Délmagyarország, 1998. július (88. évfolyam, 152-178. szám)

1998-07-02 / 153. szám

CSÜTÖRTÖK, 1998. JÚL. 2. KITEKINTŐ 11 • Igaz történet a „partizánokról" Karácsonyi Mihály próbatételei Karácsonyi Mihály - kitüntetései között: A múltban sok gazemberséget követtek el népünk ellen.. (Fotó: Schmidt Andrea) Emlékérmek Karácsonyi Mihály múltbéli tevékenységét a rendszerváltoztatás után több érdemrenddel, emlékplakettel, kitüntetéssel ismerték el. Szobájában külön vitrinben kapott helyett a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje, amelyet tavaly vett át egykori rabtársától, Göncz Árpád köztársasági elnöktől. Itt sorakoznak egymás mellett a többiek: a Hazáért és a Szabadságért Emlékérem, a 150 éves a Magyar Nemzetőrség Emlékérem, a Szegedért Emlékérem és még számos értékes elismerés. A régi Jugoszláviában született, kétszer menekült a partizánok elöl. Aztán kitelepítették, mert Szeged közel volt a „láncos kutyához", kiutálták a munkahelyéről, 56-os tevékenysége miatt Márianosztrán raboskodott, minden állami ünnepen „begyűjtötték", féltek tőle. Jött a rendszerváltoztatás, vele együtt a lelki feltöltődés, a reménykedés. De Karácsonyi Mihály ma sem elégedett. Takaros kis ház a Pálfy utcában. Itt lakik ma Karácsonyi Mihály nyugdíjas. Ajtónyitáskor a házigazda mellett puli kutya fogad bennünket. A fajtája is puli, meg a neve is. Gazdája azt mondja, nem ad ő semmilyen hangzatos nevet a kutyának. Nem lesz a puli Rex, Gladiátor, Rambó. Csak egyszerűen: puli. A házőrző be is kísér bennünket a teraszig, amikor látja, hogy barátságos vendégek vagyunk, helyet foglal a gazdája mellett és békésen szemlél bennünket. A gazda pedig mesél. Mozgalmas, sok megpróbáltatással teli életéről. - Odaát születtem mondja Misi bácsi.- Ez az odaát a valamikori Jugoszláviát jelenti, pontosabban Nagykikindát, amelyet most egyszerűen csak Kikindának hívnak. Ott születtem 1931. február 11-én. Szerb óvodába, szerb iskolába jártam. Ennek ellenére azt mondhatom, hogy tűrhetőbb volt az élet, mint a Tito-rendszer alatt. Mi magyarok nem panaszkodhattunk. Csak akkor, amikor a királyt (II. Karadjordjevics Sándor királyt, 1934-ben Marseillesben - a szerk.) meggyilkolták. Akkor a magyarok ablakait betörték. A közeli Jankapusztára hivatkoztak, azt mondták, ott képezték ki a király gyilkosait. De mi közünk nekünk Jankapusztához? Édesapám kisiparos volt, nem éltünk nagy lábon, de nem is szenvedtünk hiányt semmiben. Aztán 1941-ben bejöttek a németek, megszállták a Bánságot. Dacára, hogy szövetségeseik, vagy inkább csatlósaik voltunk, egy kalap alá vettek a szerbekkel. Azok is egy kiló lisztet kaptak egy hónapban, a magyarok is annyit. Apám a Délvidéki Magyar Közművelődési Szövetség elnökségi tagja volt, meg labdarúgóedző, sokoldalú szervező. A magyarságot igyekeztek tömöríteni, össze fogni, ezért aztán színjátszó köröket alapítottak a háborús években. Édesanyám a nőszövetségben volt aktív. Szegénykonyhát állítottak fel, amelynek szervezésében a tehetősebb magyar asszonyok is kivették a részüket. Egyszóval összetartották a magyarságot. # Misi bácsi akkor még iskolás volt. - Igen, három gimnáziumot végeztem, de abba kellett hagynom. Pontosan emlékszem, 1944. október 6-án jött az a bizonyos „felszabadulás". Bejöttek az oroszok, meg velük a partizánok. Igaz, ez utóbbiak a német megszállás idején is ott voltak és „harcot" folytattak a németek ellen. Hogy miként? Elmesélem. Köztudottan dinnyetermesztő vidék volt a nagykikindai. így hát az első világháborút is megjárt nyugdíjasoknak nyáron adtak egy-egy egylövetű francia puskát, hogy vigyázzák a termést. Ezeket fegyverezték le a partizánok, levágták a fejüket, s a parcella végén a porba helyezték a test nélküli véres koponyákat. Ez volt a gerillaharc... • Ekkor jött a megtorlás. - Bizony, a németek sem hagyták magukat. Először egyért egyet, utána egyért tízet, majd százat akasztottak fel. Szóval ez volt felénk az a bizonyos partizánháború. # Bejöttek az oroszok... - Igen, a „felszabadítók". A partizánoknak rögtön szabad kezet adtak az intézkedésekben, azok meg éltek is vele. A „törvény nevében" Kikindán és környékén négyezer embert földeltek el! Áz összes svábot, aki otthon maradt, meg a magyarok vezetőit. Édesapámat is letartóztatták, de sikerült a kezük közül elmenekülni és átkerült Magyarországra. Mi otthon maradtunk édesanyámmal, de mindenünket konfiszkáltak: elvették tőlünk a földünket, házunkat, gyümölcsösünket. Akkor határoztuk el, hogy megyünk Magyarországra édesapám után. Majdán-Rábé, Óbéba, Kübekháza térségében akartunk átszökni. Lebuktunk. Előbb Magyarkanizsára, majd Becskerekre, a mai Zrenjaninba vittek bennünket. Hat hónapi börtönbüntetést kaptunk. Misi bácsi ekkor érzékenyül el először. A könnyeivel küszködik. Látszik rajta, hogy a távoli eseményekre való emlékezés még ma is nagyon megrázza. Ezt mondja: - Ketten voltunk gyerekek. Hajnali fél ötkor keltünk és felmosóronggyal, vödörrel mentünk le a pincébe - feltörölni a vért és az agyvelőt... Éjjel ott verték agyon magyar testvéreinket! De azután kiszabadultunk és másodszorra, a Mórahalom közelében lévő Kissornál, sikerült átszöknünk. Szegedre kerültünk, a Liszt Ferenc utcába, apámhoz, oda fogadtak be bennünket távoli rokonaink. Apám a cipőgyárban kapott munkát, anyám pedig kijárt az algyői tanyákra kosztért dolgozni. Én pedig Szőregen cipészinas lettem. • Következett a Rákosikorszak. - A cipészmestereket szövetkezetekbe kényszerítették, de rám, fiatalra nem volt szükség. Jelentkeztem a Szegedi Villamos Vasútnál, a mai közlekedési társaság elődjénél. Előbb kalauz, majd kocsivezető lettem. Aztán 1951. november 3-án bevonultam katonának, a családomat pedig 20 nappal később internálták HajdúBihar megyébe. • Mi volt a kitelepítés indoka? - Az, hogy a határhoz közel élünk és feltételezhető, hogy a titóistákkal jóban vagyunk... Kérem szépen, ott nem volt helyünk, mert magyarok voltunk, itt pedig azért nem, mert titóisták voltunk! Szóval Ebesre került a család, mintegy 1500 hasonlóval együtt. Misi bácsi itt egy picit előre ugrik az emlékezésben, fájlalja, hogy a tavalyi ebesi templomavatással egybekötött megemlékezésen Szegedről csak ő vett egyedül részt, pedig Szalay polgármester úr is megígérte, hogy elmegy. Aztán fűzi tovább a gondolatait: - Amikor Nagy Imre lett a miniszterelnök, akkor számolták fel a tábort, kiszabadult a család, én is csatlakoztam hozzájuk a honvédségtől. De nem jöhettünk haza Szegedre. Hajdúszoboszlóra kerültünk, s ha Debrecenbe akartunk utazni, engedélyt kellett kérnünk! Ennek is volt oka: Szegeden egy „öntudatos" kapta meg a lakásunkat, amit mi nagynehezen előbb megvásároltunk. Csak 1956 márciusában engedélyezték a hazatérésünket. Rögtön el is mentem a régi munkahelyemre és munkára jelentkeztem. Nem vettek fel. Aztán az autóközlekedési vállalatnál áruszállítóként helyezkedtem el. Nem sokkal később mégis visszakerültem villamosvezetőnek. • Már '56-ot írunk... - Mégpedig forradalmi ötvenhatot! Október 23-át megelőzően itt Szegeden is egyre hangosabbá vált a forradalmi készülődés. Még az utcán is érezhető volt. Mert ennek az ávó részéről is volt jele, sokan mozogtak azokban a napokban, amit én villamosvezetőként mindig felismertem. Tudniillik az ávósok ingyen utaztak a járműveinken, én azonban mindig megköveteltem, hogy mutassák fel a szabadjegyeiket, amikor felszállnak... így azután azt is tudtam, hogy mikor szabad teríteni az egyetemisták által kapott röpcédulákat. Raktuk is széjjel nagy csomókban, adtuk az utasoknak, a kollégák között is elosztottuk. Nos, ez azért fontos momentum, mert ezeken a röpcédulákon az állt, hogy a diákok nagygyűlést szerveznek a Dóm téren. Az ávó azonban megszimatolta a dolgot. Amikor kezdtünk gyülekezni, akkor egy Kiss nevű egyetemista hozta a hírt, hogy az auditórium maximumban lesz a gyűlés. Óriási tömeg volt, zömmel fiatalok. Mi, akik ismertük a rendőröket, olyan helyen álltunk, hogy ha jönnek, azonnal szóljunk a szervezőknek. Hála Istennek nem jöttek. Elénekeltük a Himnuszt, felolvasták a forradalmi követeléseket. Szép volt, csodálatos. Az első igazán szabad nagygyűlés. A végére azután mégis megszimatolták a rendőrök, hogy hol vagyunk s kint az utcán el is indultak utánunk. Szerencsére a Hegedűs Pista, aki később a Démász munkástanácsának elnöke lett, technikus volt abban az időben, értette a dolgát: beugrott az egyik trafóállomásba, áramtalanította a környéket. így azután senkit sem tudtak elfogni közülünk. Misi bácsi ezután részletesen elmeséli, hogy mit kérdezett a szovjet harckocsiból kitekintő tiszt (Ez itt a Szuez?), hogyan zajlott le a nagy tüntetés a Takaréktár utcában, és egy egészen érdekes mozzanatra is kitér, amely emlékezete szerint így történt: - Amikor eldördültek az elsó lövések, a földre vetettük magunkat. Hatalmas zűrzavar volt, a sebesültek jajgatása hallatszott, az emberek igyekeztek fedezékbe vonulni. Akkor ott volt a buszállomás s a járművek mögé, mellé, alá próbáltunk a golyók elől menekülni. Akkor kapott halálos sebet Schwartz Lajos. Alig néhány méterre voltam tőle. Éppen ezért most is állítom önnek, hogy nem a katonák golyóitól esett el! Biztos vagyok benne, hogy a mai biztosító épületének a tetejéről lőtték le! Mert, ha a velünk szemben álló katonák lőnek rá, akkor a golyó nem a kulcscsontjánál megy be és az oldalánál jön ki a testéből. • A forradalom idején munkástanács elnök volt. - Az akkori Közlekedési Vállalat dolgozói megválasztottak munkástanács elnöknek. Ebben a minőségben a legnagyobb szegedi üzemek munkástanácsainak vezetőiből álló bizottmánynak is a tagja voltam. Egyik fő szervezőként működtem közre a Csanád, Csongrád megye és Szeged központi főmunkástanácsának létrehozásában. • November 4-e után? - A munkástanácsot Vöröskeresztté kereszteltük át, mert így még egy ideig működhettünk, egészen 1957. március 22-ig, amikor letartóztattak. Augusztus l-jén kezdődött a tárgyalásunk, 30-án pedig már ítéletet is hirdettek. Három évet kaptam. Márianosztrán, a politikai elítéltek között töltöttem le. • Mára már neves emberek között... - Persze ott volt Göncz Árpád is, de akkor még ki mondta volna, hogy egyszer ő lesz a Magyar Köztársaság elnöke? Meg együtt raboskodtam Darvas Iván színésszel, és ki tudja még, hogy ki mindenkivel, aki ma ismert ember. • Mikor szabadult? - 1959. szeptember 22én. • További élete hogyan alakult? - Az igazságos szocialista törvénykezésnek volt egy olyan kulisszák mögötti rendelkezése, hogy azokat, akik a munkástanácsokban vezetői tisztséget töltöttek be, ne vegyék vissza! Karácsonyi Mihály ezután Kazincbarcikán bányában dolgozott, két év után hazajöhetett, egy ideig cipészkedett, majd a SZEOL pályáról vonult nyugdíjba. Itt mindenes volt, futballt, cipőket, táskát, gyúrópadot csinált és javított. • Járt-e valamikor a szülőföldjén? - Egyszer. Sokáig nem kaptam útlevelet. De nagyon lehangoló volt az, amit ott láttam, kérem. De a mai helyzet is az... • A nyolcvanas évek végén kezdődött az „olvadás". Misi bácsi ezt hogyan élte meg? - Ott voltam a Hősök terén, amikor Nagy Imrét és társait újratemették. Mindig a tetőket lestem, hogy mikor fogják lelőni Orbán Viktort! Mert ő volt az, aki lángra lobbantotta Magyarországot. Kimondta, hogy addig nem lesz szabadság hazánkban, amíg a szovjetek ki nem vonulnak. Aztán ott voltam az MDF zászlóbontásánál. Ő volt az első és belőle szakadt ki az összes többi, olyanok is, amelyek ma nagy pártnak képzelik magukat! Kivéve persze a kommunistákat. • Hosszú, fáradságos élete volt. Elégedett? Hosszan néz maga elé. Látszik, hogy nem könnyű megválaszolnia a kérdést. - Nem, kérem, nem vagyok az. Hogy miért? Mert nem tartom igazságosnak, hogy amikor engem 1957ben letartóztattak, édesapámat két nap múlva kirúgták a munkahelyéről, mert a fia ellenforradalmár! Az akkori belügyminiszter fia pedig még mindig dolgozhat a rendőrségnél. Ez még nem rendszerváltozás. Nem bosszúra gondolok, de azt mindenképpen éreztetni kellene velük, hogy mennyi gazemberséget tettek a magyar néppel! Kisimre Ferenc • Könyvespolc Bácskai életképek Általánosan elfogadott igazság, hogy az ember nem tud elszakadni a gyökereitől, értelemszerűen a szülőföldjétől sem. Aki önszántából vagy kényszerűségből távozott arról a helyről, ahol bölcsőjét ringatták, bizonyos idő elteltével egyre többet foglalkozik vele. Ki így, ki úgy - habitusától függően - emlegeti a „régi szép időket", a számára legnagyobb fizikai vagy szellemi élményt jelentő eseményeket. A napokban egy ilyen élményeket tartalmazó könyvet forgattam a kezemben Bácskai életképek címmel. Emlékek Bajmokról, ez az alcíme dr. Koppány György tavaly novemberben megjelent könyvének. Bajmok Szabadkától, Szeged testvérvárosától alig 20 kilométernyi távolságra fekvő 10 ezer lakosú nagyközség. Magyarok, szerbek, horvátok, bunyevácok, cigányok és más nemzetiségűek lakják. A szerző szerint éppen „ez a tarkaság, többnyelvűség egyik jellegzetessége Bajmoknak s egyben egyik motiválója e könyv megírásának". Ő (és nővére, akinek biztatására kezdte írni saját és testvére visszaemlékezéseit) kora ifjúságát Bajmokon töltötte, de a második világháborús vérzivatar elől Magyarországra került. A távoli események azonban olyan nyomot hagytak a lelkében, hogy azokat mindenképpen ki akarta írni magából. Jól tette. Mert a rövid, novellisztikus történetekből rengeteget tanulhat az olvasó. Ma is leckét vehet a bácskai ember mentalitásából, életképességéből, segítőkészségéből, de főleg abból a ma már szinte ismeretlen emberi szolidaritásból, amely a más nemzetiségűek között - akkor - mindennapos volt. Az egész könyv ars poeticáját a szerző talán a bevezető soraiban fogalmazza meg legmarkánsabban, ahol a következőket írja: „Bácska fekete földje bőséges terméssel ajándékozza meg azt, aki megmunkálja. Magyarországnak talán egyetlen táján sem terem olyan gazdagon kukorica, mint az Alföld déli részén Bácskától Békés megyéig. Hfres az acélos magyar búza, de híres lehet az acélos bácskai ember is, aki a gazdag termésért keményen megdolgozik. Míg a Balaton környékét az idegenforgalom tette gazdaggá, Bácskát a fekete földet megmunkáló ember szorgalma. Mert Bácskában gazdag községek vannak,jómódú emberek élnek. Bajmok gazdag kulturális életet élő községek közé tartozik, súlyos mulasztás volna erről megfeledkezni..." Koppány György, az ELTE Természettudományi Karán a meteorológiai szakon végzett, 1984-től a JATE Éghajlattani Tanszékén dolgozott, 1986-95 között tanszékvezető egyetemi tanárként tanított ugyanitt. Most „kissé" eltért szakterületéről. Nem tudományos könyvet, jegyzetet írt, hanem szülőföldjének és -helyének állított maradandó, mindenki számára olvasmányos emléket. Megérte. (Dr. Koppány György: Bácskai életképek - Emlékek Bajmokról, Szeged, 1997 novembere, magánkiadás) K. F.