Délmagyarország, 1998. november (88. évfolyam, 256-280. szám)

1998-11-28 / 279. szám

8 STEFÁNIA - ÚJ GENERÁCIÓ SZOMBAT, 1998. Nov. 28. kritikán túl A

fiatal sebészgyakornok bosszankodva csukta be maga mögött az osztályvezető tanársegéd szobájának az ajtaját. Azután gondolkodott, hogy nem volt-e kissé elhamarkodottan erősebb ez a csukó mozdulata. Lépteit lelassította, hátha utána szólnak, de nem, az ajtó nem nyílt ki. Nem is baj, dohogott magában, ha észrevette, hogy nem tetszik az utasítása, amely így szólt: - Itt vannak Csorba bácsi hozzátartozói, légy szíves világosítsd föl őket, hogy készüljenek föl a legrosszabbra. Olyan szövődmények léptek föl nála a műtét után, amelyeken nem tudunk segíteni. Nem kertelek, hiszen te is pontosan ismered az esetet, nagyon szomorú, de meg fog halni az öreg. Lehangoltan ballagott tovább a járó beteg rendelőbe, ahol már várta a család. Menetközben keserűség fogta el, nemcsak az öreg miatt, hanem a ktnos föladat ráruházása okán is. Ahogy a vizsgálóba benyitott, ismert penészszag csapta meg az orrát, amelyet a paraszti földes szobák szekrényében tárolt ünneplő ruhák árasztanak magukból. Két asszony várt rá, a beteg lánya és a fiatalabb, csinosabb forma, az unokája. Ahogy az orvost meglátták, már mindketten törölgetni kezdték a szemüket. Mielőtt szóhoz jutott volna, a fiatalabb asszony rákezdte: - Ne is mondjon semmit doktor úr, látom én a szemén, hogy nem tudnak segíteni nagyapámon. Mondta ő is, hogy nem kell neki a műtét, hiszen már élt eleget, nyolcvanadikban ne vagdalják, de a mi orvosunk rábeszélte, azt itt van, mégis idejutottunk. Az idősebb asszony is sírva bólogatott: - Ugye, igaza van a lányomnak, doktor úr, apám a végét járja? Az orvos megkönnyebbült, hiszen nem neki kellett kimondania a szomorú prognózist, csak széttárta a karját és motyogva válaszolt: - Mindent megtettünk, amit a tudomány mai állása szerint megtehettünk. Sajnos, a lehetőségeink kimerültek. Szerencséjére nem hagyták beszélni, az unoka vette át a szót: - Drága doktor űr, ha már így van, adják ki nagyapót, ő is mondta, ha úgy állna, otthon szeretne meghalni, köztünk, a saját ágyában. Ugye elvihetjük? - Tulajdonképpen igen válaszolta lehalkított hangon. - Akkor holnap bejövünk érte. - Hazaszállítjuk mentővel. - Nem, nem, a tata irtózik tőle. Majd bérelünk egy autót, ne tudja az egész falu, hogy mi van vele, úgyis ott lesz mindenki a temetésén. E

vvel véget ért a beszélgetés. Az orvos örült, hogy túlesett a nehezén, de a keserve nem hagyta el. Fiatal kora ellenére kissé megroskadva ment vissza az osztályára. Ismeretlen, gyerekarcú, fiatal nővért pillantott meg a kórterem közepén, aki az idősebb, szolgálattevő kolléganőjével beszélgetett. Az, ahogy meglátta kedvenc kisfőnökét, fölcsillant szemmel fordult felé: - Jó, hogy jönni tetszik doktor úr, hadd mutassam Németh András Edwin Romanzo Elmer: A gyász képe, 1889 körül be Erikát, akit most osztottak be hozzánk, nem régen végzett, de gyakorlós korából már ismerjük, igen ügyes, okos kislány, ő lesz az éjszakás. Az orvos végignézett a nyilván sarkáig piruló űj munkatárson, és saját gondolataiba merülve kissé hivatalosan kezet fogott vele. Látva az arcán az első szolgálat lámpalázának rózsáit, nyugtatóan mondta: - Nővérke, remélem békés éjszakája lesz, most nem nehéz az osztály. Egy súlyos beteg van. Csorba bácsi, de vele sem sok dolga lesz, amit kell tennie, a kolléganője, Katika elmondja. Ne ijedjen meg, ha véletlenül meghalna szegény, de mindenképpen szóljon nekem, én is ügyeletes vagyok. A nővér engedelmesen, sietve bólogatott. - Rendben - motyogta. Az orvos gondolataiba merülve visszament az ügyeletes szobába. Fanyalogva elmajszolta a szabvány szikkadt zsemle-parízer-vaj vacsorát, olvasott keveset és nyugodt éjszaka reményében, hamarosan elaludt az olvasólámpa fényénél, amelyet elfelejtett eloltani. Azt álmodta, hogy egy hatalmas méretű pléhlemezt nagy kalapáccsal vernek, amelynek iszonyú zajától nem tud aludni. Fejére húzta a takarót, de lassan- lassan rájött, hogy nem álmodik, és nem pléhdarab okozza a bajt, hanem a telefon csörög. Alomittasan a füléhez emelte a kagylót: - Doktor úr! Doktor úr! Ön az ügyeletes orvos? - I^en, tessék, ki beszél? - Én vagyok, én... bocsánat, egy beteg a hatos kórteremből - hallatszott egy igen izgatott hang a telefonból -, elájult a nővérke, az ügyeletes nővérke. Tessék jönni, rosszul van, én pedig olyan gyönge vagyok, nem tudom fölemelni. Jaj, jöjjön már, doktor úr, segítsen! - Hagyja úgy fekve, ne ráncigálja, máris ott vagyok! A

tűzoltó lovak beidegzésével, amelyek riadóra azonnal talpra ugranak, szökött ki az orvos az ágyból, nadrágját magára kapva, gyorsan belelépett a cipőjébe és köpeny nélkül, egyszerre két lépcsőt véve, rohant föl az elsó emeletre. A telefonáló beteg ott guggolt a folyosó kövén fekvő nővér mellett és ügyetlenül paskolgatta az arcát. - Fektessük föl egy ágyra - volt az orvos első szava és közben az forgott a fejében, fiatal, egészséges lány, mi lehet a baja: terhes. A nővér közben már nyitogatta a szemét, meg is kérdezte halkan a fülébe súgva, mikor magához tért, de a lány határozottan rázta a fejét, csak suttogva, nyögve rebegte: - Csorba bácsi... - Meghalt?! - kérdezte az orvos határozottan. - Neeem - rázta a fejét -, csak azt hittem. - Hogy-hogy? A lány ismét a fejét rázta. Az orvos várt egy kicsit, látta, hogy nagyobb baj nincs, a nővér pulzusa erőteljessé vált. - Adjak egy koffein injekciót? - kérdezte. - Nem, köszönöm, már jól vagyok. Úgy szégyellem magam. - Mégis, mi történt? - Azt tetszett mondani az esti viziten, hogy Csorba bácsi bármikor meghalhat. Nagyon sok dolgom volt, a holnapi műtéteseknek beöntéseket kellett adni, rohangáltam ide-oda, nyugtatókat, altatókat osztogattam, s közben benéztem az elkülönltőbe, ahol fekszik. Sajnos ott kiégett a körte, nemigen láttam, és a légzését sem hallottam; megtapintottam a pulzusát, de csak a sajátomat éreztem. Az álla leesett, befejezte gondoltam. - Miért nem hívott? - Mert megint csöngettek a négyesből. Ahogy tanultam, a nóvér dolga többek között a halott állát fölkötni. Gyorsan megcsináltam és rohantam a hívásra. Utána még vacsoraosztás. Örültem, hogy végre lerogyhattam a folyosón egy székre. Rágyújtottam. Kissé elengedtem magam és megnyugodva fújtam a füstöt a félhomályban, amikor... Nem igaz... csoszogva közeledett felém egy kísértet a tálalóból, az álla fölkötve, kezében egy befőttes üveg, amelyből szemezget, s ahogy odaért mellém, azt suttogta: úgy megkívántam, nővérke. Semmi másra nem emlékszem. Az orvos fölugrott és berohant az elkülönltőbe. Először alig látott a sötét kórteremben, majd ahogy megszokta a félhomályt, már csak a szeme fényképezett. Ült az öreg Csorba az ágya szélén, komótosan kanalazta a savanyú lét és ahogy a látogatót megpillantotta, megszólalt: - Jó estét, doktor úr, de jó, hogy látom, olyan rossz egyedül. Nagyon megszomjaztam, és tudtam, hogy a lányomék hoztak egy kis meggybefőttet, mondták, hogy beteszik a hűtőbe. A nővérke nagyon el volt foglalva, így magam mentem ki érte. Ahogy kifelé jöttem, valahogy olyan furcsán nézett rám és rosszul lett. Beszóltam a kórterembe, hogy segítsenek, mert én nem bírok vele. Aztán visszajöttem a szobámba, de itt nem szeretek. Csak azt nem tudom, doktor úr, miért van az arcom bekötve, hisz nem fáj a fogam, még jó, hogy a meggy olyan kicsi, ezt be tudtam venni a számba. - Majd én leveszem a kötést, Csorba bácsi mondta az orvos -, azt hiszem, erre már nincs szüksége. Miközben bontogatta a kezdetleges csomót, nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. A hozzátartozók másnap elvitték haza a nagyapát. Az unoka megkérdezte a kezelőorvost, hogy mit ehet, mit ihat szegény? Most mit mondjon, amikor nem sok van neki már hátra. - Amit kíván - válaszolta hirtelen -, mindent. E

gy évvel később a klinika portása sürgősen hívta az orvost. Ahogy a kapuhoz ért, nem akart hinni a szemének. Csorba bácsi várt rá és kicsattanó egészséggel üdvözölte: - Adjon Isten, doktor úr, hogy van? - Köszönöm - nyögte, majd meglepetéséből felocsúdva kérdezte -, mi történt magával? - A doktor úrnak volt igaza elbocsátásomkor, amikor azt mondta, hogy ehetek, ihatok, amit kívánok. Amikor hazaértünk, nagyon szomjas voltam. Mondtam a lányoméknak, hogy görögdinnyét ennék. Hoztak egy olyan öt kilóst. Majdnem az egészet megettem. Másnap megjött az étvágyam. Azóta megvagyok, hál' Istennek. Csak egyet hadd kérdezzek, doktor úr. Miért kötötte be a nővérke az arcom annak idején, amikor nem is fájt a fogam? - Nem is tudom - vonta föl a vállát -, de biztosan jót akart. - Sikerült is neki. Isten áldja meg érte. Pató Attila Amit a nyomdafesték eltör Adalék Trágár Töredékhez (Szabóáginak) Amint a fehér alapon fekete jelek tanúsítják, sok mindent eltűr a pokolfekete, pokolsűrű anyag, amit az emberi találékonyság igyekszik különös, ám uralható mintákba önteni. - Elment az eszem? - Hiszen már Belső-Mongólia mélyén is fénnyel írják a hírhozó, szebb jövőt ígérő, becsmérlő vagy gyászoló, vidám és szomorú, rút és szép szókat egyaránt. És úgy tűnik, a fény engedelmesebb. Többet tűr. Persze még ma is találkozhatunk olyan kifejezéssel, mint a „nyomdafestéket nem tűrő szavak", és ezeket ma sem illik idézni. Ellentétességre ítéltettek e szavak a szép szóval szemben, melyre a nyomdafesték s a fény is hivatott lenni. Ilyenformán aztán nem csoda, ha repedés támad az idézendő szöveg és a nyomdalátott mondatok között. S azt gondoljuk, így is van ez rendjén, hiszen éppen a tények tolmácsolói felelősek a rend megőrzéséért. Nekik kell, oh kárhozat! helyrehozni azt, mit az időben tévelygők vétenek. Márpedig a trágárságnak, alkalmi főszereplőnknek, a rendben helye nincs. Apáink, anyáink, nem beszélve dédapáink még szigorúan így hitték ezt, még ha ki is csúszott szájukon alkalmasint egy-egy istenkáromló szó. S mi is arra neveljük gyermekeinket, hogy csúnyán ne beszéljenek, akik azután legfeljebb lesnek laposakat, hogy mily következetlenek vagyunk. Akárhogyan is van, azt tudhatjuk, hogy már régóta összefügg - a különös módon éppen a nemiséggel kapcsolatos - tabuk rendszere a rend, a hatalom képzeteivel. Etnográfusok, néprajzosok, pszichoanalitikusok és az irodalom mélyebb ismerői ecsetelhetnék mélyebb tónusokkal e témakört, különös tekintettel a forradalmi időkben vagy a nagy kamaszos lázadók részéről tapasztalható spontán vagy programszerű obszcenitásról. Csak egyetlen, ám jellemző esetet említek: egyenes út vezetett a fejetlenséghez, mi több az általános fejetlenséghez attól a pillanattól, hogy a francia forradalom sodrásában megjelentek olyan plakátok, amelyek a koronás-palástos tizenhatodik Lajos királyt hatalmasra duzzadt nemi szervvel gúnyolták, azzal a felirattal, hogy „A királyoknak mindene hatalmas!" Lehetséges, hogy a következő század konzervativizmusa - nem véletlenül Viktória királynő puritán és szilárd országában a leginkább - éppen emiatt fejlesztette ki magában a prüdériát, a szigorú és jórészt álszent nyelv- és szimbólumhasználatot. Jó Ízlés, polgári jólét, társasági nyelvezet kart karba öltve sétálhattak a gondosan rendezett promenádon, lehetőleg napvilágnál, persze. Ami viszont éjjel, az árnyasban, ne mondjam svarcban történt, az ismét forradalomhoz vezetett, először is a művészet felforgatásához, hiszen minden a fejekben kezdődik, bárki, bármit mond. Állítólag az első avantgárd színház a következő bejelentéssel nyitotta meg dicső századunkat: Merdre! - és Übü király, farkasszemmel a közönségnek, mint Sinkó László anno a Katonában, jó hosszan elnyújtotta az r-t, így: 'Szarrrrrrrrrrrrr rrTrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr!' Azóta sok „übülék" lefolyt Európa nagyobb folyamain, egyre hígabban, s egyaránt áradt a ganxtazoleek felé (bocsánat, többet nem fogok ilyen csúnyát mondani), s affelé is, amelynek tanúja éppen tegnap este lehettem. Illetve egy másik, rokon ügyről is beszámolhatok, egy tárcáról!?) az ÉSben ('98.11.03.), amelyben e lap olvasói által is jól ismert Szív Ernő amellett érvel, hogy 'Fut a -om a miniszterelnök után!' - s csak azért nem idézem, hogy lehetőleg tessék utánajárni, amúgy is csak ott hiteles, az pedig ilyen esetekeben főbenjáró szempont. Az esemény, melynek egy kedves barátnémnak köszönhetően lehettem közönsége, s írhatnékom voltaképpeni apropója, egy mondjuk így - színházi szeánsz, címe: Trágár töredék. Mondhatom. Eszembe jutott, hogy amikor boldogult úrfikoromban jelen rovat szerkesztőjétől közöltem erre utaló költői jeleket az egyetemi lapban, mindig megkaptam a magamét egy kedves, ámbár egyoldalúlag levelező partneremtől a Vedres utcából. Nos, különösen neki ajánlanám ezt a műsort (melynek többszöri megismétlését a magam részéről az ifjúság jól nevelése céljából igen üdvösnek tartanám!), melynek során három szmokingos úr (Galkó Bence, Janik László, Mészáros Tamás), és egy testhezálló estélyifélébe öltözött hölgy (Bogár Gyöngyvér) sanzonos-kuplés-BeethovenholdfényesBachfúgás zongorakíséret (Szentpéteri Tímea) mellett dalolnak-szavalnak-kánonénekelnek olyanoktól, akik engedték játszani szép, komoly tehetségüket: Janus Pannonius, Goethe, Csokonai, Kosztolányi, Váradi Szabolcs (tán senkit nem felejtettem ki) legzaftosabb strófáin fulladozhattunk jókedvünkben. Bizony tanulni lehet tőlük, akik ismerték lázadás és játék, jó ízlés és prüdéria határait. Tehát igaz költészetet hallhattunk a színe-javából, s nem ám a szírjéből-! A Vedres utcai levelezőmnek pedig azt szeretném üzenni, hogy továbbra is levelezzen csak bátran - de jaj! virágot nem fog teremni soha!