Délmagyarország, 1998. július (88. évfolyam, 152-178. szám)
1998-07-04 / 155. szám
SZOMBAT, 1998. JÚL. 4. STEFÁNIA-RIPORT 9 • Egy kontinens keletje (1.) Időzített bomba Székelyudvarhelyeit? 4IIII fl TIIMÍIÜ Székelyudvarhely híres gimnáziuma - a háttérben, fönt. (Fotó: Gyenes Kálmán) Székelyföld és az elrománosítás Sepsiszentgyörgyről Székelyudvarhely felé az 1918. december 1. elnevezésű utca érintésével lehet kizötyögni. Mi történt akkor? Gyulafehérváron összeült az erdélyi románok nemzeti gyűlése, kimondta Erdély és Románia egyesülését, teljes nemzeti szabadságot ígérve az együttlakó nemzetiségeknek: anyanyelvű oktatást, anyanyelvű közigazgatást és igazságszolgáltatást - a nemzetükből való tisztviselők révén. Most, nyolcvan esztendővel később, azonban már elkezdődött a Székelyföld szívének számító Székelyudvarhely beroppantása is. Folyik ott is az elrománosítás. Az Udvarhelyi Híradó 1998. június 25-ei számának vezércikkírója, Dénes László sok hasonló, s hasonlóképpen be nem váltott ígéretre gondolhatott, amikor kérdéseit föltette: „Van-e egyáltalán romániai politikai elit? Ha van, képes-e útjára lépni a fejlődésnek? Hajlandó-e bármiben is megegyezni, s ha igen, tud-e valamely egyezséget komolyan venni? Ér-e egyáltalán bármit is romániai politikus aláírása? Létezik-e valójában olyan dokumentum, amely a romániai politikai elitnek a magyarság iránti jóindulatát kötelezettségekké konvertálja?" Úttalan úton érkezik meg az utas Székelyudvarhelyre, ha a két magyar megyét, Kovásznát és Hargitát a Homoród völgyében összekötő utat választja, s Barát felé indul el. Gyönyörű a táj, lombos erdőn visz az út, följebb fenyvesek, a tisztásokon juhok, tehenek legelnek, lejjebb bivalyok dagonyáznak, s az úton is, micsoda idill, hatalmas görgetegkövek napoznak a gödrök szélein. Egyesben, kettesben lehet végigaraszolni a hetven-nyolcvan kilométeres távolságot, Sepsi és Udvarhely között, a járhatatlan mellékúttá hanyagolt, egykori főúton. Kerülővel, Csíkszeredán át, már jobb az út, de a Homoród kis falvainak világától való elzártságán ez nem változtat. Az ottaniak csak ezen az úton tudnak bemenni Székelyudvarhelyre a kórházba, s az utazás, ami lehetne odavissza hetven perc, egy egész napos, felőrlő program. Románlakta vidékeken nem fordul elő, hogy ennyire rosszak az utak. Száz tiszt lakása Székelyudvarhely a második legnépesebb város Hargita megyében, lakossága 39 801, amelynek 97,41 százaléka magyar. Az egyetlen romániai város, ahol a magyarok aránya még mindig ilyen nagy. Valószínű már nem sokáig. Eddig egyik magyar kormány sem fordult a nehezen felrázható nemzetközi közvéleményhez a szisztematikus elrománosítás miatt, s ha ez így marad, akkor közel az idő, amikor Udvarhelyen lesz olyan arány, mint amilyen ma a második legmagyarabb városban, Csíkszeredában: 85 százalék. Csakhogy akkor a szeredai székelyek aránya már nagyságrenddel lesz kisebb, s talán a 70 százalékot se fogja elérni. Udvarhelyre öt évvel ezelőtt telepítették le a román katonaságot, 180 közlegényt és 100 tisztet. Valószínű, hogy a világ legelitebb hadseregének egységeiben sincs ehhez hasonló arány: 1,8 közemberre jut egy egész tiszt! A tiszteknek pedig ötven lakást vásároltak. Apácák, rendőrök és Opris A lélekszám alapján Udvarhelynek 40 rendőrre volna szüksége, ehelyett szolgál a városban 120. Nemrég 40 lakásos tömbházat építettek a rendőröknek. A Csereháton, a román apácáknak elorzott, s jelenleg is per alatt álló épülete mellett ezer férőhelyes román középiskola is épült. Vajon kiknek? Összesen nincs Udvarhelyen ezer román tanuló: kétszáz alatti a számuk, de akkor ebbe már a román osztályokban tanuló magyar gyerekeket is beleszámoltuk. Mindenesetre az odavárt tanerőknek tíz lakást vásárolt a bukaresti tanügyminisztérium. Az már összesen száz lakás. Ha pedig a statisztikát nézzük, csak a száz tiszt és családja kitesz négyszáz embert, ami a 39 801 udvarhelyinek erős egy százaléka. így máris 97 százalék alá csökken Udvarhelyen a magyarok aránya, s ez csak a kezdet. A csereháti rémtörténetet ebben a tükörben kell megnézni.A nem eléggé közismert ügy a kilencvenes évek elején kezdődött, amikor a svájci Basel Hilft Alapítvány megkereste a székelyudvarhelyi önkormányzatot, azzal a szándékkal, hogy fogyatékos gyerekeknek otthont építésen. E célra az önkormányzat 99 évre díjmentesen bérbe adott egy közel 17000 négyzetméteres telket a Csereháton, azzal a kikötéssel, hogy ha az események nem az elképzelése szerint alakulnak, akkor megvásárolhatja az épületet. 1995 elején kiderült, hogy a Basel Hilft elajándékozta a ma is kilencven százalékos készültségi fokon várakozó - építményt a kivitelező profitorientált bukaresti cégnek, az Aris Industriesnak. Az Aris Industries azonnal továbbajándékozta a létesítményt a balázsfalvi székhelyű Szeplőtelen Szívek görög katolikus apácarendnek. Ezután hangzott el először, hogy árvaház épül a Csereháton, és nem fogyatékos gyerekek otthona. A szeplőtelen szívű román apácák 1997 májusában beköltöztek a csereháti épületbe, amelyben még nem volt víz, gáz és fűtés. Ugyanannak a hónapnak a végén az udvarhelyiek darabonként fölemelték az apácákat és kivitték őket az épületből, majd lepecsételték az ajtókat. A lepecsételésre bírósági határozat hatalmazta fel őket. Tavaly decemberben, ahogy az a Ceauscescuidőkben is ment, éjjel és váratlanul, villogó rendőrautók kíséretében Székelyudvarhelyre érkezett Remus Piris, miniszteri rangú kormányfőtitkár. Látogatását különféle központi és megyei ellenőrző brigádok előzték meg, amelyek ízekre szedték az önkormányzati ügyvitelt, könyvelést, de csak lényegtelen formai hibákat találtak, jelentésük vékonyra sikeredett. Opris érkezésének reggelén, pontosan hétkor technikusok zörgettek az alpolgármester ajtaján. Meglepődtek, hogy Szász Jenő polgármestert is ott találták: ők úgy tudták, hogy Szász Jenő elutazott. Valóban ez volt Szász polgármester terve, azonban egy ismeretlen jóakaró telefonon figyelmeztette, hogy ne utazzon el. A meglepett technikusok a csereháti kulcsokat és a pecsétek levételét .kérték, mert parancsuk volt rá, hogy az épületbe közvetlen kormányvonalat, Bukarestig érő forródrótot telepítsenek. Nem kaptak kulcsot, se pecsétlenítést. előbb miséznének..." Hét óra után öt perccel Száz Jenő irodájába beviharzott Remus Opris és sleppje. Azért jöttek, mondta Opris, hogy megnézzék, a tél nem rongálta-e meg a csereháti épületet. A sebtében összegyűjtött városi tanácsosok kíséretében kilátogattak a helyszínre, ahol igencsak meglepődtek a helyi vezetők: az épület előtt ötven rendőr állt, meg központi rendszámú személyautók, újságírók, egy apácával megrakott autóbusz, valamint három kamion. Opris, bukaresti kormányfőtitkár azt mondta róluk, hogy mind a vendégei, s ők is megnéznék az épületet. Az udvarhelyiek nem vették le a pecsétet, de úgy tudták, hogy egy kormányfőtitkárt nem lehet nem beengedni - holott miért ne lehetne? -, s így végül is engedtek: az épület állagát felügyelő gondnok által használt, le nem pecsételt hátsó ajtón vonultak be a kormányfőtitkárral. Amíg a tanácsosok a három szintet járták, az apácák szentképeket, szobrokat, és más kenetteljes tárgyat hordtak az épületbe. A bejárás végén Szász polgármester minden jelenlévőt felszólított a távozásra. Opris megint közbelépett, mondván, hogy a kedves nővérek előbb miséznének, s ezzel elkezdődött az épület felszentelése, a kamionok kipakolása. Az önkormányzati polgárőrök azonban nem engedték be az épületbe a bűtorokat. A mise végén Szász Jenő tárgyalni hívta a kormány és az apácák képviselőit a városházára. Mire a kormányfőtitkár: „A nővérek maradni akarnak, és én nem parancsolhatom meg nekik, hogy ne tegyék. Tárgyaljunk itt." És Opris, hogy ne állva kelljen beszélgetni, bevitetett egy padot. Aztán egy asztalt is. Aztán uzsonnát az apácáinak. Az udvarhelyi rádió félóránként közölte az eseményeket, voltak, akik fontosnak tartották, hogy kimenjenek a Cserehátra. Már annyi ember volt kint, mint rendőr, így telt a nap, Opris folyamatosan telefonált Bukarestbe, sajtótájékoztatók tartott... Az éjszakát együtt töltötték az épületben: apácák és kísérőik a folyosón, az előcsarnokban a magyar helyhatósági emberek, és a magyar sajtó. Hajnalban megérkezett a belügy különleges osztaga. A kommandósok a helyszínen öltöztek be: golyóálló mellény, revolver, gázspray, gumibot. Ekkor már nem engedték föl a Cserehátra azokat az újságírókat se, akik lementek a városba, hogy tudósításaikat leadják. Tízezren elmentek Reggel kilenckor az apácák kérvényt adtak át a polgármesternek, amelyben arra kérték, hogy az épületben várakozó idegeneket, vagyis a székelyudvarhelyi önkormányzati képviselőket és saját magát, távolítsa el a helyszínről. Az önkormányzat a kérést elutasította. Ttz óra korul Opris tárgyalásokat ajánlott, s helyszínül ezúttal ő jelölte meg a városházát: „Az apácákra nem lesz ott szükség, csak a városi vezetőkre és a megyei prefektúra képviselőire." Amíg a megbeszélések a városházán folytak, addig a Cserehátra megérkezett a bírósági végrehajtó, levette az ajtókról a pecséteket, a rendőrség benyomult, és az ottmaradt tanácsosokat felszólította a távozásra. Ezután a rendőrök maguk hurcolták be a kamionokról az apácák holmiját, Remus Opris beszüntette a tárgyalásokat, s elköszönt. A bukaresti belügy különleges osztaga ma is az épület körül áll, védi az apácákat. Jelenleg két per folyik, az egyiket az agresszorok indították, kérve a bíróságot, hogy helyezze őket a csereháti ingatlan összes jogába. A másik perben a székelyudvarhelyi önkormányzat kéri a bíróságtól; hogy tegye semmissé az ajándékozási szerződét, amellyel az Aris Industries a'csereháti épületet az apácáknak ajándékozta. " 1992-ben 800 román élt Székelyudvarhelyen, ma körülbelül 1500. 1980-tól tízezer magyar ment el Udvarhelyről Magyarországra, vagy még nyugatabbra. Ez a tízezer ember pótlódott a várost mintegy ötven kilométeres körzetben körülvevő magyar falvakból: az értelmiségiek helyébe segéd-, jobb esetben szakmunkások költöztek be - csökkentve e falvak lélekszámát. A polgármester, Szász Jenő szerint nem véletlen, hogy az apácák árvaházat akarnak a Csereháton működtetni: román ajkú gyerekeket fognak hozni, akiket tizennyolc éves korukban majd a városnak kell elhelyeznie. Holott Udvarhely se ezt a szociális terhet nem tudja vállalni, se elrománosodni nem akar. Nagy szerencse lenne, ha a jogi úton folyó önvédelem sikerrel járna. (Folytatjuk.) Zelei Miklós A városháza