Délmagyarország, 1999. január (89. évfolyam, 1-25. szám)

1999-01-16 / 13. szám

SZOMBAT, 1999. JAN. 16. ÉVFORDULÓ 9 • Ötvenhat esztendeje történt Tél és haléi a Don-kanyarban Dr. Nóvák Zoltán: Ne feledkezzünk meg hősi halottainkról! (Fotó: Schmidt Andrea) Hal van a sok sírkereszt?:. Egy-egy emberi sors: különböző utak, de szinte azonos megpróbáltatások. Filmek, amelyeknek a főszereplői a '43-as doni áttörés magyar katonái. Olyan emberek, akiket az utókor méltánytalanul felejt el, vagy csak egyszerűen: mellőz. Bártfai László Az utolsó emberig című könyvében így ír azokról, akiknek nem jutott temetés és kereszt a sírjukra: „A Don-vidék békés lankáin sárguló napraforgótenger és a hullámzó gabonatáblák alatt magyar katonák tízezreinek csontjai porladnak. Olyan magyar katonáké, akiknek a nevét Magyarországon nem jegyezte fel senki, akiknek még a pontos számát sem tudja senki, akiknek idehaza a mai napig még el sem sirattak." Emlékezés a 2. Magyar Hadsereg harcaira és pusztulására címmel 1997-ben készített feljegyzést dr. Nóvák Zoltán szegedi nyugdíjas, a megyei bírósági egyik korábbi tanácselnöke. A kéziratot, mint mondja, azért írta, mert csak az évfordulók, tehát január 12-e kapcsán emlékezünk történelmünk e megpróbáltatásokkal teli fejezetére, azonkívül a mai fiatalság szinte semmit sem tud az akkori doni eseményekről. Hogy a fiatalok ilyen tájékozatlanok, azért nem ök a hibásak, hanem az elmúlt 40 év, amelynek során a doni áttörés tabutéma volt. Az alábbiakban kivonatosan dr. Nóvák dolgozatát adjuk közre. „Az utóbbi években vannak ugyan kísérletek, amelyek felidézik a történteket és bizonyos mértékben helyes irányba mozdítják el az események értékelését. De ez kevés! Megfelelő hírverés nélkül (csak apró betűs, újságokban írt közlés útján) bizony csak kevesen, főleg csak az idősek vesznek tudomást a megemlékezésekről, a rendezvényekről, és így csak ők jelennek meg. Pedig elsősorban a fiatalság megjelenésére lenne szükség, hiszen ők a jövő emberei és nekik kell tovább fenntartani a történeti hűségen alapuló ismereteket és hirdetni, hogy a magyar katona nem volt gyáva, nem futamodott meg az ellenség elöl, de hiányos, rossz felszerelés mellett, mínusz 40 fokos hidegben, sokszor magára hagyottan - ennél többet nem tehetett!" Dr. Nóvák ezt követően azt írja le, hogy a bajai légvédelmi gépágyús üteg a kecsAz örökös honvéd. Katona Béla ugyanis 1939töl 1948-ig szinte állandóan egyenruhában volt. A szegedi születésű. Holló utcai, most 84 éves férfi a pénzügyőri pályát szemelte ki magának, aztán mégis faszobrász lett. Alig kezdte el a munkát - behívták. Részt vett a Felvidék, Kárpátalja, Erdély, majd a Délvidék visszacsatolásának katonai akcióiban. Rengeteg kellemes, de megrázó élménye is van ezekről a „bevonulásokról". Az 1943. január 12-14-e közötti napokon történtek azonban végig kísérték egész életét. Katona Béla a szegedi 153as kerékpáros utászszázad honvédjeként került ki a Don partjára. Már a kiutazásuk sem volt mentes a megpróbáltatásoktól, mert a szovjet partizánok gyakran aláaknázták a vasúti síneket, éjjelente az erdőből megtámadták a felvonuló alakulatokat. Amikor a front közelébe érkeztek, akkor már nem vasúton, hanem a beosztásuknak megfelelően, kerékpáron közlekedtek. 0 Milyenek voltak a terepviszonyok? - teszem fel a Béla bácsi számára nyilván mosolyra késztető kérdést. - Szörnyűek. Időnként a vállunkra kellett kapnunk a biciklit, csak úgy haladhattunk tovább. Hozzá kell tennem, hogy akkortájt még sehol sem voltak valami ideális útviszonyok, de odakinn aztán végképp megkeserítette az életünket a hepehupás, göröngyös, árkos terep. így azután gyakran kapott defektet a kerékpárunk. 0 A huszárok, lóra! vekeméti 13. könnyű hadosztály kötelékében került az orosz frontra, 1942-ben. A tartalékos zászlós gépágyúsként került ehhez az üteghez. Az út június végétől - 4-5 napig tartott, s először a brianszki erdőben vagonírozták ki az alakulatot. Beszámol arról is, hogy a partizánok állandó támadásaival kellett szembenézniük, de ugyanilyen veszélyes volt az elaknásított terep is, amely sok áldozatot követelt. Meg arról is, hogy alakulata miként lőtte le az első szovjet gépet. „Kurszk városához érve, amíg egyes alakulatok bent a városban, illetve a környékén táboroztak le, a légvédelmi tüzérüteg félszakaszai széttagoltan, a városon kívül foglaltak tüzelőállást. Itt került sor részünkről az első harci cselekedetre. Egyik este, sötétedés után több szovjet repülőgép végzett felderítést. A németek fényszórós alakulata megkísérelte bevenni az egyik gépet. De mikor a tűzcsapások már megközelítették a célpontot, a fényszóró elveszítette a gépet és a tüzelést abba kellett hagyni. A gépek a váratlan légelhárítástól megijedtek, eltávoztak és az egy hét alatt, amíg ott táboroztunk, vissza sem tértek. De néhány nap múlva ténylegesen is tűzharcba keveredtünk a szovjet gépekkel. Egyik délelőtt, úgy 10 óra tájban megjelent 3 szovjet gép és nem túl nagy magasságban tartott felénk. Ügy tűnt, hogy a mi tüzelőállásunkhoz közel fognak elrepülni. Azonnal tűzkészültséget rendeltem el és valamennyien feszült izgazényszó után pattannak a nyeregbe. Önöknél mi volt a vezényszó? - Csak egyszerűen: Kerékpárra! Amikor áttettük a lábunkat a jobb pedálra, akkor hangzott el az Indulj! 0 Az áttörés előtti időszakban mivel foglalkoztak az utászok? - Hidat építettünk a folyón. Az oroszok ugyanis lebombázták a német előrenyomulást megakadályozandó a korábbi közúti hidat és mi ezt hoztuk helyre. Katona Béla mesél arról, hogy az átfogó orosz támadást megelőzően sem volt gyöngyvirág az életük, hiszen éjjelenként támadtak a szovjet bombázók, állandóan ropogtak a légvédelmi fegyverek, mindig életveszélyben voltak. Az azonban, ami azon a fagyos 12-i éjszakán történt, soha sem felejthető. - A 153-as szegedi kerékpáros utászszázad az Oszkol folyó partján állomásozott, Cserjanka település közelében. Az oroszok váratlanul a front teljes szakaszán megindították a támadást - emlékezik vissza Béla bácsi. - Nálunk csak tartalékos tisztek voltak akkor, a parancsnokunk szabadságon Magyarországon tartózkodott, így hivatásos tiszti parancs nélkül nem mertük megkezdeni a visszavonulást. 0 Pedig a német és az olasz csapatok ekkor már tömegesen hagyták el az állásaikat... - Igen, ezt mi is láttuk. Meg a sok sebesültet, akiket szállítottak. Amíg futotta erejükből. Aztán, úgy éjfél tájlommal figyeltük a gépeket. A távmérő tüzér folyamatosan mondta a lőelemeket. Amikor aztán a gépek lőtában, mi is megkezdtük a visszavonulást. Teherautón, gyalog, farkasordító hidegben, koromsötétben meneteltünk. Századunk emberei mindjobban szétszóródták, összekeveredtek a német és olasz katonákkal. Aki nem járművön menekült, mindjobban lemaradt. Sokunknak ez lett a veszte. Aki ugyanis leült megpihenni - megfagyott! 0 Meddig tartott ez a menekülés? - Napokig. Evés és alvás nélkül támolyogtunk előre. Szörnyű volt látni a rengeteg kilőtt járművet, a hóban fekvő, megfagyott embereket, a lelőtt repülőgépek maradványait. A magánosan csámborgó lovakat az éhes katonák elfogták volon belül értek, „célpont az élgép, sebesség 80!" vezényszavamra megkezdtük a tüzelést. Bár a közelben lévő és, ha még erre volt megfelelő felszerelés, akkor az ehető részeit megfőzték... - Végre egy nagyobb helységhez érkeztünk - szövi elbeszélését Katona honvéd (szakaszvezetőként szerelt le). - Ott gyülekeztek a menekülő alakulatok, s ott kaptunk némi meleg ételt is. Egy Kassai nevű ezredes gyűjtött össze bennünket és négy századot alakított a legénységből. Hósáncot építtetett, s kettőt ki is küldött, hogy puskával tartóztassa fel az előre nyomuló szovjet hadsereg alakulatait! Ez egyenlő volt a halállal. Aztán úgy alakult a dolog, hogy Béla bácsi nem ment ki a hósáncokra. Valahogyan sikerült feljutnia egy tehergépkocsimásik gépágyú is tüzelt, a mi gépágyúnknak sikerül lelőnie az egyik gépet. Ekkor derült ki, hogy a körülöttünk elheI ra, amelyen már szegedi utászok voltak s megindultak visszafelé, a fronttal ellentétes irányba. Gorocsa településre érkeztek, amelyet csak égő városnak nevez, mert szinte minden épület lángokban állt. Itt egy Rózsa nevű alezredes vette át a parancsnokságot, ő is szembe akart szállni a szovjetekkel. A túlerő elöl azonban menekülni kellett. A partizánok ugyanis a várost övező hegyekről tűz alatt tartották a települést és menekülőket. Katona Béla azt mondja, hogy mellette futott az a Rózsa alezredes is, aki néhány órával még az ellenállásra szólította fel a magyar honvédeket... - Napok elteltével jutottunk Romnyi nevű helységbe. Itt lyezett csapatok katonái mennyire együtt éltek velünk, mert amikor a gép lezuhant, óriási ovációban tört ki. Jöttek hozzánk gratulálni és bizonyították, hogy a mi gépágyúnk lőtte le a gépet! Ez volt az első géplelövésünk, amiért egy fehér karikát festhettünk a gépágyú csövére. (Repülőgépért fehér, harckocsi kilövéséért piros karika járt.)" A szerző ezután azt úja le, hogy miként, milyen agyafúrtsággal támadtak a partizánok a felvonuló alakulatokra, mekkora veszteségei akadt ránk egy igaz magyar katona: Vargyas vezérőrnagy. Összeállított több olyan vöröskeresztes szerelvényt, amelyek mentették a magyar honvédeket - szállították haza a kiéhezett, elcsigázott katonákat. Egy ilyen szerelvényre kerültem fel én is és 1943 március 14-én érkeztem haza, Debrecenbe. Innen Nyíregyházára vittek, katonakórházban kezeltek, s onnan jöttem haza, Szegedre. Az utászlaktanyába egyedül én érkeztem haza a bajtársak közül... Nem sokáig örülhetett a szabadságának Katona Béla. Tudniillik 1944 tavaszán ismét hívta a haza. Bevonult. Akkor már nem kerékpárosként szolgált. A Kárpátokban, a Mármarosi havasokban „várták" az oroszokat. Azt gondolták, hogy a hegyeken át nem tudnak előre nyomulni. Tudtak. - Sőt, egyre csak szorítottak bennünket hátra, Magyarország mostani területe felé. Debrecennél volt egy hatalmas páncélos csata. Mi vonultunk vissza, egészen Mezőcsátig. Ott estem orosz fogságba. Volt egy tévedésem. Tudniillik Peplár százados nekem azt mondta: katona, ne hagyjuk el egymást! Szegediek vagyunk mind a ketten, ha egyikünk elveszett, a másik még hírt vihet róla... A tömegben elkeveredtem, s ahogyan szaladtam a vélt szabadulást jelentő tisztás felé, akkor láttam meg, hogy Peplár százados többedmagával a kukoricásban van, menekül. Engem meg elfogtak az oroszok, azonnal meg is szabadítottak a karórámtól. Ekkor - 1944. november 6-án - jutott eszembe a százados úr figyelmeztetése. Későn. Ő megúszta, engem pedig származtak ebből a magyar egységeknek, s hogy az ütegük a fronton Dubovojnál állomásozott. Beszámol arról is, hogy a német szövetséges a felszerelések pótlásával késlekedett, az élelmezés is pocsék volt. A magyar katonák a tartalmas élelem, szalonna és húsétel helyett marmeládot (lekvárt), pudingot, műmézet és csokoládét kaptak. A magyar bakák a lekvárt Hitler-szalonnának, a pudingot pedig púdernek keresztelték el... Dr. Nóvák Zoltán leírja a január 12-i végzetes napot is, amely a 2. Magyar Hadsereg tragédiájának a kezdetét jelentette. Beszámol a visszavonulásukról, azokról a szörnyűségekről, amelyeket útközben átéltek és amelyekkel szembesültek. Az egyik legmegrázóbb fejezet dr. Nóvák dolgozatában a következő: „Láttam olyan katonát, aki eldobta a köpenyét és azzal a felkiáltással, hogy neki már elege van az egészből, elindult ismeretlen céllal a végtelen hómezőkön. Nem lehetett visszatartani, mert a jó szándékú segítést félremagyarázva sokan agresszívek lettek és megtámadták bajtársukat. Láttam egy olyan katonát is, aki egy kilőtt gépkocsi vezetőfülkéjében ült, ordítva énekelt, miközben közölte, hogy ő most már hazautazik!" Az egykori zászlós 1943 áprilisában tért haza a Szovjetunióból. Büszke katonamúltjára. Arra, hogy 1997ben vitézzé avatták, továbbá a Signum laudis, az I. osztályú tűzkereszt rendfokozata, az Erdély és Délvidék emlékérem tulajdonosa. Itt él közöttünk Szegeden. A közelmúltban özvegyült meg, egy lánya és egy fia van, meg négy unokája. K. F. négy év fogság várt - emlékezik vissza Béla bácsi. Azután a nehéz évekről szól. - A fogságba esés után előbb Debrecenbe vittek bennünket. Ott mondták először, hogy: szkoro pasli damoj! De sokat hallottam ezt a négy év folyamán... Előbb Romániában egy gyűjtőlágerbe kerültem, onnan vittek ki bennünket a Szovjetunióba, Kirov környékére, ahol fakitermelésen, cérnagyárban, majd a tábor konyháján dolgoztam. 0 Mikor jött el a szabadulás? - A szkoro pasü damoj, hamarosan mehettek haza mondat gyakran elhangzott. Ez azonban csak 1948 tavaszán következett be. Bevagoníroztak bennünket és elindultunk Európa felé. Március 15-én érkeztem Debrecenbe. Az első dolgunk az volt, hogy elénekeljük a magyar Himnuszt - mondja Katona Béla, s lehajtja a fejét. Bepárásodik a tekintete, látom, átéli a sokéves szenvedés minden percét és a szabadulás felemelő pillanatát. Szegeden, a Holló utcában, özvegy édesanyja fogadta. A rokonság, az ismerősök, barátok, szomszédok egymás kezébe adták a kilincset, látni akarták őt, s mindenki a kedvenc ételét készítette el neki: a mákos tésztát... Az egykori honvéd azután meglelte élete párját, Ilonkát, akivel Szatymazon élt és gazdálkodott 1981-ig, amikor a szeretett társ meghalt: Akkor még egy ideig egyedül lakott kint, majd 1994-ben beköltözött a Retek utcába, egy kis panellakásba. Ott, pedáns rendben tartott szobájában, jeles katonai kitüntetései között, éli mindennapjait a 84 éves „örökös honvéd". Kisimre Ferenc Kerékpárral az orosz frontra Katona Béla: Ez voltam én - honvéd koromban... (Fotó: Schmidt Andrea)