Délmagyarország, 1999. január (89. évfolyam, 1-25. szám)
1999-01-09 / 7. szám
SZOMBAT, 1999. JAN. 9. STEFÁNIA-RIPORT 9 • Londonba beszökött a tavasz Trcafalgáron sípolt az angol Az ifjú hölgyek Amerikából érkeztek. A Temze-parti városnézés után táncukkal szórakoztatták a brit főváros lakóit. (A szerző felvétele) Római légiók emeltek itt egykoron sáncokat, híres királyok uralkodása alatt épültek ki utcái, terei. Pusztította pestisjárvány és tűzvész, s nevét akkor aztán mindenki megtanulta, amikor egy világbirodalom központjaként fogadta gyarmatról érkező alattvalók hódolatát. Ha pedig egy kisiskolástól manapság azt kéri földrajztanára, ugyan mondjon már három fővárost, közöttük biztos megemlíti a szorgos tanonc ezt a nevet: London. Nem véletlenül. Mert az igaz, hogy a világbirodalom már a múlté, de az is tény: a britek hatalmas fővárosa ma is van olyan vonzó, hogy a világra kíváncsiak arra vágyakozzék: csak egyszer végigsétálhasson híres utcáin. De valóban érdemes megtenni Londonért egy hosszú utat? Mai írásunkban erre a kérdésre, bizony, nem olyan nehéz megadni a választ... Ezt a riportot miért ne kezdhetném egy jó tanácscsal? Tisztelt hölgyeim és uraim, akinek sorsa úgy rendeli, hogy ellátogathat Londonba, a britek fővárosába, s fél a nagy meglepetésektől, föltétlenül felejtse el mindazt, amit az elmúlt évtizedek során a Temze-parti világvá-rosról hallott, olvasott, tanult. Eszébe ne jussanak Charles Dickensnek, a nagy regényírónak, Twist Olivér és Copperfield Dávid szülőatyjának London bűzös mocskáról s^óló rémisztő sorai, véletlenül se gondoljon Hasfelmetsző Jackre, aki sötét sikátor rejtekében gyilkolászta a ledér erkölcsű hölgyeket, de törölje ki emlékezetéből azt is, amit piszkos dokkokról, és a várost beborító szmogról hallott. Ugyanis 1999 Londona mára már el is feledte azt a gyűrt, foltos köpönyegét, amivel régen élt szemtanúk szerint - beborította füsttől szenvedő házait. Híres folyami kikötőjében is hiába keresnék a vastag káromkodásokról híres dokkmunkásokat, a fapadlós kocsmákat, ahol előbb ütöttek, mintsem kérdezték a gyanútlanul betérő idegent. Biztos nyolcmillió? Hogy akkor milyen is a XX. századtól búcsúzó London? Erre a kérdésre négynapos kalandozás után nagyképűség lenne kimerítő választ ígérni. De annyit ilyen rövid kirándulás alatt is tudomásul vehet a turista: Nagy-Britannia fővárosa hatalmas, elegáns, tiszta és barátságos települése ennek a folyton fortyogó a világnak. Azt kérdik, nem lehetne mégis egy kicsit bővebben írni a közel nyolcmilliós városról? Miért is ne? Legelőször is azt - csöppet sem biztos, hogy éppen nyolc millióan élnek ebben a gigantikus metropoliszban. Ugyanis Angliában nincs személyazonosságot egyértelműen tanúsító okmány, így pontos nyilvántartás sem arról, hányan is koptatják egy-egy nagyváros flaszterjét. Londonban mindössze a választási névjegyzékből következtetnek arra, mégis, mennyien élnek az ódon (vagy éppen nagyon is modern...) falak között. így aztán találtatik olyan becslés is, amely szerint errefelé beszámítva a legmesszebb föllehető elővárosokat is minimum tízmillióan vallhatják londoninak magukat. Kéretik nem megijedni London ürügyén most nem következik számtanóra. Már csak azért sem, mert aki egyszer leszáll a brit főváros legnagyobb repülőterére, a Heathrowra még véletlenül sem számol. Inkább azon ámuldozik a belváros felé autózva, milyen sok liget, sportpálya szakítja meg a hagyományos angol stílusban épült lakóparkok házrengetegét. Mert bizony bármilyen meglepő is - a betondzsungelnek szólított nagyvárosok világában, London féltő gonddal parkosított, s nagyon sportos város. A magyar focibarátok bizonyára egy perc alatt fél tucatnyi nagy egyesület stadionját fel tudnák sorolni, hiszen a Tottenham, a Chelsea, a West Ham, az Arsenal nevét ki ne hallotta volna, hogy a Wembleyt, a labdarúgás szentélyét most éppen csak megemlítsem. De ebben a hatalmas városban, mindezek mellett, a nagyközönség számára rendelt sportközpontok százai várják az ifjabbakat és idősebbeket. E pályák fönntartását egy-egy lakókörzet vállalja magára, s a londoni polgárok természetesen ingyen, s bérmentve próbálhatják itt ki, mennyit is értenek a labdarúgás, a rögbi, vagy éppen a golf fortélyaihoz. Aztán ne feledkezzünk meg a magánklubok gondozott sportparkjairól sem, ahol persze már alaposabban megnézik, kit is engednek be a kapun. S szóljunk az iskolai sportlétesítményekről. Ez utóbbiakról talán most annyi is elegendő: Angliában immár évtizedek óta nem épülhet fel úgy egy oktatási intézmény, hogy ne rendelkezzék füves (de még milyen füves!) labdarúgó pályával. Westminster, Tower, Waterloo... A Londonba érkező turista emiatt persze irigykedik egy-két percig, majd már azt kérdi az idegenvezetőjétől: no, de mit lehet még itt megnézni? Erre aztán megkapja a rövid választ: az emberiség történelmének, múltjának, jelenének ezernyi nagyon fontos szeletét. S mire e mondat elhangzik, máris az angol parlament látványától zsibbad a szem, majd következhet a Westminster apátság, a Tower, átgyalogolhatunk a Waterloo hídon, s nem is olyan soká már a Hyde-park pázsitját szemlélheti a mindenre kíváncsi utazó. A Cityben aztán megtudhatjuk: ez kérem a világ egyik legfontosabb kereskedelmi, pénzügyi központja, folyamatosan és nagy hevülettel küzd a legnagyobb címéért a new yorki Wall Streettel, miközben évente százmilliárd fontnál is többet termelnek itt ki az elegáns, és roppant jól fizetett menedzserek. De a pénzről kicsit később. Előtte még kukkantsunk be abba a rosszhírű Sohóba, ami még véletlenül sem maradhatott ki a 70-es évek magyar televíziójából, ha a kapitalizmus mocsokban fetrengő tévelygéseiről kellett beszerkeszteni egy kis színes riportot. Nos a Soho - mesélték a Londont nagyon ismerők - valóban nem arra találtatott ki, hogy gyorsan elpiruló szűzleányok nyissanak arrafelé vitát a haboskakaó mellett üldögélő misszionáriusokkal a középkori virágénekek dallamvilágáról. De mára London eme kétes hírű negyede is csillogóbb díszletekkel fogadja az idegeneket. A legdurvább pornó és szexüzleteket kitiltották, a rosszhírű kocsmákat meg hiába is keresnénk, mérsékelten elegáns, de tetőtől a csapospultig angolos hangulatba mártogatott pubok költöztek a helyükre. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Sohóban ne érezhetné jól magát a turista. Mint ahogy London minden kerülete úgy van ám kitalálva, hogy nagy tálcán kínálja a látnivalókat. Chelsea-ben például megnézheti, milyen szép házakban laknak a felső középosztály polgárai, a Docklandsben pedig (ami ugyebár Dokkvidékként fordítható magyarra, csak éppen azok a bizonyos dokkok tűntek már el...) megtudhatja: amikor a 60-as években megkezdték a bezárt raktárak helyén felépíteni az új üzletközpontokat, irodaházakat és lakóépületek, ez a körzet volt Európa legnagyobb beruházási központja. Míg napjainkban Berlinben forog a legtöbb buldózer, addig a kilencvenes évek elejéig Docklandsben költötték számolatlanul a milliárd fontokat az új épületekre. S ha már látványosságok: ki ne felejtsük a Buckingham palotát, mert hát királyi pompa bámulgatása nélkül ugyan mit is érne egy londoni kirándulás? Hogy ennyi helyet be sem lehet járni? Csak a talpizmokra hagyatkozva valóban nem igazán tanácsos nyakunkba kapni Londont. Am erre nincs is szükség, ugyanis a brit fővárosban több, mint 16 ezer taxi vár utasára, a metróvonalak száma meghaladja az egy tucatot, és abból a híres emeletes buszból is kering annyi London városában, hogy piros dobozukkal percenként szembesülhet a sétáló. Nem ingyen kínálják Az persze más kérdés, hogy ezek a gyors masinák nem éppen ingyen kínálgatják szolgáltatásaikat. Némely becslések szerint London tömegközlekedése a világon a legdrágább. Bár ezzel sokan vitatkoznak, az tény: a legolcsóbb buszjegy is egy font húsz pennybe kerül, s a kifejezetten kedvezményesnek tartott metró napijegy is majdnem négy font. Mivel egy angol font napjainkban már többet ér 360 forintnál, nem nehéz kiszámolni: a kispénzű magyar turista azt már csak totális eltévedés esetén kérdezgesse, vajon a taxi mennyiért robogna át vele két, mérsékelten nagynak számító kerületen? Na, tessék - már megint a pénznél tartok. Nem véletlenül, hiszen Londont nemcsak a City miatt tartják a pénz városának. Nagy-Britannia központját ugyanis még a legnagyobb jóindulattal sem lehet az olcsó turistaközpontok közé számítani. Van olyan utcája, ahol egy kétágyas szállodai szoba 500 fontnál kezdődik, de a szerényebb hotelekben is elkérnek úgy 80-90 fontot azért, hogy két ember egy ágyban átaludhassa az éjszakát. A híres angol steaket tíz fontnál olcsóbban legfeljebb a külváros eldugottabb kisvendéglőiben rendelheti ki asztalára a vendég, s azon se lepődjön meg senki, hogy egy utcai automata egy fontot „kér" egy dobozos kóláért. Ami pedig a híres angol söröket illeti - a turisták által is könnyen elérhető pubokban kettő fontnál csak drágább malátakoktélt kínálgatnak. Ha pedig valaki mondjuk múzeumba menne, legalább 10 fontot készítsen elő a biztonság kedvéért. Garantáltan nem fog másfél fontnál többet visszakapni... Az árak természetesen akkor idegesítik leginkább a Közép-Európából érkezőt, amikor egy-egy áruházat látogat meg. Nem kell ahhoz a híres Harrodsba ellátogatni, hogy a szem megkezdje kocsányon történő lógását egyegy árcédula láttán. Ugyanis Londonban nem ritka 40-50 ezer forintos pulóver, a 300 ezer fontos férfi öltöny éppúgy, mint a 2 ezer fontért kínált, karácsonyra kifejezetten ajánlott női óra sem. De mielőtt a Temze partjára decemberben érkező szegény magyar elsírná magát, ajándékot már pedig miből is vehetne, el ne feledje: év végén nemcsak Londonba, hanem a vásárlók Kánaánjába is érkezett. A nagy ünnepek befejeztével ugyanis megkezdődnek a még nagyobb kiárusítások. Amíg minálunk egy téli vásáron meghirdetett 30 százalékos leértékeléstől már agyvérzéstől szédül a boltos, addig a britek legnagyobb városában jószerével csak olyan shopba tudtam benyitni, ahol az eredeti ár feléért, netán egy harmadáért kínálták a portékát. így aztán az is mosolyogva jön ki az áruházból, aki elefántpirításra alkalmas grillsütőt nézett ki magának, de az is, aki csak egy zenélő biliért állt sorban. Természetesen az angol polgárok sem ilyen extrém dolgok miatt várják a nagy téli vásárt, ám példáimmal csak azt igyekeztem szemléltetni: ha kedvezmény, akkor az itt szinte minden áruféleségre vonatkozik. No, persze - mint Szilveszter napján megszemlélhettem - ebbe a nagy végkiárusításba az igazán világmárkákat kínálgató exkluzív boltok azért nem olyan nagy lendülettel vetik be magukat. Igaz, e magazinok vásárlóköre nem is középangliai bányászokból, netán a szegedi lakótelepeken villanyszámlás elől bujkálókból kerül ki... Ha valaki azt hiszi, hogy az év utolsó napján már dőreség árcédulákat, meg boltokat szemlélni, nagyon téved. Angoláknál ezen a napon is késő estig nyitva találtatott minden áruház, mint ahogy az év legelső napján is már sűrű sorokban hullámzik a tömeg mondjuk az Oxford Streeten, London legkedveltebb bevásárló utcájában. Mert pénz azért lapul ám az angol bukszákban. Átlagkeresetről pontos számot senki nem tudott szolgáltatni, ám annyit elmondtak: havi ezer font alatt csak az visz haza, aki nem is akar ennél többet keresni. Tisztes jólétnek is köszönhető tehát, hogy Szilveszternek éjszakáján alkoholos vidám mámorban búcsúztatják az óesztendőt a londoniak. Tűzijáték pedig nincs S hogy mi a különbség egy magyaros szilveszter és a Temze-parti örömködés között? Nos Londonban én bizony egyetlen dudát, kereplőt, konfettivel dobálózó álarcos figurát nem láttam. Viszont fölbotlottam vagy hat tucat sípárusban. Nem csalás, de nem is ámítás: a londoni belváros utcáin, aki csak tehette, ilyen eszeveszett sivításra képes fémsípokat kínálgatott vagy vett, s akkor érte el felhőtlen boldogság legmagasabb régióit, ha addig fújta eme szörnyűséges jószágot, amíg ki nem szaggatta a hanggal legalább a mellette álló dobhártyáját. Baleset persze nem fordult elő, mert kérem az angolok bírják a megpróbáltatást, sőt mi több, még mosolyogtak is a nagy produkcióhoz. így elindultak a Trafalgar térre, mert mégis csak fölemelő dolog ám e híres téren ünnepelni az új esztendő legelső percét. Be is fért a Trafalgárra vagy 70 ezer ember, állt mind derekasan, míg csak el nem jött az éjfél, aztán nézett ki a fejéből (mint tettem jómagam is...) mivel lehet bármilyen híres London, meg az ő Trafalgárja, az ég világon semmi nem történt az évnek fordulójakor. Nem kongott nagyharang, nem énekelt senki Himnuszt, petárdák nem robbantak, tűzijáték sem szórakoztatta a sok szájtátit, de ahogy elnéztem: ettől még egy angol sem lett szomorú. Ha új év, hát új, fütyülgettek még pár percig, majd elindult az irgaímatlan nagy tömeg kifürkészhetetlen célpontok felé. S lássunk csodát: senkinek sem jutott eszébe, hogy bezúzza a kirakatokat, senki nem dobálta üres üvegekkel a tömeget, csak nevetgélt, megpaskolta a rendőrlovak fenekét, és megszorította a mellett álló kezét: Happy New Year! Boldog Új Evet! Azt még nem tudhatja egyetlen londoni sem, hogy 1999 mennyire lesz boldogabb, mint 1998 volt, de egy biztos: az új év első napja sikeredett olyan verőfényesre a brit fővárosban, hogy senki nem kételkedett: éjszaka Londonba beszökött a tavasz. így aztán megteltek sétálókkal a parkok, a Parlament mögötti utcákban pedig nézelődők vastag sorfala előtt parádézhattak a mazsorettek, a pomponos, Amerika forró üdvözletét hozó lányok, és a nagytrombitás diákzenekarok. S miközben a hosszú menet rendjére vidám rendőrök, ama híres-neves bobbyk vigyáztak, nekem bizony úgy tűnt, hogy talpazaton álló, marcona Cromwell Olivér szoborarcán is átsuhant egy mosoly... Bátyi Zoltán A diákzenekarok London belvárosában vidám indulókkal köszöntötték az új esztendőt