Délmagyarország, 1998. október (88. évfolyam, 230-255. szám)

1998-10-17 / 244. szám

SZOMBAT, 1998. OKT. 17. STEFÁNIA-INTERJÚ 9 • Gausz András Európáról, a népbutításról és a Ludas Matyi aktualitásáról Menjünk vissza Ázsiába?! Gausz András: Egy monolitikus kultúra eszmerendszere árad felénk, a média pedig ostobának tekinti a publikumot. (Fotó: Karnok Csaba) Révai Nielzsche-röl • Munkatársunktól „Német filozófiai Író, szül. Röckenben 1844 okt. 15., megh. Weimarban 1900 aug. 25. Mint 25 éves ifjú már rendes tanára a klasszikus filológiának Baselben 1869-79. Már ez időben föltűnést kelt sajátos, szellemes, minden rendszerességet kerülő, aforisztikus előadású műveivel. ... Többnyire aforizmákat írt, melyekben hatalmas nyelvművészettel fejezi ki prófétai ihlettel, keserű gúnnyal, sokszor mélységes, mindig elmeébresztő gondolatait. ... A szokásos erkölcstan tételeit éles kritikával taglalja és a régi értékek helyébe újakat akar tenni. ... Nietzsche gondolkodása érdekes fejlődésen ment keresztül, úgy hogy minden gondolatát ama hely szerint kell megítélni, melyet fejlődésében elfoglal." (Révai Nagy Lexikona XIV. kötetének /1916/ hasonmás kiadása, 1993.) „Menjünk vissza Ázsiába?!" címmel tartott előadást a nemrég megrendezett Európa-konferencián Gausz András. A szegedi filozófus a nietzschei „jó európaiság" fogalom alapján szabadította meg hallgatóságát néhány illúziótól. Ennek kapcsán az Európához füzödö reményekről, a társadalom szellemi állapotáról, a média és a politika szerepéről beszélgettünk. • Ön egy korábbi interjújában arról beszélt, hogy a politika és a média készen kapott délibábokkal bombázza az embereket. Véleménye szerint az Európához történő csatlakozás és az ahhoz fűződő várakozás is efféle délibáb? - Az az „Európa"-kép, amelyet a televízió és a rádió csatornái, valamint a napi sajtó jelenítenek meg, valószínűleg délibáb. Mintha fel lenne adva a lecke: Európáról kell beszélni, mi több, lelkesedni kell Európáért. Túl sokat beszélünk erről a témáról. Már-már olyan látszat kel életre, mintha „Európa" nélkül bezárulna a jövő, mintha kizárólag „Európa" jelentené Magyarország számára a megváltást. A valóságban azonban egészen másról van szó. A különböző politikai pártoknak érdeke fűződik ahhoz, hogy Magyarország minél előbb az Európai Közösség tagja legyen. Ez tulajdonképpen érthető. Fennhangon ismételgetik ezért az Európából jövő dicséreteket. Ezeket veszi át aztán a napi sajtó, a rádió és a televízió. Létezik úgymond egy-két olyan párt - így szólnak a szólamok amely ismeri az Európába vezető utat! Az ilyen jellegű propagandisztikus kinyilatkoztatások pedig azt bizonyítják, hogy a médiumok nem függetlenek a politikai pártok befolyásától. Pedig a dicséretekre alaposabban oda kellene figyelnünk! Mi van, ha az Európából, vagy valahonnan máshonnan jövő dicséretekkel csak azt akarják közölni velünk, hogy valamit nagyon elrontottunk. Ha valakit ugyanis dicsérgetésekkel félre lehet vezetni, azt előbbutóbb szükségszerűen be fogják csapni. A dicséretekre tehát nagyon oda kell figyelni! Nem dughatjuk fejünket a homokba! Az ilyesféle tagság érdekekhez kapcsolódik, és természetszerűen ellenérdekekbe ütközik. Ez utóbbiról alig beszélnek valamit a magyar hírközlő szervek. Nem hiszem, hogy a francia, vagy az olasz parasztok önkéntes munkanélküliséget vállalnak magukra pusztán csak azért, hogy Magyarország is az EU tagja lehessen, vagy azért, hogy a magyarok is eladhassák gabonájukat a már régóta telített piacon. Véleményem szerint egyébként Magyarország akkor kerül igazán közel Európához, ha mind gazdasági, mind kulturális téren megerősödik, ha nem terhelik belső feszültségek, ha a valóságos tényeket meg tudja különböztetni a látszatjelenségektől, s ennek következtében önálló módon is képes létezni. Ha nem dől be mindenféle dicséretnek. Az elmúlt négy év politikája, meggyőződésem szerint, dacára a fennen hangoztatott szólamoknak, a pártok és a médiumok erőlködéseinek, nem Európa felé vezetett. G Milyen az a kultúra amelyért a nagy erőlködés folyik? - Ha a médiumok által közvetített „kultúrát" röviden szeretnénk jellemezni, talán a „populizmus" kifejezés lenne a legtalálóbb. Mit is jelent ez? Gondoljunk egyszerűen valamilyen népszerúséghajhász szólamra, amelytől időnként a közönséges népbutítás sem idegen, s nevezzük ezt populizmusnak. (Maga az eredeti kifejezés egyébként, szemben a magyarországi szóhasználattal, nem feltétlenül pejoratív értelmű.) A populizmus fuvallatai Jómagam, ha rádiót hallgatok, vagy ha televíziót nézek, mindig az ilyen értelemben vett populizmus fuvallatait érzem. Egy monolitikus kultúra eszmerendszere árad felénk. Ostobának tekintik a publikumot. Nálunk, mint a mesékben, határozott különbségek voltak és vannak a különböző tevékenységek között. Voltak és vannak a „jók". Ezek aztán értették és értik a dolgukat, s kiváló „szakemberek". És ezzel szemben létezett és létezik egy másik tábor. Ezek csak buták lehettek, rossz szakemberek, erőszakosak és szélsőségesek. így áramlottak és áramlanak az információk a rádió és a televízió csatornáin keresztül. No, és így teljed a „kultúra" is. Figyeljük csak meg például a rádió zenei műsorait. Itt tulajdonképpen csak „jó zenét" közvetítenek. A Bartókrádió kivételével az összes magyar adó kizárólag popzenét, azaz, hogy igazán néven nevezzük a dolgot, populáris, vagy - hogy még egyértelműbben fejezzük ki magunkat - populista zenét közvetít. A többszólamúság olyan idegen ebben a környezetben, mint a közelmúlt politikai életében a többpártrendszer volt. Lényegében egyetlen szólam határozza meg közízlést. Mintha még most is csak egypártrendszer lenne. • Az egyszólamúsúgnak nyilván okai vannak. - Ami a mai Magyarország szellemi térképét illeti, azt jó egynéhány évvel korábban egy Fazekas Mihály nevű főhadnagy, aki mellesleg írástudó volt, és értett a botanikához is, többé-kevésbé pontosan vázolta. A szellemi hatalom néhány Döbrögi kezében van, illetve pontosabban fogalmazva, olyan látszat él, mintha szellemi történéseket kizárólag néhány kiemelt kulturális centrum lenne hivatott irányítani. A Ludas Matyik - ezt az említett főhadnagy nem láthatta - jelen pillanatban hiányoznak a honi szellemi életből. Figyeljük csak meg a fogdmegek és hajdúk tevékenységét! Ahol valakinek nagyon hangosan húzzák, illetve ahol valakinek nagyon hangosan elhúzzák a nótáját - mérhető ez az érvek és ellenérvek intenzitásából, esetenként akár a szellemi erőszakból - azon a környéken valahol Döbrögik tanyáznak. Tanyájukat pedig hol rádió-szerkesztőségeknek, hol kulturális centrumoknak, üzleti, tudományos, vagy akadémiai intézményeknek, hol pedig, - hogy igazán néven nevezzük a dolgot - pártközpontoknak hívják. Hűségjutalom az iskolában A politikai hatalom az elmúlt négy év során meglehetősen durva eszközökkel ellenőrizte a honi szellemi életet. Volt dolguk a hajdúknak és fogdmegeknek. Gondoljunk csak a rádió és a televízió egyoldalú hisztériakeltő tudósításaira. Vagy ahogyan a kulturális kormányzat válogatni próbált a politikailag megbízható és megbízhatatlan entellektüelek között. Véleményem szerint az általános és középiskolákba azért vezették be az úgynevezett „minőségi bérezést", hogy tisztázzák, kiben bízik meg a politikai hatalom. Ezzel jogilag is megteremtődött a lehetőség arra, hogy a politika direkt módon avatkozzon bele a politikától egyébként úgymond „független iskolarendszer" szellemi életébe. Erre teremtődtek meg ugyanis a lehetőségek. Minőségi bért adnak például a tantestület legtehetségtelenebb oktatójának. Az ilyen ember általában tudja, hogy nem érdemeiért, hanem valakinek a kegyéből kapta kiemelt fizetését. Hűen ki fogja szolgálni ezért azt, akitől fizetését kapta. Látszólag a főnökét, akinek a „minőségi bért" elsősorban köszönheti. A valóságban azonban az éppen adott politikai hatalmat. A jobb sorsra érdemes tehetségesebb oktatók pedig ahelyett, hogy alkotó munkájukkal törődnének, egymásnak esnek. Ezzel a módszerrel egyébként akár a munkahelyekről nem is olyan régen kiebrudalt pártbizottságokat is könnyen vissza lehet helyezni eredeti irodáikba. Mégpedig több választási ciklus idejére, alig észrevehetően. • Gyanítom, hogy tudna néhány olyan módszert is említeni, amelyekkel az egyetem oktatóit lehet kézben tartani. - Az egyetemek esetében a Széchenyi professzori ösztöndíj tölthet be hasonló szerepet. Látszólag a legtehetségesebb oktatók itthontartásáról van szó. Ezért találták ki úgymond ezt az ösztöndíjat. A helyzet azonban az, hogy az ilyesféle javadalmazás kontraszelekciós megfontolásokból is működtethető. És mivel a gondolkodásra hajalmos emberekkel általában több gond van, mint a mindenkori politikai hatalmat hűen kiszolgáló alattvalókkal, a Széchenyi professzori ösztöndíj kitűnő lehetőséget biztosít a túlontúl önállóan gondolkodni merészelő oktatók megalázására. Meggyőződésem, hogy a Széchenyi professzori ösztöndíjat elsősorban ebből a célból találták ki. A politikai motívum élessége diszciplínánként természetesen erősen raltozhat. De van itt egy másik dolog is. Az országban levő különböző egyetemeken működő azonos tanszékek között, normális esetben, konkurenciaharc van. Ez egyébként, amennyiben a tanszékeken valóban tudományt művelnek, elkerülhetetlen. Ha ugyanis nincs ilyen harc (a honi körülmények között sajnos ez is elképzelhető, s a magyar egyetemi valóság talán épp ebben különbözünk a leginkább a nyugattól), az előbb-utóbb szükségszerűen az oktatás színvonalának csökkenéséhez vezet. A konkurenciaharc pedig, ha valamilyen idegen tanszék, vagy akár az Akadémia bíráskodhat egy másik intézmény felett, természetszerűen a legtehetségesebb oktatókat fogja lehetetlen helyzetbe hozni. Maga ez az ösztöndíj rendszer tulajdonképpen nem tesz mást, mint látható formába önti a politikai ellenőrzést, mintegy bebetonozza a monolitikus gondolkodást. Lagzi Lajcsi stílusában Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy azok az oktatók, akik megkapták az említett díjat, valamennyien politikai megfontolások alapján részesültek e jeles kitüntetésben. Nem! A magyar tudósok túlontúl megosztottak és túlontúl igényesek ahhoz, hogy kész pénznek vegyenek egy ilyen jellegű politikai sugallatot. Nincs kizárva, hogy döntően éppen az arra legérdemesebbek kapták meg a Széchenyi professzori ösztöndíjat. Mindez azonban elsősorban a magyar tudós társadalom erkölcsi erejének, s nem pedig az eredeti, szemmel látható machiavellisztikus szándéknak köszönhető. Az egész ötletből egyébként a közelmúlt diktatúrájának szellemisége, no meg némi populizmus sugárzott. Olyan ugyanis ez, mint a zenében a homofónia és a polifónia. Azok, akik azt gondolják, hogy az ilyen jellegű kérdések felülről eldönthetőek és ellenőrizhetőek, homofóniát akarnak, és a valóságban, Lagzi Lajcsi stílusában, olcsó mulatságokban gondolkodnak. Éppúgy nem tűrik a többszólamúságot, ahogyan a többpártrendszerrel sem tudnak mit kezdeni. Ezért beszélnek oly nyugodt lelkiismerettel színvonalról színvonaltalanságról. De hogy itt nem feltétlenül tudományról van szó, látható onnan is, hogy az elutasított pályázatokat semmivel sem indokolják meg, nem tudható ki bírált, és ki hogyan értékelt, és így természetesen az sem tudható, hogy ki mivel támasztotta alá bírálatát. Pedig ilyenkor látni kellene a tiszta tudomány érveit. Látni kell, ki dönt, és ki hogyan dönt. Nehogy néhány hangoskodó fogdmeg és hajdú tolakodjon a tudományos minősítés gúnyája alatt a nagytekintélyű tudósok közé. Igaz, a tudomány és a demokrácia nehéz műfaj! Meg kell hallgatni az ellenérveket is. Mi több, be kéne fogadni őket! J. S. Bach fúgáiban például az ellenszólam nem valamilyen sötétben bujkáló ellenforradalmár, vagy valamilyen félmúvelt vidéki tudós szólama, hanem a rendszer egészét képező, azt mindenféleképp gazdagabbá tevő, önálló értékkel bíró rész, amely nélkül a vezérszólam is csak értékesebb lehet, mi több, talán éppen ennek köszönheti igazi értékét. Kinek a lúdja? Igaz ezek a szavak a közelmúlt Lagzi Lajcsi stílusához szokott magas beosztású kultúrhivatalnokai számára általában érthetetlenek. Nem is nagyon törődtek a megértésével. Elvégre is, ha valahol lúd volt, illetve lúd van, az csak az ő lűdjuk lehetett. Jómagam egyébként, amikor először hallottam a Széchenyi professzori ösztöndíj, eredeti, még életkori korlátokat rögzítő ötletéről, s arról, ahogyan ezt az ötletet a médiumok tárgyalták, a következő dolog jutott eszembe: a magyarság minden kétséget kizáróan egy ázsiai eredetű népcsoport leszármazottja. • A könnyű népszerűség kedvéért feláldozzuk a tudományokat is? - Jelen pillanatban Magyarországon elsősorban a népszerű, ám felszínes filozófia művek szerzői élik virágkorukat. Azok, akik könnyen eladható műveket írnak. Vagyis a populisták. Ezeket aztán fölkarolják a Döbrögik, a rádió „kulturális műsorai", és úgymond máris itt az igazi „színvonal". Olyan alaposabb, elmélyült elemzések, amelyek magát a tudományt is érintenék, s akár több évtizedig megőrizhetnék rangjukat, alig látnak napvilágot. Magyarországon a szakma - remélem rosszul ítélem meg a dolgot - egyre inkább a populizmus színvonalára süllyed. De ugyanez a felszínesség jellemzi korunk mindennapjait is. Leszoktunk az alaposabb elemzésekről. Az az ember, aki olvasás helyett rendszeresen leül a tévé képernyője elé, bevallva-bevallatlanul beletörődött abba, hogy szellemi igényeit a tévéműsorok színvonalára süllyeszti. Ez katasztrófa. De a szellemi leépülés, illetve leépítés nem áll itt meg. A bomlasztás már az iskolarendszert is elérte. A NAT szinte óvodai szerepre kárhoztatta az általános és középiskolákat. De talán még az egyetemeket sem kíméli. Nem igaz egyébként, hogy az emberek döntő többsége csak könnyen eladható, színvonaltalan műsorokat akar. Nem! Ezzel a vezényszóval az emberek tudatos butítása folyik. Gondoljunk csak arra, mennyire megkönnyítjük felszínességünkkel azoknak a dolgát, akik hisznek a rációban, és következetesek mernek lenni. Engem egyáltalán nem lep meg, hogy a televízióból kiüldözték a kultúrát, s hogy a rádió, néhány műsortól eltekintve, a demagóg populizmus szócsöve lett. • Ön az interjú során, de egyébként is, igen sokat hivatkozik zenei példákra. Mi ennek az oka? - Erre könnyű válaszolnom. Szeretem a zenét. Igaz, amit szeretünk, ahhoz általában nem értünk. Nyilván azért beszélek olyan sokat zenéről, mert nem értek hozzá. Keczer Gabriella