Délmagyarország, 1998. december (88. évfolyam, 281-305. szám)

1998-12-24 / 301. szám

10 KARÁCSONY CSÜTÖRTÖK, 1998. DEC. 24. • Üdvözlet Kisperegről Csend, szenzáció után Sokkal több volt, mint kőtelező újságírói feladat tudósítani a kisperegi sziámi ikrek, Melinda és Izabella szétválasztó műtétjéről, és az azután kővetkező intenzív hét nem kevés izgalmáról. Az év szegedi orvosi bravúrjának nyertesei menet közben a szívünkhöz nőttek. S nemcsak ők ketten, hanem az egész Szabó család, ezek a kemény és tiszta emberek. Amikor a lányok szeptember végén elhagyták újjászületésük helyszínét, a szegedi Gyermekklinikát, még mindig címlapos sztori volt történetük, s szenzáció még akkor is, ha néhányan a szemünkbe vágták, nem kell ezt úgy túllihegni, hiszen itt és másutt is történnek orvosi bravúrok nap mint nap. Ezt a tényt senki nem vitatja, de azt sem, hogy a sziámiak szétválasztása, műtét alatti altatása és intenzív ellátása nem volt rutinfeladat, hanem komoly szakmai megmérettetés, egy orvos életében legfeljebb ha egy ilyen különleges eset akad. Mint ahogyan az újságíró és a fotóriporter pályafutásuk során jó, ha egyetlen ilyen „sztorival" találkoznak. Négykerékmeghajtással A karácsonyi utazást Kisperegre jó régen elterveztük. Akik már jártak ott, figyelmeztettek, az út autógyilkos, kivált ha leesik a hó, „normál" kocsival biztos az elakadás. Segítőkészségből nincs hiány. Kapunk egy Opel terepjárót, sofőrnek a mindenféle gépjárművek ismerője és tesztelője, gazdasági rovatunk vezetője, Kovács András jelentkezik. Felkészülünk a legrosszabb időre, útviszonyokra. Ehelyett verőfényes napsütésben, plusz fokokban indulunk a román határ felé. Nagylakon magabiztosan „landolunk" a személyautóknak fenntartott sávba. Kedves arcú, fiatal határőrlány int félreérthetetlenül: vissza a kamionsor - nem látható - végére! Elhomályosul tekintetünk, s tíz szendvicsünk jut eszünkbe, ami (alán kitart a várakozás 34 órára saccolt idejére. Az újságíró persze ahol tud, segít (magán is). Előbb a kishölgyet próbáljuk puhítani, hogy riport, meg lapzárta, meg sziámi ikrek. A lánynak ez utóbbira lágyul a tekintete, s ajánlja keressük meg a parancsnokot! Megtesszük, segítséget azonnal kapunk. Mint megtudjuk, kis terepjárónk teherautónak minősül, s erre is a kamionokra vonatkozó szabályok vonatkoznak. Soron kívül „elintéznek" minket, bár a kötelező papírmunkát nem ússzuk meg. Aztán már sírna az út egészen a Peregu Mare tábláig. A műútról balra fordulunk, s a földút elején nem hisszük el, hogy tíz kilométert ki lehet bírni a hatalmas gödrökkel teli, sáros úton folyamatosan zötykölődve. Andris csak annyit bír mondani: Nos hölgyeim, akkor most négykerékmeghajtásra kapcsolunk. Aztán egy órán át birkózik a lehetetlennel, próbálja kerülgetni a fél méter mély csapdákat. Falu, kihalófélben Vég nélkülinek tűnő zötykölődés után érkezünk a Vészhelyzetben a mama arra is képes, hogy egyszerre kanalaztassa őket. (Fotó: Schmidt Andrea) Kispereg táblához. A falu kihalt, a szerény kis házak udvarain sem látunk lelket sem. Olyan az egész, mint egy holdbéli táj, mintha már mindenki elhagyta volna ezt a világtól elszakított helyet. Fogalmunk sincs honnan, kitől tudjuk meg, melyik utca, melyik ház a Szabóéké. Nem szállunk ki mindannyian, elég ha egyikőnk merül a sárba bokáig. - A kocsmában csak van valaki - mondja András a Buffet nevű műintézményt meglátva, de mire arra vennénk az irányt, szürke munkásruhás, gumicsizmás férfi integet, menjünk utána, mutatja ő az utat. Az utcába, ahol Szabóék laknak, nem lehet semmilyen járművel behajtani, se lovaskocsival, se terepjáróval. A sártenger beszippant mindent, amivel ráhajtanak. Szűk járdán araszolunk a házig, a szürkeruhás ember kíséretében, akit őrszolgálatba küldtek, figyeljen minket és kalauzoljon. Amikor kiderül, hogy a negyven körüli férfi a kicsik keresztapja, András kezébe nyomja a díszüveges unikumot. Vezetőnk munkanélküli, mint a faluban jószerével mindenki. Aki tudott elmenekült „magyarba", meg Aradra, aki maradt, annak tavasztól őszig akadhat munkája a földeken. A faluban 540-es az utolsó házszám, jó, ha a felében laknak. A szegénység itt minden jelével mutatja magát, még akkor is, ha a picinyke, hajópadlós boltban van banán, Ariel, Kinder-tojás és Vénusz étolaj. Csituló érdeklődés A lányok tűzpiros kezeslábasban „fogadnak" minket. Amikor meglátom őket egymás mellett fekve, eszembe jut a nem is oly régi kép, az egymásba forrott testről, amint az édesanya ölében, picinyke párnán feküdt. Zsuzsanna arca most egészen más, mint akkor volt ott, a kórteremben. Rendületlenül mosolyog, felszabadult. A babák hatalmasat fejlődtek. Melinda, aki kevesebb gondot okozott az orvosoknak, valamivel kisebb, mint az intenzív osztályon „rosszalkodó" Izabella. Csendesen szemlélődnek, nem szeppentek, megszokták a nyüzsgést maguk körül. Hazatértük után az egész falu eljött megnézni őket, forogtak itt magyar tvstábok, román újságírók, s hivatalosságok. Mi vélhetően az utolsó idegen látogatók vagyunk, ahogyan Zsuzsanna mondja, lassan elcsitul az érdeklődés, elfelejtik őket. Eltitkolt torzszülött Kávé, szilvapálinka „érkezik", az utóbbinak van inkább sikere, merthogy különlegesen finom. No, és megoldja a nyelveket, s e zárkozott emberek kicsit megnyílnak előttünk. Zsuzsanna elmondja, havonta járt Aradra nőgyógyászhoz, aki még azt sem vette észre, hogy két magzatot hordoz a szíve alatt. Még akkor sem fedezték fel a rendellenességet, amikor a szülés előtt ultrahangot csináltak nála, bár akkor már inkább féltek megmondani neki, mint ahogyan a szülés után is eltitkolták előtte, hogy torzszülöttet hozott a világra. - Fogták, és a megkérdezésünk nélkül elvitték a kicsiket Aradról Temesvárra idézi az édesapa az első napokat. - Lehet, hogy próbáltak volna valamit velük csinálni, de ők erre ott nem voltak képesek. Ugyanúgy a beleegyezésünk, megkérdezésünk nélkül küldte el az aradi, vagy a temesvári kórház az egyik újságnak a kicsiket összenőtten, meztelenül ábrázoló kórházi fotót. Egy ,jól működő" országban súlyos milliókat perelhetne a család ezért - állapítjuk meg kollegáimmal, de hát látni a szülőkön, félszegen mozognak az övéktől merőben eltérő világban. Ők azok, akikkel minden megtehető, az is, hogy gyermekeik szétválasztó műtétjének kizárólagos felvételéért 50 ezer forinttal „kínálják meg" őket. Ők nem panaszolják fel ezeket, hiszen eszükbe nem jutott pénzt csinálni a tragédiából, számukra egy volt a fontos, megszabadítani gyermekeiket a sorscsapástól. Sikerült, s most már hihetetlenül boldogok, és hálásak azoknak, akik emberi életet adtak ikerlányaiknak. Ikermenü A karácsonyfára már a gyetyákat ügyeskedi fel fotós kolleganőm, és a legnagyobb lány, a hatéves Brigitta. A család örül az ajándék fának, az általunk megrendezett előkarácsonynak, s a gyerekeknek hozott apró ajándékoknak. Egyedül a pici lányok nem élvezik a meghitt perceket, amikor nagyon boldog karácsonyt kívánunk e sokat szenvedett, ám mára a megváltást megért családnak. Az ikrek egyre hangosabban sírnak, és dörzsölik a szemüket, amiből egyértelmű az üzenet: éhesek és álmosak. Gyorsan néhány fotót a fa előtt! A sírás erősödik, a lányok most már követelik az ebédet. Vészhelyzetben a mama arra is képes, hogy mindkettőjüvket egyszerre kanalaztassa. A menü: húsleves, ananászos krumplifőzelékbe darált libamell. A kicsik mindent megkapnak, ami tápláló, szerencsére a házi gazdaságban csaknem minden megterem, s van még az adományokból is egy kis csemege. Isten áldásával A ház ura büszkén mutatja az ólat, ahol a disznók henteregnek, a csirkéket, a libákat, amikből a kicsiknek a sok jó falat kerül. Búcsúznánk, de nem hagynak elmenni - Aztán már meg ne sértsenek kedveseim, hogy nem maradnak ebédre - szól a nagymama. Tiltakozunk, nem akarjuk terhelni őket, mondjuk, hogy későn reggeliztünk, van szendvicsünk, meg egyébként is sietünk, nehogy ránk sötétedjen. Andrea súgja, megbántjuk őket, legalább egy falatot együnk! A konyhaasztalra aranyosan csillogó húsleves, majd töltött káposzta kerül, házikenyér, amit a pék aznap sütött. Ebéd után még egy kupicával koccintunk a kis konyhába zsúfolódott családdal, iszunk a gyerekek, s mindannyiuk egészségére, boldogságára. A nagymama nem felejti ki Füzesi professzort, Katona tanárnőt, Prefort főorvost, s a nővérkéket itt, a szegedi klinikán. - Az Isten áldja meg őket! mondja, s ezzel az üzenettel indulunk útnak visszafelé, átvergődve újra a kegyetlen tíz kilométeren. A határon, az akadálytalan áthaladás reményében András beveti a varázsszót: a sziámi ikrektől jövünk - mondja a beléptető ablaknál. Intenek, mehetünk tovább. Halkan jegyzem meg: ők már nem sziámiak. Ikrek, két külön kis ember. Kalocsai Katalin Véletlenül közbejött véletlenek (Folytatása 9. oldalról.) 0 Felidézné, miért kellett 1937-ban elhagynia Magyarországot ? - Egy börtönbüntetés elől mentem el: 6 hónapra ítéltek egy újságcikkem miatt, ami a Népszavában jelent meg 1936-ban. A Szép Szó szerkesztőjeként Makón, a gazdakörben tartottam előadást József Attiláról. Az előadást késő éjszakáig nyúló beszélgetés követte a gazdákkal, akik mindenről kikérdeztek: az irodalomtól a világhelyzetig. Ezután a Népszavában írtam egy vezércikket, Makói beszélgetés címmel. Lényegében az írás utolsó mondata miatt ítéltek el, osztályellenes izgatás vádjával. így szólt: „Ha a mai vezető politikai osztályban a hazaszeretetnek és a körültekintésnek csak a századrészét találnám annak, amit a makói parasztokkal való beszélgetésben találtam, akkor nem volna okom aggódni Magyarország jövője iránt." A börtönbüntetést nyilván nem volt kedvem letölteni, annál is inkább, mert 1932-ben már eltöltöttem egy évet a Horthy-rendszer börtönében. Szerencsére a bíróság slampos volt, s miután én felebeztem az ítélet ellen, ők nem vonták vissza az útlevelemet. Semmi kedvem nem lévén a börtönhöz, Ignotus Pál társaságában a tárgyalásról egyenest a francia követségre mentem, amelynek kultúrtanácsosával magyar felesége révén jó viszonyban voltam, s vízumot kértem Franciaországba. Onnan a Népszava szerkesztősége következett, ahol Mónus Illés főszerkesztőtől, barátomtól megbízólevelet kértem, mint párizsi tudósító. E két okmánnyal a kezemben hagytam el az országot. Feleségem egy hónap múlva követett Párizsba. Szovjetbarátok listája 0 Említette, hogy a háború után a kommunisták német ügynöknek nevezték és kétségbe vonták, hogy részt vett a gaullista ellenállásban. Milyen viszonya volt velük? - A harmincas évek végén Párizsban nagy volt a kommunistákkal rokonszenvező értelmiségiek száma, s ez a kommunistabarátság gyakran szovjetpártisággal vegyült. Hiába üldözték ekkor már a Szovjetunióban a Mandelstamokat, Babeleket és Pasternakokat, a francia szovjetbarátok listája lenyűgöző volt: Malraux, Romáin Roland, Giono, Tzara, Le Corbusier, Aragon. Nos, a háború alatt a gaullista nemzeti ellenállásban vállaltam szerepet, ahol gyakran szembetaláltuk magunkat a kommunista ellenállókkal, s sokszor még a fegyveres összeütközés sem látszott kizártnak. El kell mondani, hogy az ellenállásban többségben voltak a kommunisták és szervezettebbek is voltak. Ha nem kaptak volna Sztálintól parancsot arra, hogy De Gaulle előtt tegyék le a fegyvert, akkor Franciaország Jugoszlávia sorsára juthatott volna. Háború utáni ellentétem akkor kezdődött velük, amikor Párizs felszabadítása után visszatértem a városba, s mindjárt állást kínáltak a rádiónál. Másnapra azonban vissza is vonták az ajánlatot, mert a rádió igazgatóságánál időközben megjelent egy francia és magyar ellenállókból álló kommunista küldöttség, Bölöni György vezetése alatt, amely mint horthysta-fasisztát, kollaboránst jelentett fel. A rádió igazgatója másnap azzal fogadott, hogy baj van: ők feltételezik ugyan, hogy amit rólam mondtak, az rágalom, de a kommunisták bent vannak a kormányban, és nem akarnak a Thorez-féle párttal ujjat húzni. Alig kaptam meg az állást, el is vesztettem. „Kádár félrevont" 0 Azután mégis újságíróként helyezkedett el, a francia távirati irodánál. - Az eset után meglehetősen szomorúan mentem le a Champs Elysées-re, ahol a rádió igazgatósága volt akkoriban. Egyszer csak megölelt valaki hátulról. Jérome Jouve volt, a budapesti francia követség embere, akitől a vízumot kaptam. Egy diákom nemrég azt kérdezte tőlem a politikai főiskolán, hogy hiszek-e a történelmi véletlenekben. Azt feleltem, hogy véletlenek vannak, de csak véletlenül fordulnak elő. Nos, elmondtam Jouvenak rádióbeli esetemet. Sebaj, felelte, én most jövök De Gaulle tábornoktól, aki az Agence Francé Presse hírügynökség politikai igazgatójává nevezett ki. Felajánlotta, hogy foglalkozzam a közép-európai hírek rádiófigyelésével és magyarázatával. Amikor ezt megtudták kommunista jóakaróim, Bölöni küldöttsége ott is megjelent. Bölöni kezdettől rossz befolyással volt Károlyi Mihályra, aki őt még a régi időktől fogva kedvelte. Károlyi, aki a háború után egy ideig párizsi követ volt, a párizsi követség sajtóügyeinek intézésére mégis engem kért meg, mondván, hogy annyira körülveszik a kommunisták, hogy akar valakit maga mellett, akivel beszélgetni tud. Szóval, amikor Bölöniék megjelentek Jérome Jouve-nál, ő figyelmesen meghallgatta őket és miután nem tudták bizonyítani állításukat, határozottan ajtót mutatott nekik. Később Károlyi Mihály személyesen járt közben, hogy a kommunisták abbahagyják rágalmazásomat. 0 1972-ben Giscar d'Estaing francia elnök meghívta önt arra a fogadásra, amelyet a Párizsba érkező Kádár Jánosnak adott az elnöki palotában. Milyen gondolatokkal fogadta el ezt a meghívást? - Ez nagy problémát jelentett. Előbb feleségemmel tárgyaltam meg, s ő azt mondta, nem lehet kezet fogni egy emberrel, akinek vér van a kezén. Ez komolyan amellett szólt, hogy ne fogadjam el a meghívást. Aztán azonban körbetelefonáltam 1956-os magyar barátaimat. Felhívtam Kende Pétert, Méray Tibort, s még többeket, s véleményüket kértem. Azt mondták: menjek; kíváncsiak voltak, mi lesz. Én ekkor egy szociáldemokrata kompromisszumos megoldást gondoltam ki. Felhívtam a Figaro szerkesztőségét és megkérdeztem, hajlandók-e tőlem egy Kádárt ábrázoló portrét közölni a látogatás napján? Örömmel vállalták, én pedig elfogadtam a meghívást. A fogadás napján megjelent cikkben megírtam Kádár János élettörténetét, benne 1956-os árulását, a Nagy Imre-ügyben való szerepét és a lelkén száradó kivégzettek számát. Ugyanakkor azt is megírtam, hogy különös módon Kádár akkori Magyarországa a rendszer legvidámabb barakkja volt, amitől őt is, mint a kisebbik rosszat, elfogadta a lakosság. Végtére, a magyar történelemben volt már hasonló életpálya, hiszen I. Ferenc- József is a magyar'forradalom leverésével, Batthyány Lajos miniszterelnök és a magyar tábornokok kivégzésével kezdte. 0 Hogyan zajlott ezek után a találkozás Kádár Jánossal? - Az Elysée palotában Giscar d'Estaing francia köztársasági elnök bemutatott Kádárnak, aki meglepetésemre karonfogott, és félrevont. Tudja-e, kérdezte, hogy mi nagyon régóta ismerjük egymást? Nem, feleltem zavartan. Korong utca 6. - nézett a szemembe ő. Nem emlékeztem, csak annyit tudtam, hogy József Attila lakott ezen a címen élettársával. Judit asszony, folytatta Kádár, esernyőket készített otthon. Erre emlékeztem: Attila bizony inkább a Judit asszony esernyőiből élt ebben az időszakban, mint a verseiért kapott pénzből. Volt egy fiatal suhanc, mesélte tovább Kádár, aki a gyárból szombatonként elment az esernyőkért. Ezt a suhancot egy napon József Attila és Fejtő Ferenc kedvesen fogadta a lakásban, leültették, megkínálták egy pohár borral, s elbeszélgettek vele. Ez a suhanc én voltam, tette hozzá Kádár János. Nem emlékeztem rá, ő viszont, mint elmondta, soha nem felejtette el ezt a szívélyes beszélgetést. A másnapi Népszabadság egész oldalon számolt be a látogatásról, amelyben a tudósító kiemelte, hogy Giscar d'Estaing fogadásán megjelent Victor Vasarely, a szintén magyar származású Vercors és én, akik, mint a cikkben állt, Magyarországon is nagy megbecsülésnek örvendenek, így tudtam meg, hogy otthon megbecsülnek. Költök segítsége 0 Árulja el, hatvan éve tartó franciaországi emigrációja alatt hogyan őrizte meg anyanyelve tisztaságát? - Mások, és talán jobban teszik, imádsággal kezdik a reggelüket. Nekem a franciaországi hatvan év alatt az vált szokásommá, hogy reggeli után, munkába indulás előtt, az ebédlőben leemeltem egyiket a magyar költők közül. Arany Jánost, Vörösmartyt, Petőfit, Kosztolányit, Babitsot, József Attilát, és felolvastam a feleségemnek. Panelt Sándor