Délmagyarország, 1998. november (88. évfolyam, 256-280. szám)

1998-11-24 / 275. szám

10 RIPORT KEDD, 1998. Nov. 24. • Kárpátalja nyomorúsága Ahol minden a vízé lett Visken majd' száz, összedőlt épület romjait kell eltakarítaniuk a katonáknak. (Fotó: Schmidt Andrea) A halastó ára: egy falu Harmadik évtizedében jár a Zsiguli, amellyel Viskről Técsőre zötykö­lődünk. Sofőrünk a romba dőlt háza­kat mutatja. Az egyik mellett éppen katonák masíroznak, bakancsukon nejlon, a sár ellen. Az összeomlott há­zak romjait takarítják el. A viski hí­don éppencsak elférünk a hatalmas Kamaz mellett, amely termésköveket, hetondarahokat szállft a gát megfolto­zásához. Józsi bácsi lassft, amikor az út felrobbantott szakaszán kelünk át. Itt engedték a vizet a mezőkre. Nem merték időben fölrobbantani az utat ­mondja - csak azok után, hogy a fél fa­lut elvitte a víz. A szántó közepén ugyanis ukrán üzletemberek építettek halastavat. És azt mondták, az életével játszik az, aki elúsztatja a halaikat. Mégiscsak robbantottak. De akkor már a halakkal együtt Visk is odave­szett. A vélhetőleg fertőzött vízhálózat megtisztítá­sára szervezett missziót az árvíz sújtotta kár­pátaljai Técsőre a Sze­gedi Vízmű Kft. A cég teherautói az elmúlt hét csütörtökjén vágtak ne­ki az útnak, a szakem­berek a fertőtlenítéshez szükséges berendezé­sek mellett humanitári­us segélyt is vittek ma­gukkal. A szabolcsi polgárvéde­lem közbenjárásával szer­zett fölvezető rendőrautó villódzó kék fénye világftja be az utat a konvoj előtt. A szembejövő kocsik egytől egyig az árok szélére hú­zódnak, s megállnak. Csak közelebb érve látjuk, ukrán rendszámú, vízözön előtti matuzsálemek: olcsó ben­zint hoznak. Magyar olda­lon csak néhány percet vesz igénybe a vámkezelés, ám amikor a túloldalra érünk, minden tekintélyünket latba kell vetnünk. Rendőrök már nincsenek mellettünk, ma­gunkra maradtunk. A kon­voj végén, a teherautón van­nak az elvámolandók: a víz­hálózat-fertőtlenítéshez szükséges klórgáz, szi­vattyúk, néhány villany­kályha - erről jobb, ha nem tudnak a vámosok -, és a fe­rencesek által gyűjtött ado­mányok. A sor közepén, egy mikrobuszban két „vi­zes" szakember, elöl pedig, egy személyautóban Rupp Tamással, a Szegedi Vfzmű Kft. vezérigazgatójával, a misszió vezetőjével és Tar­zlcius testvérrel, a Kárpátal­járól származó szegedi fe­rences baráttal osztozunk a helyen. Kevéssel múlt hajnali öt, a hideg ilyen korán, félna­pos autózás után a csonto­kig hatol. Egyébként is, mintha a határ ukrán olda­lán hidegebb volna. Útleve­leinket mogorván, de gyor­san ellenőrzik, ám csak most jön a fekete leves: a vámkezelés. Arra senki sem kíváncsi, mi is van valójá­ban a teherautó ponyvája alatt, ám a kísérópaplrok an­nál inkább érdeklik a ható­ságot. Rupp Tamás és a frá­ter együtt mennek az irodá­ba. A testvér alig múlt hú­széves, de csuhájára, melyet hajnalban magára öltött, mindenki tisztelettel néz. Néhány perc múltán moso­lyogva jönnek az autóhoz, mutatják a papírokat. Hétfé­le pecsétet számolok meg a lapokon, meg néhány alá­írást. Szeretnek adminiszt­rálni. Agg Mercedesek, Audik sorfala között vágunk az út­nak, a naményi rendőrök ta­nácsára kitesszük a sárga villogót az autó tetejére. Jó hasznát vesszük. Kevéssel több, mint száz kilométeres út áll előttünk, négy órát szánunk rá. Tarzícius test­vér otthon érzi magát, ma­gabiztosan kalauzol ben­nünket az úton. Csak lassan haladhatunk, hiszen a teher­autó rogyásig van pakolva, ráadásul fagyos, csúszós az út. Itt már tél van. Erősen a délelőttbe hajlik az idő, amikor Técsőhöz kö­zeledve az árvfz első nyo­mait fölfedezzük. Az út, amelyen haladunk, nem sokkal rosszabb, mint az ed­digiek, pedig itt néhány napja még a Tisza hömpöly­gött. A töredezett, kátyús betoncsíkot szegélyező vil­lanyvezeték oszlopain fönn­akadt uszadék viszont csal­hatatlanul jelzi: a közel­múltban ez volt a megvadult folyó medre. Técső főterén, a katolikus plébánia előtt állunk meg. Szokatlanul hideg van, a hó vastagon borítja az utcákat. Egy pergő beszédű asszony azonnal mellettünk terem, és kérdi: vajon reformátu­sok vagyunk-e? Miután megtudja, hogy a ference­sek adományait hoztuk a plébániára, azonnal mesélni kezd nyomoráról, és nyo­matékkal hozzáteszi azt is, a ferencesek nem osztják szét a segélyt. A szemközti bolt üvegkirakatában négyféle konzervet számolok, de ma­jonézt is lehet kapni. Az el­adónő kucsmában, nagyka­bátban ül a pult mögött. Fűtés nincs. Az utcán ke­nyeret kínálnak, nagyjából itthoni áron. Nem olcsó, hi­szen egy átlagnyugdíj Kár­pátalján harminc grivnya, ami a háromezer forintot éppenhogy meghaladja. A templom előtt egy gyermekkoldus kéreget kar­tonpaptron térdelve, kántá­lásától nehezen értem annak a gumicsizmás öregnek a szavát, aki a magyar korona helyét mutatja egy ház hom­lokzatán. Ő nem kér sem­mit, csak az árvízről mesél, az elöntött pincékről, a fedél nélkül maradt emberekről. Meg arról, amiről keveset hallani: a Tisza túloldalán. Romániában legalább any­nyit szenvednek a víztől, mint Ukrajnában. Végre megnyílik a plébá­nia kapuja, a teherautó beto­lat. Tarzfcius testvér meleg teára hív bennünket. A plé­bánia földszintjén az ado­mányok - konzervek, liszt, cukor, olaj -, nagytermé­ben, egy hosszú asztalra pa­kolva a ruhák egy része. Anikó nővér vezényletével zsákokba rakják a meleg holmit, és úgy viszik a rá­szorultaknak. A plébánián is próbáltak osztani, de csak baj lett belőle... Nestor Makár, Técső pol­gármestere usankában, nagykabátban ül az asztal végén. Itt, a plébánián tölti hivatali óráit, a városházán ugyanis nincs fűtés. Arany­fogú, barátságos mosolyú ember, a szivattyútelep sor­sáról beszél, melyet tönkre­tett a víz. Egy omladozó vá­ros első embere ő. Meséli, a polgárok legnagyobb sze­rencsétlensége, hogy az or­szág belsejéből épp az árvíz előtt kaptak krumplit, babot, káposztát. A Tisza majd' ki­lencszáz épület pincéjébe köszönt be, elvitte a tűzifát, meg az élelmet is. Kétszáz­ötven épület lett lakhatatlan a városban. A polgármester most egyet tehet: a segélyt kérelmezők beadványait két csoportra osztja. Az egyik kupacba azokét teszi, akik otthontalanok lettek, a má­sikba azokét, akik csak en­ni, meg fűteni nem tudnak. De se lakást, se ennivalót nem tud nekik adni. A szobában egyre csak szaporodnak a hivatalos személyek, végül már nyol­can ülik körül az asztalon heverő, telepecsételt vámi­ratokat. A szállítmányt kö­zelebbről csak az egyik vá­mos hölgy szemlélte meg, ezután a családja vélhetőleg májkrémet evett rizzsel. A kis barát mellettem ül a ló­cán, és jókedvűen fordít. A vámosok most arról vitat­koznak, milyen sorrendben (rják alá a papírokat. Egy félóra múltán Tarzícius test­vér koraérett malfciával jegyzi meg: „Igazi vámo­sok, nagyon ráérnek!" Itt mindenki ráér. A Vfzmű Kft. szakembe­reinek nem akarja enge­délyezni a vízhálózat tisztí­tását - utunk valódi célját ­a közegészségügyi szakem­ber, mondván, nincs jár­ványveszély. Rupp Tamás cselhez folyamodik, és köz­li, ha itt nem kell a segítség, továbbmegyünk. Néhány perc, és megjön az enge­dély, a misszió tagjai - Gál István, Gyuris Ferenc, Kódé József és Jáksó János - a kórházban kezdhetik a mun­kát. Azután kiderül: mégse. Végül elintéződik az ügy, a szakemberek hétfő estig dolgozhatnak a város ivó­víz-hálózatának megtisztítá­sán. Anikó nővérrel indulunk Viskre. Az elnyűtt mikro­buszt - melyben alig férünk az élelemtől - Balázs, a pes­ti egyetemista vezeti, aki se­gíteni jött. Técső határában lassítunk a rendőrkordonnál, így szemügyre vehetjük az út mellett guggoló ormótlan helikoptert, amelybe éppen rakodnak. A hegyekbe in­dul, ahol még mindig tizen­kétezer embert zár el a víz rombolása a külvilágtól. És a tarvágásokon megindultak az átázott hegyoldalak is... A viski út a megszokott­nál is rosszabb. Csak né­hány napja hozták helyre, miután fölrobbantották, hogy a víznek utat nyissa­nak a mezők felé. Keskeny hídon megyünk át, a Tisza még zúg, de már nyugodt. A gáton vagy hatvanméteres szakadás, a víz itt támadt az alvó falura. Visken rengeteg a kato­na. Bontják a házakat. Ki­lencvenhat épület dőlt ösz­sze, és legalább száz lett lakhatatlan. A víz ezer ház­ban járt összesen. A főtéren, a plébánia előtt nagy a tö­meg, gyógyszerért, élele­mért, segélyért állnak sorba. A házak oldalán sötétlő csík jelzi, csak a lábazatot nyal­ták a Tisza hullámai, vagy az ablakon is beköszönt a jeges ár. Azt beszélik. Kucsma el­nök húszezer grivnyát ad azoknak, akik fedél nélkül maradtak. Meg tízezer tég­lát is. Senki nem tudja, miből. Huszton állítólag már építőanyagot is osztot­tak. Visken már üres a templom és az iskola is, a hajlék nélkül maradtak ro­konoknál húzzák meg ma­gukat. Tarzícius testvérrel vá­gunk a sáros utcákpak, mé­regetve, néhány napja med­dig is ért itt a víz. Csuhája alját megemeli, amikor be­fordulunk egy ház udvarára. A Tisza az eresz alá húzott vonalat. Vass Imre, a gazda, és felesége a nagy nyomo­rúságban is barátsággal, és forralt borral fogad. Az iszap most is bokáig ér a házban, a padlóval együtt lapátolják. Még a tűzre sem jó. A szoba közepén a vete­medett bútorok, az iszamos földön csak nehezen járunk a vizes falak között. Semmi­jük sem maradt, éppen csak a gyerekeket, meg a kecskét tudták visszaragadni a víz mindent elnyelő torkából. Pincéjük csordultig élelem­mel - s vízzel. Nem sírnak. Csak akkor borul el a tekin­tetük, amikor a vészt híreló hajnali harangszóról beszél­nek. Most ismerősöknél húzzák meg magukat, amíg újra lakhatóvá nem teszik a házat. Tarzícius testvér bú­csúképpen szól néhány biz­tató szót. Egyebet nemigen tehet. Pohl Ferenc hetven is el­múlt már, amikor a Tisza mindenét elvitte. Nem pa­naszkodik, hiszen már a frontot is megjárta. És azt mondja, az igazi szörnyűsé­gek ott voltak. Szekrénye tetején megmenekültek könyvei, de a víz az összes közfalat kidöntötte a ház­ban, plafon sincs, látni a cserepeket. Feleségével me­rik az iszapot, és egy köl­csönkályhával szárítják megmaradt ruháikat. Legna­gyobb gondjuk, hogy még az ásványvizet is Magyaror­szágról kell elfogadniuk, holott Visk mellett fakad a nevezetes salyáni víz. A plébániára visszatérve a kaput zárva találjuk: a ro­mák keveslik a segélyt, és az utcán hangoskodnak. Anikó nővér újabb kenyere­ket ad nekik, egy ideig el­vannak vele. Hárman indulunk haza, a kivilágftatlan falvakon ke­resztül csak sejtjük az utat. Még jó, hogy a kis barát itt­hon van Kárpátalja minden szegletében. A késői órán már nem a nagyszőlősi rendházba, hanem Csépére, szüleihez, testvéreihez visszük. A víz itt is járt, a falu népe a templomban éj­szakázott, jó néhány ház összedőlt. De Tarzícius test­vér végre itthon van, és a szülői házba a nyomorúság mellé a szegények boldog­sága is beköltözik. Kéri Barnabás Pohl Ferenc: „Igaz, odalett mindenem. De én voltam a fronton is, és ott megtanultam, mi az igazi félelem. Úgyhogy nem panaszkodom." (A szerző felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents