünnyögve, a feleségem erre elmondta, amit tapasztaltunk, az orvos pedig eközben zavartalanul olvasott tovább. „Vetkőztesse le!", mondta rövid csönd után, alig hallhatóan. A vizsgálat, ahogy a feleségem elmesélte, négy, vagy öt másodpercig tartott. Az orvos onnan, az asztal mögül ránézett a kisfiam lábára, és azt mondta, „nincs semmi baj". Majd tovább olvasott. Nem tudjuk, mit tegyünk. Lehet, hogy a doktor úr tényleg olyan jó orvos, hogy ennyiből is meg tudja állapítani, van-e valami baj. Az azonban biztos, hogy ha az orvosegyetemen emberségből is vizsgáztatnák a jelölteket, neki ma nem lenne diplomája(Név és cím a szerkesztőségben) Járdasztráda A fal mellé húzódva haladok a járdán, tört karommal, hónaljig gipszben. Hátulról hirtelen kerékpáros suhan el mellettem, épp hogy csak nem forgat körbe a légáramlat, majd mire felocsúdnék, jobbról is, balról is a tizenéves kamaszok süvítenek el egysoros görkorcsolyájukkal, kipördítve a fal mellől. Hahota, kutjongatás, vad visítozás, s már nem is látom őket. A kerékpáros természetesen nem csöngetett a hátam mögött (manapság ez már fel sem merül), csak száguldozott, mint a szélvész. Még jó, hogy nem léptem semmilyen irányba abban a pillanatban. Pár perc múlva egy motoros robogott el mellettem. Az aprócska fiatalember úgy kacsázott a járdán, mintha egy tanyai, poros út lenne a gyakorlóterepe. Aztán autó futott fel a járdára parkolási szándékkal, szinte a házfalig nyomva engem. Fél sarokkal odébb kutya ugrott elő, maga mögött hagyva 10-12 év körüli, barátnőivel még a kapualjban viháncoló gazdiját. A Nagykörúthoz értem. Éppen indulhattam, zöldet mutatott a lámpa. Normál sebességgel haladtam, de mire az úttest közepére értem, a lámpa pirosra váltott. Mit mondjak: addigra már nem voltam se élő, se holt. Vannak, akik azt mondják, rossz napom volt. Tört kezemmel azonban azóta is naponta járkálok az utcán, és bizony volna még mit mesélnem. Mégis, nem elsősorban magam miatt írtam le mindezt. Összeszorul a szívem, amikor a kis öregekre gondolok. Vajon milyen érzésekkel, félelmekkel indulhatnak napi tejükért, kenyerükért a közértbe reszketeg lábaikkal, bottal a kezükben, hályoggal a szemükön? Akik sztrádaként használják a járdát, gondoljanak néha arra, hogy ók is lesznek még reszketeg öregek, ha lesz olyan szerencséjük, hogy megérik a hetvenedik vagy a nyolcvanadik születésnapjukat. dr. Mihály Mária Bálint Sándorné volt az első... (Fotó: Schmidt Andrea) • Munkatársunktól Február 5-én, csütörtökön volt 45 éve annak, hogy a szegedi Il-es kórházban megtörtént az első császármetszés. Az akkor világra jött Éva csütörtökön volt 45 éves. Édesanyja, Bálint Sándorné így emlékszik vissza a közel félévszázad előtt történtekre. „Én voltam volt az első asszony, aki a katonakórházból ismét polgári gyógyintézménnyé alakított Il-es kórházban császárral szült. 1954 januárjának első hetében feküdtem be a Kossuth Lajos sugárúti kórházba, mert folyamatos infúzióra szorultam. Innen február 2-án költöztették át a betegeket - köztük egyedüli terhesként engem is - a Kálvária sugárúti épületbe, ahol három nappal később hoztam világra császármetszéssel első lányomat, Évát. A szülész az a Bódis Lajos főorvos volt, aki Szegeden sok száz szegedi gyermeket segített a világra. A többi között, később, 1958-ban második gyermekemet, Katit is, aki ugyancsak császárral született." „Boldog új ével1!"... Leírhatatlanul sokszor hangzik el e jókívánság az év első napjaiban. Hosszasan lehetne a boldogsághoz szükséges kellékek listáját felsorolni - kezdve a pénztől, az egészségen át, a világhírnévig -, de bizonyára ízléstelen, morbid dolognak tűnne, ha azt mondanám: „a világ legboldogabb emberének éreztem magam, amikor a sebészeten a műtőasztalra tettek!" Pedig így volt! 1996 novemberében történt. A Délmagyarországban megjelent egy cikk, amelyben egyik sebészprofesszorunk aggodalmának adott Ezt a rovatunkat olvasóink írják. Az olvasói leveleket a szerzők mondanivalójának tiszteletben tarlósával, szerkesztett formaban jelentetjük meg. Az itt közölt írások szerzőik magánvéleményét tükrözik. LEVÉLCÍMÜNK: DÉLMAGYARORSZÁG SZERKESZTŐSÉGE, SZEGED, SAJTÓHÁZ, PF.: 153. 6740. TELEFON: 481-460