Délmagyarország, 1998. november (88. évfolyam, 256-280. szám)

1998-11-30 / 280. szám

HÉTFŐ, 1998. Nov. 30. RIPORT 7 Cserepes sor. Mióta ide költözött a „KGST-piac", alkudozás viták zaja, frissen sült kolbászok illata lengi be a tájat, a fél ország ismeri e szeged-móravárosi utca nevét. De vajon hányan veszik észre, hogy a nejlon-adidaszos boldogság csak a parkolóig nyújtózkodik, majd következik az a világ, amit Szeged Kárász utcához szokott polgárai csak a cserepesi nyomortelepnek hívnak. A bűnözés melegágya az - mondják ki sokan a kemény ítéletet. Mások úgy vélik: nem rosszabb környék ez, mint a többi szegénynegyed, szerte ebben az országban. Mai riportunkkal nem igazságot szeretnénk osztani nyomor és bűn ügyeiben, csupán külvárosi kirándulásra csaljuk olvasóinkat. Leskelődjünk be együtt a Cserepes sori házak kerítése mögé... - Álljon már meg fiatalasszony, itt vannak az újságtól! Magukról akarnak írni - szaladt át Katona Gyulának, Móraváros városházi képviselőjének hangja az úton, átugorva árkot, megkerülve sarkon posztoló kutat. De bizony ezt a derekas teljesítményt se értékelte az ifjú hölgy. Fejét rázva szaporázta lépteit, megcélozván azt a mellékutat, ahol még véletlenül sem érhettük utol. Mi pedig álltunk az utcának kellős közepén, s mivel a végtelen nagy csöndben nem sok reményt látszott arra, hogy valaki is jó szóval beinvitál házába, hallgattuk Katona úr szavait régen volt téglagyárról, munkásoknak épített otthonokról, ama nevezetes hosszú épületről, amire még biztos emlékeznek a legöregebb szegediek. - Bitangtanyának hívták, rosszhírű világ háza volt magyarázta Katona úr, gyorsan hozzátéve: ma már sokkal nyugodtabb vidék ez, nem is érti igazán, miért szidják olyan sokan. Aszfalton rohangászhat Ja, hogy arról még egy szót sem szóltam, hol is tekeregtünk elmúlt hetünknek egyik hideg-borongós délelőttjén? A Cserepes soron kérem, Szeged egyik leghíresebb utcájában. Ami ugyebár nem is utca, sokkal inkább több háztömb, egymás sarkába, hátára, kertek végére és közepére épített épületek halmaza, pár méternyire a nagyzajú piactól. Aszfalton rohangászhat itt már az is, aki betér a mellékutcákba, s ha a nagy terv valósággá válik, nemsokára már kábeltelevízió drótkígyója is költözik a házak közé. Szóval kábel, meg televízió... - leskelődtünk az alacsony kerítések mögé. S bár még véletlenül sem akartuk megsérteni Katona szenátor urat, csak kiszaladt számon a kérdés: • De azért azt tudja, képviselő úr, hogy a szegediek szemében ez a vidék aszfaltos útjával, kábeltelevíziós terveivel együtt is a bűn nyomortanyája? - Hát igen, hallani ilyet... - bólogatott Katona Gyula, ám derék lokálpatriótaként máris sorolta a rossz hírt cáfoló ellenérveit. Ezek szerint a Cserepes sor néven ismert lakókörzet házaiban úgy 5355 család lakik szerény körülmények között, de ne higgye ám senki, hogy itt szomszéddal áldana meg a sors, mint amilyen nekem jutott. Anti... Csizmadia Anti, gyere mán ide, hadd lássanak! - integetett barátjának, ama jó szomszédnak, aki félszeg mosollyal az arcán, de csak vállalkozott a beszélgetésre. És annyit elárult azonnal, hogy már kisgyerekként dolgozott ám abban a téglagyárban, aminek mára se híre, se hamva. Vagyis tősgyökeres Cserepes sori legény ő, aki úgy véli: - Nem olyan rossz itt, no, nem olyan rossz... - Csak hát az Orbán Viktor! Tudja, az a főminiszter! Az tudna egy kicsit jobban segíteni rajtunk! - ragadta vissza a szót Farkas Lajos. Mert derék dolog tőle, hogy emelgeti azt a kis hitvány nyugdíjat. Csak éppen az a baj, hogy mire idáig elér a pénz, már drágább az olaj, a hús, de még a kenyér is. Aztán mi meg itten toporgunk a rokkantnyugdíjunkkal, és hónap végére már igazán nagy az ínség. • Maga is rokkantnyugdíjas..? - Nemcsak én, de még a fiam is. Baleset érte, tudja, nagy baleset. Aztán orvosilag nem tud dolgozni. Talán hosszabb részleteket is megtudtam volna az ifjabb Farkas látleletéből, ha nem kiabál át valaki a szomszédból. Arra bíztatván Farkas, no meg Csizmadia urat, hogy a szemeteskonténerről beszéljenek inkább. - Mondjátok mán el, hogy nem azért olyan mocskos a környéke, mert hogy mi piszkítottuk tele. Hanem azért, mert kijárnak ide a városiak, oszt itt hagyják a gönceiket. Mert aztat hiszik, hogy velünk. Cserepes soriakkal mindent lehet csinálni - jajdult a panasz egy asszony hangjában. És ők bizony mondták is, serényen. Szó esett bizonyos gazfickókról is, akik a piac ürügyén járnak errefelé bűnözni, és így keltik rossz hírét a telepnek. Móravárosról szép szavakkal - Mer' hogy a cserepesiekkel egyébként nem lenne semmi baj - köszöntek el Farkasék. Mi pedig már éppen búcsúzó kézfogásra invitáltuk Katona képviselő urat, amikor megtudtuk tőle: mit sem érne ez a séta, ha nem beszélnénk a boltosokkal, Csadonékkal, akik nagyon derék emberek, és már több, mint 50 éve élnek a Cserepes soron. Ha valakik, hát ők aztán tudnának mesélni... S bizony meséltek is. Szép szavakkal, szeretettel Móravárosról, Szeged pereméről, ahol épp olyan emberek élnek, mint máshol. Dehogy is rosszabb környék ez, mint Szegednek más szeglete. - Uram, mi 9 éve visszük ezt a boltot, de ide még nem tört be senki. Kell-e ennél többet mondani? - kérdezte Csádon Gyula. Meg aztán jól megvagyunk mi a piaccal is, zaját se halljuk. S valóban: a boltból kilépve olyan bpkés csönd ölelt körbe, amilyenre a belvárosiak napi 24 órában vágyakoznak. Csak egy kalapács hangját hallottuk - új cserepek alá formázták a tetőt az egyik melléképület fölött szorgoskodó gazdák. Miközben Kolompáréknál talán már puhára főtt az a szép, kövér sertésfej. Széles disznómosolyát aligha fogom valaha is elfelejteni... Bátyi Zoltán • Cserepes sor szegényei kábeltévére vágynak Ha fazékban mosolyog a disznó... minden órában háromszor kell fordulni a rendőrautónak. - Tudja, azt is ráfogták már a Cserepesre, hogy egymást gyilkolásszák a lumpenek, pedig eltekintve egy-két lopástól, meg autófeltöréstől, nagyobb bűnök itt csak ritkán esnek meg - sétáltatott Katona úr pár házzal arrébb, hogy lássunk csodát is. S bizony kerekedett is szemünk akkorára, mint egy salakpályán hizlalt teniszlabda. Mert a lepusztult házak sorát olyan előkertes, gondozott otthonok szakították meg, amilyeneket sokkal inkább Újszeged árnyas utcáira képzel el az ember, mintsem ezerszer szidott Cserepesünkre. - Látja, élnek itt olyan dolgos, szorgalmas emberek is, akik nagy munkával, igaz, de átalakították ezeket a leromlott állagú építményeket. Forgolódott a csoda Láttuk mi, persze hogy láttuk, csak éppen olyan házigazda nem találtatott, aki be is engedett volna portájára. Ám azon a délelőttön szorgalmasan forgolódott a Cserepesen a csoda, mert lám: visszatér az előbb még olyan sietős léptekkel menekülő ifiasszony is. Majd követte férje, aki a korszerű technikát fölvonultatva egy biciklit is betolt a nézelődők közé. Amikor pedig megtudta a Cserepes sori ifjú házaspár: e beszélgetés nyomán a Móraváros peremén élők panaszát nyomtatják ki az újságban, pörgősre kapcsolták nyelvüket, s már sorakoztak is a mondatok nyomorról, szegénységről, meg vízről, ami kincs, de nincs. - Mert hogy nekünk még egy kutat se juttat a város, aztán mehetünk szégyenszemre máshoz kunyerálni a vizet - élesedett az ifjú asszony, Farkas Rozália hangja. - Pedig hát nem kérünk mi sokat, kisigényű népek vagyunk, csak éppen mosakodni, meg inni, csak kéne nekünk is, nem igaz? várta bólogatós helyeslésünket panaszaira. Amikor pedig arról faggattuk: merre is siet, amikor munkába készül? - nagy szomorúságba öltözött az arca: - Tudják, én nem dolgozhatok. mert hogy le vagyok rokkantítva. • Ejnye már, ilyen fiatalon? ' - Bizony. Mert hogy énnekem depressziós idegem van - kaptuk a részletes magyarázatot. • És a férje? Ő hol dolgozik? - Jaj, dehogy is dolgozik! - tiltakozott Rozália, mint akinek élete párját csúnyán megsértették. Majd közölte: hites ura. Kolompár Kálmán teljességgel szívbeteg, és el vagyon tiltva a megerőltető munkától. Ami meg nem terhelné urának az egészségét..., nos, olyat még nem találtak neki ebben a városban. Pedig hát keresi ő szorgosan a lehetőséget, csak hát nehéz világ ez. Szabadtéri számtanóra Hogy mennyire nehéz, gyorsan kiderült Kolompárék házának udvarán. Idegeneket látván, panaszos szaFarkas Lajos (képünkön balra) szerint el sem lehetne képzelni jobb szomszédot, mint aki mellette áll: a tősgyökeres cserepesi legény, Csizmadia Antal. (Fotó: Karnok Csaba) egyszer ez fog bekövetkezni, de hát most kinek lenne arra pénze, hogy minden itt élőnek, több, mint 250 embernek normális, összkomfortos lakást adjon? Meg aztán nem is olyan egyszerű dolog ám errefelé a szanálás, hiszen az épületek egy része már nem önkormányzati tulajdon. Sok házat megvásároltak a benne élők? • Ezekért a romokért még pénzt is adtak? - vágott mellbe az ámuldozás, de még húsz métert se kellett ahhoz gyalogolnunk, hogy egy helybéli polgár megerősítse ezt az információt. - Még hogy pénzt? De még mennyire! - helyeselt Farkas Lajos, miután illő köszöntgetések után tábort vertünk kapuja előtt. - Én például két éve jöttem vissza a Cserepes sorra, még pedig Fodortelepről, ahol bizonyos adósságokból kifolyólag el kellett adni a házam. Aztán a maradék pénzből megvettem 250 ezerért, ha jól emlékszem, ezt ni - mutatott a háta mögé -, melléképületet is emeltünk ide a fiammal, és most azt mondom én magának, hogy négymillióért se adnám el senkinek. Közbiztonság pedig van # Gondolom a vevők nem is ütik egymást a küszöb előtt a nagy tulakodásban - próbáltam arra utalni, hogy 4 millióért még ebben a méregdrága világban is lehet csinosabb tájra költözni, mint a Cserepes sor. De Farkas urat ez a közbevetés egy csöppet sem zavarta meg, s újfent hangoztatta: már pedig az ő háza 4 millióért nem eladó. Már pedig ha üzlet nincs - véltem -, beszéljünk inkább a cserepesi közbiztonságról. - Hát az van - nyugtatott meg Farkas Lajos. - De még mekkora nagy lenne, ha mindenkit olyan derék sergett Kolompárné, s kérésünkre úgy döntött: miért is ne nézhetnénk meg, milyen otthonban hajtják álomra a fejüket. A Partiscum körútra néző épületben aztán találtunk egy előszobát, ami konyha is egyben, majd beléphettünk a két, egymásba nyíló szobába is. Hát hogy is mondjam: attól nem kellett tartani, hogy fölbotiunk a sok bútorban. De volt ágy, több is. S ami azon a délelőttön ennél sokkal fontosabbnak tűnt: találkozhattunk egy vigyorgó disznófejjel is. E utóbbi éppen egy tűzhelyen feszelgő fazékban várt arra, hogy megfőzzék. Majd egyszer a temetőben... — Tudja, vágtunk nemrég disznót, aztán most húst eszünk - dicsekedett a házigazda, Kolompár Kálmán, miközben az udvaron Makula Ildikó - újfent Szeged városának lakáshelyzetét taglalva - így nyugtatta az egybegyűlteket: - Meglássátok, a temetőben lesz olyan házunk, hogy öröm lesz benne feküdni... Kolompáréktól elköszönve megint csak a kábeltévé irányába csavargott el a beszélgetés. Katona Gyula elmondta: az biztos, hogy a Cserepes sori szegényes otthonokat látva most nem ez tűnhet a legfontosabb problémának, de hát az itt lakók csak nagyon szorgalmazzák a fejlesztését. Meg aztán útra itt már nem kell költeni, a közvilágttás is kielégítő, maga a Cserepes sor még csatornázott is. Vagyis a város tulajdonképpen megtett majdnem mindent, amivel ezt a telepet segítheti. • Nem gondolja képviselő úr, hogy a Cserepes sori szegénynegyedet mégis kár lenne tovább foltozni, s inkább buldózereket kéne bevonni a városrendezésbe? - bújt elő belőlem illedelmesen a kérdés, amikor egy kerítés résén belesve sehogy sem tudtam eldönteni, hol is lehet a ház eleje, s mitől nem dől össze a hátulja. - Nézze, végső soron Kolompárék tűzhelye univerzális - föz, melegít, de még ruhát is szárít... vakat hallván szapora léptekkel érkezett ide Perneki Dezsőné és Makula Ildikó, hogy ők is elmondják keserveiket. Pernekiné kutat szeretne udvarába, Makula Ildikó pedig azt kérdezte: • Aztán tudja-e, mikor akar nekünk szép lakást adni a város? Mivel a fontos kérdésre sajnos nem tudtam hitelt érdemlő, de leginkább megnyugtató válasszal szolgálni, nekiláttunk egy közösségi, szabadtéri számtanórának. Ennek keretében arra kerestük a választ, hogyan is tud megélni egy olyan család, ahol ugyebár van két, munkától orvosi papírral eltiltott felnőtt (Kolompárék...), a bevétel pedig így alakul: 10 ezer forint körüli összegre rúg az ifiasszony rokkantnyugdíja, a gyerekek után kapott családi pótlék, meg segély 15 ezernél már több egy kevéssel, meg aztán a városházától is kapnak 8 ezer forint szociális támogatást. • Hát sehogy se, uram, nyomorgás ez csak, higgye meg nekem - ke-