Délmagyarország, 1998. augusztus (88. évfolyam, 179-203. szám)

1998-08-01 / 179. szám

SZOMBAT, 1998. AUG. 1. IRODALOM 11 Solymosi Bálint a naphatáron egy unott, hűvös délután mikor nem volt hányva szemem, mintha régi dolgok után az írott lapokra néztem, mi volna más ez -, véletlen(?) emlékezni majd -, távolság! a véletlen távolságot teremt, véltem, idő és vágy között, akárha egy halott üzenné vissza, hogy bojkott a megközelíthetetlen vízjegye lett, maradt tested...; csak a hősugárzó zizzen, gondoltam tétlen/nélküled, s már zuhant rám a fémhideg (kilencvennégy, pethényi köz kettő) fordulhat pártatlanságom ellenem?, kérdeztem meddő elmém...; társasághiányom elenyésző (volt kávé, cigi, telefon) mint vonalnyi rózsalángnál, est tájt, lélegezhettem be, mivel adósom maradtál, hogy halljam még nevetésed -, gondoltam, egyszer, végtére (a végtére most kihagyás, egy emlékezetlen szava...) csak az ólomszín' hallgatás, a kertből növényi pászta, a tűnődés színmunkája...; itt, a naphatáron, mondtam, nem mutat árnyék sem arra, hogy e tényleg bírhatatlan világot hogyan bírjuk ki, ma és holnap -, mindezt leírva...; mi volt, véletlen, s nem is rég', az egyre közelébb változata...; kell mondani, öröméhség! és hát pont a gyomorszájba"; semmi más nem talál haza Csonka mise önkorbácsolás helyett ma már csak házigond, házimunka; mérgezett ételek, italokkal a számban csak nevetek, mint aki örök tévedésben van; elértem a viccet, de a tragikus monológot is, a tagolt helyeslést ugyanúgy mint a helybenhagyó tagadást, ha egyáltalában ilyesmivel igazolható még, hogy életben hagy (és nem élni!) az apácalepke a megértő mód a leírásban (Ez majd hogy7 hangzik) Ez most hülyén fog hangzani, de így volt tényleg; a Magyar írószövetség Bajza utcai épületétől tartottam a kisfoldalatti felé, és ahogy az Andrássy úthoz értem meggondoltam magam, átvágtam rajt' s szándékaimnak megfelelően a számomra legelképesztőbb irányban sétáltam tovább... Végül rámsötétedett. Megint az elmulasztott gyerekkor, túlzóan segítőkész mozdulatok, egy öregasszony szatyrait segítettem hazaMikor aztán megszabadultam e „terhes előzékenységtől", mely megkönnyebbülést nem hozott, fölnézve azt gondoltam, „Van vagy úgy öt kiló csillag ma este fönn az égen..., az egész elférne néhány ásványvizes palackban..., azokat milyen lett volna cígölni...!" Majd elnevettem magamat -, ugyan, hová vinnéd? Vinnéd vissza, az égbe...? Vagy, szólalt meg bennem az élniakarás -, a boltba...? Vissza se váltanák (tiszta csillagfény mind)! Esetleg, elhamarkodottan azt mondanák, „Csak csere van!" Akkor, még egyszer ugyanazt, kérnéd-e? Molnár János Hattyúk Maarten van Heemskerick: A Belvedere! torzó A tó februárban rendszerint jégpáncélban tündököl. Most húsz fokos meleg csalogatja a természet szerelmeseit a szabadba, és a lemenő nap arany fényösvényt loccsint a könnyedén fodrozódó vízre. Azt hiszi, káprázik a szeme: két hatalmas madár evez, siklik a fényösvényen, egyenesen felé, aki a parton áll, kerékpátjának támaszkodva. Ezen a tavon sohasem látott ilyen hatalmas madarat, sirályokat igen, azok sokszor annyian vannak, hogy a félsziget csúcsát a parttal összekötő híd fehérlik az ürüléktől és a halszálkától. Most sehol egy sirály, bizonyára elrepültek a városon át a Tiszára, ahol bőségesebb zsákmányra találhatnak. A kéklő csendbe tőkeréce-hápogás hasít, de a víztükör üres, csak a két karcsú gálya siklik zajtalanul a hullámokon. A szemközti parton, ahol nyáron nudista strand működik, egy szelíd öböl kanyarulatában öregember horgászik, időnként határozottan krákog, hallatszik, ahogy a nehezékekkel megrakott zsinór belecsobban a vízbe. A híd irányából női kacagást sodor a frivol szellő, ám a félsziget fáitól nem látni a túlsó partot. A két madár elhagyja a fényösvényt, és a férfi felismeri őket: márványfehér hattyúk. Egy pillanatra megtorpannak, szemügyre veszik az őket figyelő emberi lényt. Irányt változtatnak. A félsziget csúcsa felé húznak egyenletes sebességgel, vissza-visszapillantva a parton állóra. - Akár rövidnadrágban is jöhettünk volna. Itt úgysem látta volna senki a sápadt testünket - kuncogott Szilvia. - Korábban is kiülhettünk volna ide. Aztán hétfőn csodálkozhattak volna az irodában, honnan a jó tavaszi színünk - kontrázott Nikolett. - A napfény mégis csak más, mint a szolárium. - Azt hiszed? Én épp azt olvastam valahol, a szolárium teljesen egyenértékű a napsugárral. - Akár nudizni is lehetett volna. - Akkor annak a srácnak, aki ott baktat a hídon, lenne mit sasoljon. - Csak bámulna, vagy idemerészkedne? - Gyerek még, nem lenne bátorsága közeledni. Jó, ha van tizenhat. - De magas, széles vállú, kész férfi! Az a piros kockás ing, meg az a feszes, világos lila nadrág... Én nem bánnám, ha idejönne. - Anyja lehetnél... - Na és? - Épp egy ügyvédnő akar kiskorúakat megrontani? - Te, nézd csak, mi az ott a vízen? - Madarak, de milyen nagyok! - Liba? Esetleg vadlúd? - Hát én sem nagyon értek az állatokhoz. Nézd, erre jön ajgyerek. - Én megszólítom! - Ne hülyéskedj! - Figyeljük csak, nagyon céltudatosan igyekszik valahova. - Te, nincs egy kis kenyérdarabka nálad? Ezek a madarak, mintha egyenesen felénk tartanának, mintha akarnának valamit tőlünk. - Nézd csak, valami ágakat tördel... - Barkát. Látod, mi is vihetnénk haza. Jól mutatna az ablak előtti vázában. Nincs semmi ennivaló, amit a madaraknak beszórhatnék? - Helló! Nekünk is hagytál barkát? - Van ott elég, szedhet maga is! - Nem segítenél? Te magas vagy, jobban eléred. - Sajnálom. Sietek. - Na Szilvi, kosarat kaptál. Né, találtam pár kekszdarabot... Gyertek madárkáim, gyertek. Nézd, hogy kapkodják! Te, ezek hattyúk! Ki tudja, honnan keveredtek ide? Bécsből, Londonból? Látszik, hogy etetéshez szoktak. - Gyere menjünk, mindjárt ránksötétedik. - Milyen gyönyörűek! - Induljunk már, megszomjaztam! Hazafelé megállunk egy útszéli csárdában, beöntünk egy pofa sört. Meg vacsizunk valamit. Onnan a príma kis Corsám percek alatt hazarepít. Rendben? Karesz elégedett. Az ezüstös versenykerékpár első és hátsó csomagtartójára szerelt háncskosarak megteltek tobozokkal. Lesz mivel megsütni a szalonnát este. Már szájában érezte a nyárson sült szalonna ízét, amit a kertásás béreként kaptak. Amióta megszerezte a kerékpárt, felragyogott a szerencsecsillaga. A Dugonics téren, az egyetem bejárata előtt pillantotta meg a járgányt, napokig figyelte, délután ötig rá sem nézett a gazdája. Ezt a sors neki rendelte. Pereccel odaültek közvetlenül a kerékpártartó mellé, megfigyelték, hányasnál áll meg a kopasz, magas férfi kezében elforgatás után a számzár. Csak két délután leselkedtek, s már tudták az eredményt. Megbeszélte Pereccel, hogy amíg ő becserkészi, a másik figyel, füttyent, ha veszély van. Szerencséjére csak számzár volt rajta, gyorsan megkereste a látott kombinációt: 175. Stimmelt. Felpattant és nyomás ki a tóra, ahol egy elhagyott tanyában laktak, Perec és Karesz, már második esztendeje. Perecnek is volt egy öreg, alig tekerhető Csepelje. Pár fenyőtörzzsel arrébb hajlong, öreg is, lassú is, de valamit csak összeszedett. - Na spuri! Ez a nap faszául ment. - Szalámi, sör. Kár, hogy olyan kicsi a kertje. Azért adhatott volna többet is kétszáz forintnál. - Az tuti. De abból a szalonnából egy hétig megélünk, ha semmi más melót nem kapunk, akkor is. A tavasz jó évszak. Lehet ásni a kertekben. Nem fizetnek sokat, a kerti gazdák sem gazdagok, de vagy ebédet adnak, vagy bort, vagy vacsorát, vagy mint ez a nyugdíjas tanár is, fél oldal füstölt szalonnát, meg egy liter bort. - Mehetünk - adta ki a parancsot Karesz. Választ nem kapott. Szétnézett. Az öreg bojtos, „gyerekcsináló" sapkájában nem látszott sehol. Rozoga kerékpárja egy két emberderéknyi vörösfenyő törzséhez támasztva várt. Karesz feljebb ballagott a száraz tűlevélszőnyeggel borított puha ösvényen, amely a strandot körülvevő fenyőligetet kettészelte, s akkor a tóparton megpillantotta az öreget. Torzonborz fehér haja az égnek állt, a sapka a kezében volt, veszettül integetett. Maga mellett tolva csodakerékpárját, amelyet még éjjel is az ágya mellé állítva tartott, és Perecnek még egyszer sem engedte meg, hogy ráüljön, elindult megnézni, mitől bolondult meg az öreg. Amikor meghallotta maga mögött az avar zörgését, sapkát tartó kezével csendet intett, a másikkal a tó tükre felé mutatott. A kar jelzését követve két fehér, nagytestű madarat pillantott meg. -Mi az? - A kajánk, egy hétre. - Te bolond vagy. Honnan tudod, hogy ehető. Vadliba? - Nem mindegy? Gém, kócsag, vadliba, vagy hattyú, mind belefér az üstünkbe. - És hogy akarod megfogni? - Azt bízd az öregre! Perec újságpapírba csomagolt kenyérdarabot vett elő a tarisznyájából. Aztán egy fémdobozkát. A dobozkából fadarabkára feltekert, horoggal végződő, áttetsző, vékony damilt. A kenyérbélből galacsint gyúrt, és rászúrta a horogra. - Menjünk. Te szórod a morzsát, én meg horgászok. Gondoltad volna reggel, hogy ilyen szerencsés lesz ez a vasárnap? Pató Attila Kelet és Nyugat kapujában Bizony mondom, egy nyelvet beszélünk. Mert bizony magyarul van ez a könyv, nagyon is magyarul. Csak éppen a 'Vilmuska' a Keletnek hol megnyíló, hol bezáruló kapujában áll, illetve ki-be jár Bizánc és Európa, szent és profán egyszerű és titkos kapuján, és magyarul ír, én pedig itten, nyári kirándulás keretében, történetesen az őrségben magyarul olvasom 'Vilmuska' könyvét. Különösen azokat a részeket olvasom nagy érdeklődéssel, amelyekben azt bizonygatja, hogy mi mindannyian egy nyelvet beszélünk. Én is, ő is, a többi székely is és azok is ott messze a hegyeken túl, akik annak idején elcsángóztak vagy elmenekültek, mert nem akartak a keleti végeken tovább őrségben maradni. A csángók 'madárnyelve' például, ami számunkra alig érthető kuriózum, számukra többnyire valami szégyellnivaló 'korcsitura', a 'Vilmuska' számára Európa egyik keleti határvonalának emléknyomait őrzi imádságaiban. A néprajz számára tárgyilagosan és a legjobb esetben: a magyar nyelv egyik tájnyelve. Igen, a 'Vilmuska', akit arrafelé idős asszonyok, egyházfiak, maradék prímások e néven ismernek, néprajzi esszékben tárja elénk tudományos gyűjtőútjai során feltorlódott, megrostált, rendezett gondolatainak sűrítményét székely atyafiakról, mítoszokról, a magyarság önértelmezésének problémáiról, s arról is, hogy az ember örök lényege az elveszett paradicsom utáni vágyakozás, s hogy e vágyunk nemcsak borongós kőszentekben kaphat kifejezést, de - más szinten - megnyilvánulhat rózsaszínű fröccsöntvényekben is. Mindezt köszönhetjük egy ördögi kísértés jótékony hatásának. Az ördög ugyanis, amely mindig rosszra tör, s folyton jót művel, beláttatta hősünkkel, hogy a 'tudományos' igény, jelen esetben egy állam- és nemzetmltosz jólfizetett őrei elől egy Trabantban rejtegetett kérdőív identitás-fürkésző mérnöki projektuma az igazságnak csak egyik felével, éppen a csontvázával szolgálhat. Az ördög azt súgja, hogy máshol kell kereskedni, az igazság az elevenségben lakozik, egy 'megrikójtásban', egy közösség-vállaló gesztusban, mint a román rendőrmezbe bújt csángólegény esetében; s hogy a művelődés, a kultúra az apró, öntudatlan reflexekben mutatkozik meg. A többi ideológia, álmítoszok martaléka lehet. A kötetet, amit hiába ajánlok, errefelé könyvesboltban nemigen kapni, véletlenségből éppen a nyugati végeken az Őrségben, egy bérelt paras/.tházikó tornácán olvasgattam, kellemes kirándulások közepette - urbánus turistaparadicsom, átsétálható hármashatár, a mezőkön bajuszos-kalászos parasztbácsióriás, aki így szól a fotográfián; Call me. Bizony mondom, egy nyelvet beszélünk. (Tánczos Vilmos: Keletnek megnyílt kapuja. Néprajzi esszék. KOM PRESS Kolozsvár: 1996.)