Délmagyarország, 1998. augusztus (88. évfolyam, 179-203. szám)

1998-08-25 / 198. szám

KEDD, 1998. AUG. 25. IRODALOM 9 Belányi György Ballada Végig a múltat várja, mintha tenné a dolgát, s csak úgy veszi magára, ha külön neki hordják. Nagy darab, masszív semmi emelgeti a tájat -, s amitől volna lenni, abba ő belefárad. Téblábol, dúl-fúl kissé -, szemre úgy megvan minden, de hogy ezt mire vinné, attól el kell tekintsen. Sorsát magára hagyja, mint aki sose téved. De senki nem jár arra. Áfákhoz erdőt mérnek. Húzza egy lassú árnyék éjjel a háztetőket. Mintha tengerre szállnék -, hátrébb tolják a földet. S éppen olyan a háttér, mintha közöttünk volna A másvilágba átér -, a képet ez sem rontja. Csak ami van, azt várom: ez itt a beszéd nyelve. Szél jár fenn égen-ágon. És nincs, ki elterelje. Ezer zsák A kertek alatt jár a szél, magát semminek mutatja. De néha-néha földet ér, és itt marad a huzatja. Ott messzi fenn, a fény felől, súlyt fektetnek ők a fákra. Egy egész erdő tán kidől az ég alatt helyben járva. Alkonyatkor a kútra járt, hegy volt valaha a múltban. Élve temette el magát -, a tenger volt neki útban. A sarokban, hány éve már, surrog, csak surrog a rokka. Vászon ingében rátalál éjjel a szívre a pokla. S fel-fellüktető háztetők sóhaja száll, hogy volt, volt nyár! A föld a kővel összenő, s egy néma várost adoptál. ...Letűnt idők szokásaképp szelet fognak ezer zsákba. Vállára veszi majd a nép, s menekül minden irányba. Ember Lili (Fekete dal) Szénnel rajzolt arcok az éjben Hulló levelek árnyak a mélyben Nincs feketébb tus fénylőbb ében Hajba befonva hordja fején Alszom egész nap álmodok én S csak izzik a bársony tűz a szemén. Fekete rigó És akkor rigó szállt a kertbe Száraz falevelek közt ugrált De szeme csak a napot kereste Jön reggelente Délben elszáll Ki tudja mire volna kedve Adnék neki almát S csak néz messze-messze Majd elém rebben Mintha kinevetne Egy rigó ki-be jár az életembe Mintha valamit keresne. Gyalogosközlekedés a túloldalon Futballozható Tandori Dezső rajza Avagy: a gyakorlatban közbeszélgetö. Körtársalgó. Ülünk Farkasházyval, Koltai Róberttel, Megyesivel, Bajorral a kerek asztal mellett, Fábry Sanyi kérdi tőlem, és hát a focival hogyan voltam (konkrétan, csinálás stb.); kereken a fociról van szó ugyanis az asztalnál. Vagyis rögtön a gombfociról volt szó, mondtam t.i., érdekes újra a Rádióban lennem így, így lennem újra itt, 1961-ben, amikor még csak egyetlen versem jelent meg sajtóban, első társadalmi sikerem színhelye volt a Rádió egyik nagy terme, a fadúcozott épületben, váratlanul elvittek barátaim egy gombfocitornára, s ott emésztett is ezért a lélek! hogyan tudok én tizennégy év házi szabályok szerinti játék után a „hivatalos" szabályokhoz alkalmazkodni? - azonnal második lettem. (Később az első öt, az első 7-8 közt voltam mindig, megbízhatóan, a tornákon, és számos csapatbajnokin végeztem veretlenül; mígnem - második társadalmi sikerem - az egyetem elvégzése után, „A hozzá fűzött reményeket nem váltotta be!", olvastam aztán káderlapomon, az Illatos útra kerültem nevelőtanárnak, majd 1971-ig felnőttoktató voltam, ez év májusáig műfordító, innét munkanélküli. Nézem a vébét rogyásig, magam is, és olvasom róla az újságokat. Ide se másról írok.) Nézem a westerneket is, nem szeretem a hősies diadallal végződőeket, nekem inkább a kemény „Jeff'-féle filmek az eseteim, na és ha Alain Delonnal, Lino Venturáékkal etc. Szomorúan fejeződnek be. Magam is az irgalmatlan irányt gyakorlom. Mit értek ezen? Felrakni a szereplőket, esetleg hat-hét évig vacakolni a dolgon, megírni rosszul is, minden, aztán mikor eljön a nagy pillanat, a figurák elkezdik önmozgásukat, az történik velük, aminek saját törvényeik szerint kell, és azt én leírom, ez nem lesz vallomásos izé (unom az efféléket magamtól, más dolgába nem szólhatok), hangulatos kis tárca, semmi. Erről nehéz beszélni. Amit megírt már az ember így, elolvasható. Amit írni fog, az vagy nem sikerül majd megint hat évig, vagy nem szabad elárulni a döbbenetes (szomorú stb.) befejeződést. Ennyit a kreatív írás tantételeiből, kis leckénk véget is ért (mint bravúros közbevetés), visszatérhetünk a kerek asztalhoz. Mint gyakorlatlan körés közbeszélgető elsősorban a társak kedvességét érzékeltem, s igyekeztem magam is (a közönség javára), de mikor a Fábry azt kérdé, milyen konkrét közöm volt a focihoz (8-10 év átkispályázott délutánjai után, meg hogy gombfocizni ugyanattól az idősebb barátomtól tanultam, akitől a prózaírást elirigyeltem, és magam is elkezdtem nyolcévesen; és anyám nem értette, vonatommal miért megyek a „gyémánfényű Hóid", ez volt hejesírásom akkor, fényében, szóismétlés egészen Fiúméig, pardon, Trieszt, „amikor Nagykanizsán se jártál, fiacskám", mindegy, mikor anyám a halálán volt, sietve jöttünk haza Tr... nem is, keverem, Rijeka felől az utolsó őszi szerelvénnyel, vörös farlámpája mintha jelezte volna, valami véget ér), elfelejtettem Fábrynak bedobni: ó, hát én egy pályán fociztam egyszer a Puskásékkai! Kis időkülönbség volt ugyan; ők is Lellén táboroztak „edző", és a leilei pályán gyakoroltak, mit tudom én. Magam az üdülő válogatottjába kerültem be, a csatársor valamelyik oldalára, és az első nyolc percben két (!) helyzetem is adódott, Koltai és Farkasházy jól mondták, hogy a nagyszerű futballistákkal nekünk az a nagyszerű (szóismétlés), hogy ismét és ismét és újra meg újra pontos passzokat adnak, csak be kell pöccintenünk. Egyik helyzetemet sem pöccintettem be, elébb a földbe rúgtam, másodjára kb. mint ahogy a vébén is látni néha. Lecseréltek azonnal. S mégis: rúgtam luftot és rúgtam „zserbót" ama kaput célozva, melybe Kocsis, Puskás, Czibor és satöbbi. (Az igét le se írom. Idétlen volna, még idétlenebb.) Tanulság: egyrészt mikor negyvenvalahány évesen a második gombfocikönyvem írtam, fel mertem hívni Czibort Barcelonában, kétszer is jól elbeszélgettünk, kaptam tippeket olé spanyol játékosokról. Most, hogy a Real nyert, szinte öregfiú volt benne ez a Czibor által egykor ajánlott „kis Sanchis", akinek az apja nyerte a Reallai a hajdani utolsó BEK-et. De nem ez a lényeg. A Puskásék kapuját (mint borjú azt a bizonyos újat) úgy néztem én, ahogy „irgalmatlan irályú" regényeim, rádióműveim „viszonyulnak" Shakespeare-hez, Balzac-hoz stb. Igen, ami azt illeti, könnyebben eltalálok egy Rosencrantz vagy Rastignac nevű lovat Doncasterben, mint az ő nívójukat. Csak azt nem tudom, kik voltak azok az üdülőcsapatombéli zseniális futballisták, akik a két gólpasszt adták? Jó, hát az osztrákok két ékéről is azt olvastam: a csapat ígéretes támadásai rendre rajtuk akadtak el; viszont ők végigjátszhatták a mérkőzést. Mindenki maga döntse el, saját dolgában eljutott-e, író, egyáltalán kétszer is az Irodalom Kapujához, addig csak, hogy akár luftot vagy „zserbót" rúghasson. Effélék firtatása helyett én inkább „végigfutballozgatom" azt a pályát, ahol a jó égen kívül - vagyok a magam szövetségi kapitánya; aztán majd meglátjuk. Azaz: én azt már nem fogom látni. Hála a jó égnek. Hogy is mondta a költő? Rózsabokor a domboldalon, gyalogosközlekedés a túloldalon. Tandori Dezső Bakos András Egy gyűjtemény Ha az ember egy jó versgyűjteménybe újra és újra beleolvas, miközben öregszik, tehát hónapok, évek telnek el az olvasások között, azt tapasztalja, hogy minden alkalommal talál újdonságokat a versekben. Szerintem az ilyen felismerések is az élet fontos örömei közé tartoznak; a jó versek megnyugtatnak bennünket afelől, amit egyébként tényleg hinni is szeretünk: hogy mégiscsak változunk, valamivé. Mindezt azért mondtam el, mert a könyvet, melyről írni szeretnék - ez Tandori Dezső versfordítás-gyűjteménye -, valamikor 1992 tavaszán vettem, és egy időben hetekig a táskámban hordtam, olvasgattam, aztán eltettem, hónapokra. Majd ismét, újra és újra előkerestem. Nem tudom, hol lehet most megvenni a Műholdas rózsakert című gyűjteményt, melyben a hosszú verssorokat görgető amerikaiak mellett találkozhatunk az ír Seamus Heaney két jó szövegével is, és az istenes kétsorosokat író Angelus Silesiussal. Számomra még ma is új ez a verseskönyv; gyakran veszem észre, hogy egy-egy szövege, mely számomra a korábbi években jelentett valamit, újra és újra elolvasva egyszer csak valami mást kezd jelenteni. Ilyen többek között Tomas Tranströmer verse, melyet eleinte mindig átlapoztam, katonakoromban azonban megkedveltem; volt olyan délután, hogy csak ezt olvasgattam odabenn. „Telefonbeszélgetés futott ki az éjbe, megszikrázott / a tájon, a külvárosokon. // Nyugtalanul aludtam utána a szállodai ágyon. // Iránytű mutatója, ahogy a tájékozódási futó ziháló / szívvel viszi keresztül az erdőn." Ez a könyv lapult, borító nélkül a gázálarc-táskámban, amikor egy délutáni eligazítás alkalmával a laktanya alakulóterén álltam, mint a laktanyaőrség soros parancsnoka, az ügyeletes tiszt pedig, aki látta, hogy nagyon kidudorodik a táskám, azt mondta, hogy gázriadó, én kirántottam a gázálarcot, a szelencét, összecsavaroztam, és felvettem; ő pedig fölvette a betonról a könyvet, amit a gumiálarccal együtt rántottam ki; épp Jürgen Theobaldy versénél nyitotta fel, a gázálarc üvegén is láttam a címet: „Húzd fel a takaróm, bébi!" És ezt a gyűjteményt olvastam nemrég a buszon, amikor odaült mellém egyik távoli rokonom, aki valamikor egy kisegyház hittéritője lett, és most éppen a süketnémák jelbeszédét tanulja; ebből tesz, mint mondta, nyelvvizsgát. Megkérdezte, mit olvasok, és amikor odaadtam neki a könyvet, belelapozott, és megállt Angelus Silesius egyik versénél. „A rózsa, mit szemeddel szemlélsz a földön itt, / az isteni Öröklét teréből is virít." Kétszer is fölolvasta a verset, azt mondta, én is elgondolkodhatnék azon, ami benne van, majd a térdére fektette a könyvet, és harmadszor a süketnémák nyelvén mondta el. (Tandori Dezső: Műholdas rózsakert. Orpheusz Kiadó, 1991.)