Délmagyarország, 1998. július (88. évfolyam, 152-178. szám)

1998-07-18 / 167. szám

SZOMBAT, 1998. JÚL. 18. STEFÁNIA - RIPORT 9 • Tanuljunk egy kicsit „balatonul"... Nyeld a kolbászt, ne siránkozz! A tóparti strandokon vendég idén is van, csak az igazi kánikula hiánycikk... (A szerző felvétele) A

Balaton neve a szláv eredetű blatn (mocsár, sekély tó) szóból ered. A Dunántúl közepén, a Bakony déli pereme, a Somogyi dombság és a Mezőföld között fekvő hatalmas vízfelület Magyarország és Közép-Európa legnagyobb tava. Területe 595 négyzetkilométer, hossza 78, szélessége 5-12,5 kilométer. Legkeskenyebb a tihany-szántódi szorosban, ahol csak másfél kilométert kell annak úsznia, aki át akar jutni Tószámtan a túlsó partra. A tó átlagmélysége 3 méter, míg a legmélyebb pontja, a tihanyi „kútban", 11 méter. Sekély sége miatt vizének hőmérséklete gyorsan ingadozik. A Balaton vize nyáron könnyen fölmelegszik 20-26 fokosra, míg télen vastagon befagy, s a tavat egyes helyeken 40-50 centiméteres jégpáncél is borítja. A Balaton partján az ötvenes évek végén 604 üdülő állt, 22 ezer 865férőhellyel, míg 34 szállodában mindössze 2600 vendéget tudtak egy időben elszállásolni. Hogy a 90-es évek végén egy nyáron hány turista keresi föl Magyarország legkedveltebb üdülőcentrumát? Nos, erről pontos adattal nem tudunk szolgálni. De álljon elénk, aki tud... B. Z. A nyaralók kedvelt úti célja Veszprém Vajon ki tudná megmondani, hány éve született a mondás: aki szegény, az Görögországba indul nyaralni, aki meg gazdag, az megengedhet magának két hetet a Balatonon is. A dátum tulajdonképpen mellékes, a tény viszont elkeserítő: e kijelentés igazával ma sem sokan vitatkoznak. Vagyis csodaszép tavunk jó hírét egynéhány gengszter jellegű vállalkozás segítségét valóban igénybe véve - ügyesen elrontották a fél- és áligazságok, nem is beszélve az előítéletekről. Mai írásunkban annak igyekszünk utána járni, valóban olyan rossz-e a helyzet a magyar tenger partvidékén, s egyben igyekszünk hasznosítható tanácsokkal is szolgálni a Balaton felé igyekvő szegedi és Szeged környéki nyaralóknak. Géza bácsi még a hetvenes évek elején építette nyaralóját a Balaton közelébe. Szándékosan nem írom, hogy a tó mellé, mert ahhoz, hogy vizet lásson, úgy három-négyszáz métert bizony le kell gyalogolnia. De épp ez a jó - bizonygatta, eső elől eresz alá behúzódva -, hiszen így minibirodalmához nem hallatszik föl az turisták harci zaja, a tó partján kalandozó sötét lelkületű bűnbarátok se merészkednek el kerítésig, de mégiscsak elmondhatja magáról, hogy amikor otthagyja állandó lakhelyét Kaposváron, balatoni polgárrá válik. És ejti ki olyan büszkeséggel a Balaton nevét, hogy arcán húz vagy tíz barázdát a meghatódottság. Amikor pedig elmondtam neki, hogy szeretett tavának bizony nincs ám olyan jó híre a messzi Alföldön, mint azt hihetné, már a kétségbeesés is beköltözött a tekintetébe: - Aztán miért nincs? Hiszen a Balatonnál szebb vidéke egy sincs ennek az országnak, és ha valaki pihenni szeretne, csak és kizárólag ide utazzon. Hogy drágaság, bűnözés, éjszaka sötétjében bujkáló maffiák, meg rosszlányok? Géza bácsi hallott ugyan ilyen ügyekről, de először is a legközelebbi ABC áruházba irányított. Mondván: ha ott drágább lesz egy kiló cukor, mint Szegeden, ne lássa még egyszer Badacsony hegyét. Egy gulasch háromszázért... Nem csak az udvariasság parancsának engedelmeskedtem, amikor a koros balatoni nyaralógazda tanácsát megfogadva elindultam árellenőrző utamra. Hiszen ki ne ájuldozna szívesen azon, mennyivel drágább egy kiló dinnye, egy adag frissen főtt húsleves mondjuk Fonyód környékén, mint a Tisza partján. Aztán már az elsó kisvendéglőnél elkezdhettem a hárommenetes ámuldozást. Mert bármilyen szorgalommal is öntik fejünkre a balatoni rossz híreket, egy perc alatt kiderül: 1998 júliusában, közepes erősségűnek nevezhető német és osztrák turistaroham idején egy gulyásleves (pardon, balatoniul: gulasch...) talán ha húsz forinttal drágább, mint Szeged mérsékelt árfekvésűnek tartott kisvendéglőjében. Hozzá a sör talán forintra annyi, mint mondjuk a sziksóstói strandon, mfg a már évtizedek óta legendásan méregdrágának tartott balatoni lángosért sem kell sokkal többet fizetni, mint bármelyik szegedi piacon. A bolti árak pedig legfeljebb 56 százalékos különbséget, ha mutatnak, s abban sem vagyok biztos, hogy minden esetben a szegedi bevásárlóközpontokban nyalnak föl olcsóbb árcédulákat a mogyorós csokoládéra. Ami pedig a gyümölcsöket illeti: út menti, „Itt állj meg, azt vegyél sok mindent!" minishop gazdája majdnem autómig gurigatta a 110 forint per kilós görögdinnyét, miközben Szeged Marsán két nappal korábban annak is örülnöm kellett volna, hogy csak 140 forintot kérnek el egy kiló mézédes csurgatósért. Mielőtt bárki azzal vádolna, hogy valami rejtélyes oknál fogva a Balatonra zavarnám bevásárolni, elárulom: a most emlftett árak még véletlenül sem jellemzik mondjuk Siófok vagy Tihany egynémely kifejezetten Lajtán túliaknak ajánlott bevásárló központját. Vagyis a legelső megszívlelendő tanács: a Balatonon nyaraló először is keresse meg a túlzsúfolt strandoktól nem is olyan távol fekvő, de a pénztárcát mindenképpen szolidabb árakkal megoperáló kis boltokat, s akkor nem kell attól tartania, hogy könyékig turkálnak a zsebében. Zimmer Ferik márkás ára Igen ám, de mi van akkor, ha az Alföldről Balatonig utazó aludni is szeretne valahol? - harsognak panaszosan a kérdések, hacsak egyszer is szóba kerül Balatonnak nagy vize. Nos, aligha árulok el titkos információt, ha bejelentem: csak arra ne számítson senki, hogy ingyen és bérmentve feneke alá tolják a kacsalábon forgó üdülőket. A déli parton folytatott, nem túl tudományos, de annál is konkrétabb vizsgálódásaim során sikerül kideríteni: ma egy házat egy napra bérelhet a turista 60 márkáért (mondjuk úgy 7 ezer forintért...), de bérbe vehet 150 márkáért is. Ez utóbbi esetben már 17 ezer forint körüli összeget kér, ugyebár, a ház gazdája, ha hazai valutában törleszt a bérlő. Am ad is érte akkora házat, amelyben akár 7-8 személy is álomra hajthatja a fejét. Hogy ez drága lenne? Biztos nem vethető össze a tarjántelepi lakbérekkel, de egyet tudomásul kell venni: a szakszervezeti üdültetések megszüntetése óta olyan mint olcsó szállás, Magyarországon jószerével nincs is. Az egykori SZOT üdülőket üzemeltető társaságoknál igaz, teljes ellátással, koszttal és kvártéllyal - de százezer forint fölötti összeget kérnek el egy hétre, ha egy négyfős család akar tábort verni, mondjuk a Siófok melletti Ezüstparton. De senki nem hiheti komolyan, hogy mondjuk a Mátrában, vagy a Velencei tó partján majd néhány százasért kínálják a szálláshelyeket. Ugyanis a magyar turizmus vendéglátói oldalán (meg)élők már évekkel ezelőtt döntöttek - dehogy várunk mi 2002-re, meg közös Európára, amikor már most föltornáztathatjuk árainkat a nyugat-európai, de legalábbis a görögországi szint mellé. Ez a furcsán kanyarodó árspirál különösen a 90-es évek elején zargatta kétségbeesésbe mindazokat, akik még úgy hitték, működik az egy nyár egy nyaralás elve. Aztán amikor a magyar kalandozók mind nagyobb számban nyargaltak hétszer is próbált Zsigulikkal, Skodákkal, Daciákkal az Égeitenger partvidékére, a csehek, a szlovákok, meg a keleti német tartományok lakói is rádöbbentek, hogy Siófoktól délebbre is lehet fürdőzni, lassan visszafogták magukat a Balaton melléki ármanipulátorok okított balatonológiából a fonyódi móló mellett egy sokszor próbált nyaralócsalád apukája. Az persze más kérdés, miként vélekednek elméletéről a Zimmer Ferik. Vagyis például azok az útmentén táborozó autósok, akik kocsijuk szélvédőjét „Zimmer frei!" feliratú táblákkal díszítik, s erősen bíznak abban, hogy egy német kocsikázó majd csak megkérdik tőlük: aztán uraim, hol is szabad az a szoba? Kinek farmer, kinek tetká. Mert ilyen szálláskfnálgatókból éppen hetven focicsapatot lehetne kiállítani egy közepesen forgalmas napon. De vajon a nyaraláshoz szükséges egyéb szolgáltatásokból is ilyen nagy túlkínálat? - kaparássza az ember lelkét a kíváncsiság, amikor már legalább három esős napot eltöltött a Balaton partján. S rá kell döbbennie, hogy azok közé tartozik, akik gyorsúszás helyett inkább csak fakutyázásból vizsgázhatnak idei szabadságuk idején. Nos, vendéglőből, diszkóból még véletlenül sincs hiány, s ma már az is elmondható, hogy küllemükben mindinkább emlékeztetnek a közepesen fejlett, s pár éve még annyira irigyelt görögországi szórakozóhelyekre. Aztán külön is illő szólni a bazárosok népes seregéről. Valami egészen kideríthetetlen okból kifolyólag mindegyikük szent meggyőződése, hogy aki beteszi a lábát egy Balaton melletti sétányra, azonnal farmerhacukát, Amerikából importált kosárlabdás kártyát, alig használt bádogjelvényt, vicsorgó szörnyekkel díszített pólót, netán derékszíjra szánt rézbojtot akar vásárolni. így aztán ezek a roppant fontos termékek tonnaszám heverésznek a bazárok előtt, s bármilyen hihetetlen, azok is megveszik mind, akik otthon egy selejtes fabatkát sem szánnának ily portékára. A turistapénztárcát nyitogatok külön kasztját alkotják immár a tattoo-sok. Pár évvel ezelőtt őket még tetoválóknak szólítottuk volna, ám nyakunkba szakadt az a fenenagy sznobizmus, s (gy mégiscsak ejrópaiasabb lett az a sok gusztustalan ábra, amit csekély (no, jó, nem is olyan csekély...) dfjazás ellenében a balatoni vendégbe szurkálnak a bőrdíszművesek. Megpróbáltam illó szerénységgel kifaggatni egy tattoo-s mestert arról, mégis hányan ülnek be naponta csak azért, hogy kiszenvedjék a lelküket, meg a pénzüket egy dél-kínai, s fenéktájra nagyon illő sárkány kedvéért, de látván morcos ábrázat, gyorsan rájöhettem: sok van mi csodálatos, de aki APEH-es igazolvány nélkül merészel forgalom után érdeklődni, azt könnyen kinézhetik a boltból. így aztán a sok tucatnyi balatoni reptér mellett már nem is lassítottam a kocsimmal. Úgy bizony, jól olvasták: a magyar tenger partján legalábbis az út mellé kihelyezett táblák szerint - nagyobb a légi forgalom, mint egyes hátrányosabb helyzetű USA-béli államocskában. Hogy honnan varázsolták elő e tömérdek, Balaton fölötti sétarepülésre vállalkozó szárnyasjószágot, no, meg a beléjük illő, szakavatott pilótákat, számomra már csak rejtély maradt. De az biztos, hogy július második hetében én mindössze egyszer láttam víz fölött kóválygó gépmadarat, de arra meg „Police" feliratot festetett a gondos Belügyminisztérium. - Ne sajnálja őket, csak megélnek valahogy - nyugtattak meg többen is. És ezt a megállapítást aztán már előre megfontolt szándékkal érvényesnek tekinthettem az árokparti legyezőgépekre, vagyis azokra a hölgyeményekre, akik a Balatonhoz vezető utak összes fontosabb csomópontján nemzetközi jelzésekkel tudatják: él még a magyar virtus, szorgos a magyar kurtizán. S hogy szebbek-e a lányok, mint azok, akik az E5-ös mellett kínálják a gyorsfogyasztású szerelmet? Maradjunk annyiban: ők sem a hosszú szoknyáik miatt vonulnak be a divattörténetbe... Átfutván e hevenyészett balatoni leltárt, nézzük csak, miről is feledkeztem meg? Talán a jó programokról? Bevallom, járván a Balatonparti kis városkák utcáit, egyre inkább az az érzésem támadt, hogy ilyenek talán nincsenek is. Ugyanis hiába kerestem öles plakátokat, amelyek a különböző nevezetességek irányába terelnék a turista figyelmét, jószerével kettőt sem találtam. Hiánycikk az útikönyv Hogy a Balaton nem csak vízből, meg óránként 800 forintért bérelhető vízibiciklikből áll, hanem van itt a közelben sümegi vár, meg keszthelyi kastély, tihanyi apátság, netán Veszprém, a maga csodaszép várával, bizony senki igyekszik a tudatlan agyakba sulykolni. Aki pedig odáig merészkedik, hogy valamelyik könyvesboltban nem a legdivatosabb horrorszerző „Miért lángvágóval négyelted föl a nagymamát?" című klasszikusára vágyik, hanem egy Balaton útikönyvet szeretne venni, jobb, ha azonnal elszégyelli magát. Ugyanis ilyen momentán nincs. Az egész országban nem kapható - vonogatják vállukat a csinos eladólányok, és sajnálkoznak. A turista pedig kiballag a partra, beáll az első lacikonyháshoz, harap egy nagyot a fejetlen hekkből, mint ősi balatoni halból, nézi, hány falatban is tudja lenyelni a sültkolbászt fülig szaladó vigyorral arcán pocakos uraságom, és - boldog. De érezhet-e mást, amikor olyan szelíden nyújtózkodik a tó túloldalán Badacsony hegye...? Bátyi Zoltán