Délmagyarország, 1998. július (88. évfolyam, 152-178. szám)

1998-07-03 / 154. szám

PÉNTEK, 1998. JÚL. 3. RIPORT 11 A gólyához A hazájukból elűzöttek között járva-kelve, óhatatlanul az a vers jutott az eszembe, amelyet egyik legnagyobb költőnk, Tompa Mihály írt A gólyához címmel. Anno 1850. Csaknem másfél évszázaddal később is aktuális mondanivalója van. Sajnos. „Csak vissza, vissza! dél szigetje vár, Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár. Neked két hazát adott végzeted, Nekünk csak egy - volt! az is elveszett! Repülj, repülj! és délen valahol A bujdosókkal ha találkozol: Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk, Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...!" • Menekülők - a XX. század végén Neked két hazát adott végzeted... Sűrű esőfelhők gyülekeztek az égen, viharos erejű szél kerekedett, majd hirtelen nagy cseppekben elkezdett esni az eső. A kocsiból kiszállva a legelső épületben találtunk menedéket: a Menekültügyi és Migrációs Hivatal békéscsabai befogadó táborában. Ott, ahol a tábor megnyitása óta több százan „valódi" menedékre leltek. Az első pillanatban az futott át az agyamon: nem különbözik ez sem a többitől, azoktól, amelyeket Berlinben, Frankfurt am Oder környékén láttam. Többszintes épület, porta, folyosók, szobák. Aztán rájöttem, hogy mégis. Itt kevesebben vannak, mint ott, s nem éreztem azt a feszült légkört, mint a német táborokban. Igaz, akkor 1993at, a boszniai apokalipszis legvéresebb évét írtuk... Kétágyas szoba. Bent „férfias" rend, de azért minden a helyén. Varga Mihály egy kicsit szabadkozik, nem várt vendégeket, nézzük el neki. Hellyel kínál. Beszédbe elegyedünk. Azt mondja, Nagybecskerekről (ma Zrenjanin), pontosabban annak egyik külvárosaként kezelt falvából, Múzsláról érkezett a táborba. A 47 éves férfi rokkant, mankókkal jár. Otthon, mármint a kis-Jugoszláviában, 90 százalékos rokkantnak nyilvánították. • Mikor jött a békéscsabai táborba? -1993. február 6-án. • Miért jött el otthonról? - Mert muszáj volt. 0 Ez mit jelent ? - Azt, hogy katonai referens (a kieg. parancsnokságnak felel meg - K. F.) voltam. Nem akartam azt, amit a törvény diktált, hogy a magyar fiatalokat vigyék a harctérre. Tudja, uram, 90 százalékban magyar ifjak haltak meg abban a bolond háborúban... 0 Egyedül jött ide? - Nem, hárman, de csak én maradtam itt. 0 Egyenesen ide tartott, Békéscsabára? - Először Németországba igyekeztem, de nem volt vízumom, levettek a vonatról, visszazsuppoltak. 0 Nős, van családja? - Nincs senkim. 0 Hogy érzi itt magát? -Jól. Megfelel. 0 Vannak barátai, akikkel elbeszélget, megtárgyalják az otthoni dolgokat? - Hogyne. Akadnak itt délvidékiek, falubeliek is, meg szabadkaiak, kanizsaiak. Össze kell tartanunk, mert különben az ember megbolondul egymagában. 0 Hogyan telik egy napja? - Tolmácskodtam idáig, mostanában pedig az itteni nyomdába járok dolgozni. Keresek egy kis pénzt. 0 Itt tölti az ünnepeket is. A karácsonyt... - Ne is említse! Szomorú, nagyon szomorú a Szenteste. Ilyenkor mindenki behúzódik a saját szobájába és bent ül. Ekkor síija el magát először. Elnézést kér, közben rágyújt. 0 Milyen elképzelései vannak a jövőről? - Nem tudom... 0 Ha egyszer teljes béke és biztonság lenne Jugoszláviában, visszamenne? - Sosem. Nem is akarok arról az országról hallani! 0 Hallott biztosan Koszovóról. Mi a véleménye az ottani eseményekről? - Az, hogy a világ bolond, mert nem avatkozik közbe! Ez volt az első esetben is, a boszniai vérontásban. 0 Ki a felelős azért, hogy ön itt van? Nem sokat gondolkodik, felemeli a fejét, a szemembe néz és határozottan kivágja: - A világ! Megengedték Milosevicsnek, hogy azt csinálja, amit csinált... A zöldhatáron át menekültek Horváth Julianna két lányával, a 17 éves Erzsébettel és a 15 éves Anitával, a horvátországi Darázs nevű falucskából, 1994. augusztus 6-án menekült Magyarországra. A zöldhatáron át. 0 Hogyan határozta el, hogy menekül? - Elvált asszony vagyok. Az első házasságomból négy felnőtt gyermekem van. Az itt velem lévővel éltem. A szerb megszállás után megszüntettek részemre minden szociális támogatást, egyszerűen ellehetetlenítettek. Fenyegettek. Egyik napról a másikra elhatároztam, hogy jövök. Sikerült. Először Nagyatádra, onnan Debrecenbe, majd ismét Nagyatádra, akkor Szigetvár környékére egy kis faluba, s csak azután jöttünk BékésA férfi elfogadhatóan beszél szerbül, válaszol minden kérdésemre. A feleség bennünket figyel, ő nem érti a társalgást, ezért időnként a mellette édesen pihenő pici gyermekre pillant, aki dacára a hangoskodásnak, a körülötte zajló eseményeknek, jóízűen alszik. A nagyfiú édesapja mellett ül, ő valamicskét ért a beszélgetésünkből, de ő már magyarul tanul, szépen felel a kérdéseimre. Elmondja, hogy itt a tábor területén belül szerveztek számukra oktatást és ő ott tanulja a magyar nyelvet. Amikor azt kérdezem tőle, hogy nehéz e a magyar, nemleges választ ad, mondván, hogy rengeteget kell gyakorolni, beszélni, akkor könnyebben megtanulja az ember. Édesapja még hozzá teszi, hogy néha szégyenlős a fiú, pedig ő biztatja, hogy csak magyarul beszéljen a „kinti" barátaival. A fiútól pedig azt is megtudom, hogy a táborlakókon kívül bizony vannak szép számmal békéscsabai ismerősei, barátai is. Arra a kérdésre, hogy tetszenek-e a magyar lányok, egy picit elpirul és szorgalmasan bólogat... Ő egyébként nagyon szeret Magyarországon, szívesen maradna. A családfőt kérdezem. 0 Mikor és miért hagyták el Koszovót? -Tavaly május 16-án jöttünk ide a családdal, illetve, akkor még csak hárman, mert a kicsi már itt született. Podujevo környékéről származunk, útlevéllel léptük át a határt. Hogy miért? Politikai okok miatt. Én is politizáltam, nyilván gondolja, hogy kiknek az oldalán. Amikor három társamat megölte az ottani rendőrség, akkor elhatároztam, hogy elhagyjuk a szülőföldünket. Mindent hátrahagytunk: a házat, a földet, minden ingatlanunkat. 0 Mi a foglalkozása? - Közgazdasági főiskolát végeztem, a kereskedelemben dolgoztam, amíg lehetett - teszi hozzá. 0 Mi a véleménye a mostani koszovói helyzetről? - Csak annyi, hogy nyilván mi vagyunk a hibásak azért, ami ott történik! Mert albánok vagyunk. Semmi másért. Meg azért, mert jogainkat követeljük: anyanyelvünkön szeretnénk tanulni, emberi módon szeretnénk élni. Mindent elvettek tőlünk, ami a miénk: újságot, rádiót, tévét, iskolákat, egyetemet... 0 Mikor lesz béke a Balkánnak ebben a részében? - Ezt még Nyugaton sem tudják! Nem látom a kiutat ebből a kataklizmából. Nagyon tehetetlennek érzem magam. 0 Hogyan tovább? - Azt szeretném, ha emberként és albán nemzetiségűként békében élhetnénk. Hogy ne kelljen a magzatnak is félnie attól, hogy tömegmészárlás áldozata lesz. Csak azért, mert albán! Én csak azt szeretnem, ha béke és szabadság lenne. 0 Hogy mondják albánul, hogy legyen béke és szabadság? - Liri skrejt me rhegule! Legyen. Kisimre Ferenc Varga Mihály (balról) munkatársunkkal: Kilátástalannak látom az életem... A baba már itt született csabára - 1997. október 8án. 0 Hova tér vissza? - Ahonnan eljöttem: Darázs faluba. Egyik idősebb lányunk lakik most a szerbek kiköltözése után a házunkban és oda megyünk. Jön értünk a nemzetközi felügyelő szervezet (UHRC) képviselője és elszállít bennünket a holminkkal együtt. 0 Úgy tudom, ez hamarosan be is következik? - Igen, július 6-10-e között indulunk. Hogy örülöke? Nagyon. Ez itt az őshaza, de az a szülőföld, s én ott érzem igazán jó magam. Julianna asszony azt is elmondja, hogy akad egy „kis" problémája. Jelesül az, hogy négy éve van egy élettársa (következetesen élőtársat használ), őt nem engedik velük. Tudniillik a férfi kis-Jugoszláviából származik, és amíg nincs horvát vízuma, addig nem engedik be az országba. Bízik azonban abban, hogy ez is rendeződik. Édesanyja mellett áll a két lány. Ok is egyetértően bólogatnak. Jó volt nekik itt, Magyarországon, de azért váiják az indulás napját. Nem akarnak gyilkolni Három fiatal ül velem szemben. A. L., A. M. és A. Dj. Huszonévesek. Csak egyikkel tudok beszélni, ő ismeri a szerbet, egyúttal tolmácskodik is. 0 Miért jöttetek ide? - Mert tovább nem mehettünk, mondja mosolyogva, aztán megmagyarázza: Németországba szerettek volna utazni, de mivel nincs vízumuk, nem mehettek Nyugatra. Menedéket kértek a magyar hatóságoktól. 0 Mi a helyzet most Koszovóban? - Szörnyű. Vérengzések, egyre gyakoribbak a szerb támadások. Mi el akarjuk kerülni a vérontást. Nem akarunk gyilkolni. Értelmetlenül. Emberként szeretnénk élni. Ezt azonban ott a mostani rezsim nem teszi lehetővé. Mi mindig is a szerb csizma alatt szenvedtünk. Nem adták meg számunkra a legelemibb emberi jogokat sem. Most már nem tudunk tovább tűrni. Elfogyott az albán nép türelme. Szeretnénk szabadságban élni, meg békében. A három fiatalember közül egyik közgazdasági középiskolát végzett, de kamionsofőrként dolgozott, a másik kőműves, a harmadik még középiskolás, szintén közgazdaságtant tanul. A jövőről ők is azt mondják: bizonytalan. Isten adja, hogy minél gyorsabban előjön az annyira áhított béke. Erre mind a hárman helyeslőleg bólogatnak. Horváth Julianna két lányával, Erzsébettel és Anitával. Egy hét múlva indulnak haza - Horvátországba. (Fotó: Schmidt Andrea) Újabb vizit. Egy négytagú koszovói albán családnál. Arra kérnek, ne írjam le a nevüket, kolléganőm pedig ne készítsen felvételt róluk, csak úgy, ha nem látszik az arcuk. Tehát félnek.