Délmagyarország, 1998. május (88. évfolyam, 102-126. szám)

1998-05-02 / 102. szám

SZOMBAT, 1998. MÁJ. 2. IRODALOM 11 Vörös István A hét órai változásokra Amit nem kértem, megkaptam, mikor megrémültem tőle, eltűnt, most újra kértem, újra itt van, az ablak előtt már majdnem földig ér a jégcsap, zúg a fűtés, párolog a tea a radiátoron. A fölöttem lévő szobában most ébrednek, hálisten nem érzem annak az ágynak, annak az ébredésnek a szagát, a plafonon léptek koppannak, fehér denevér vet ágyat magának, az ágya fekete, a párnája fából, a csendje teli állandó neszezéssel A széptani lakos Hogy szép vagyok, tudom, de hogy mások is annak tartsanak, sose tapasztaltam. Hogy okos vagyok, nem hiszem, de hogy mások annak tartanak, nem lepett meg. Hogy van bennem tehetség, tudom, de hogy másokban is van, sohase hittem. A felettünk álló végre havat bocsátott a földre. Ablakom alá szarvas jön, zajt csap, hogy meghalljam. Nem húzom szét a függönyt, lámpát se gyújtok. Nem tudok élni mások szépsége nélkül A komolyan nem vehető dolgokról Amikor úgy megörültél, hogy viszontlátod a régi kabátomat, meglepődtem. Talán szerettük egymást? Miért nem derült ez ki eddig? Igaz, abban állapodtunk meg, hogy ha egy évig nem történik semmi összeházasodunk. Persze történt. Rosszul lettél a moziban. Egyikünk se hitte, hogy ez így komolyan vehető. Várakozásból egy óra is sok. Közben pereg a film, elrabolnak egy embert, visszaállítják a diktatúrát, hordhatatlanná kopik egy télikabát. Meghívó egy tanácskozásra A foga falán egyszercsak áttetszett a szürkeség, bőre fakó lett, neki is idegen. Egy pohár bort hozott, zöld alma tükréhez hajolt, benne nézte magát, de aki 6, azt nem láthatta meg ebben a torzításban sem. Mint az elhangolódó húrok, egyre nagyobb szabadságot engedtek neki izmai lefogyott, élvezte az új mozgásteret, ami a van és a nincs között nyílt. A haja hosszú. Divatos ruhát visel de a parfümje ódivatú, és ódivatú, ahogy nevet. Reggel egy kis tetem hever előtte, főtt tojás. Egyedül él A januárt vidéken tölti. Az arcára ferdén hull a lámpafény. Szereti a disznóhúst és, ha kicsit hideg van a szobában. A fürdőköpenye alatt egyre fontosabb gondolatok csinálnak helyet maguknak, • szétesik, és észre sem veszi valamit tenni kell, mielőtt ő is végleg odavész. Peer Krisztián Tárgyak szeretete Francis Picabia: A gyufás hölgy M

ióta elment, aludni a legnehezebb. Mert miféle halálok várnak az álomban. Tegnap éjjel is - ami a kinti időszámítás szerint ma reggelnek neveztetik - feküdtem moccanatlan az ágyon, mert tudtam, a legkisebb izom rezdülése újra feldobna ebbe az uralhatatlan ébrenlétnek nevezett, felső világba. Négyszer búgott fel a hűtőgép (kibelezetten is pontos óramű), mire elértem, hogy ne halljam többé. Persze most, amikor a lámpák égnek, és egy időre megszűnt az én és az álom közti háborús helyzet, ez a hang is beépül a tárgyak keltette csöndbe, de akkor óvóhelyre szólító sziréna volt, hangcsapda, amiből szabadulnék, de éppen cselekedni nem szabad. Módszerem a következő: szabályozom a légzésemet, s mivel ez folyamatos figyelmet igényel, szabályok keverednek a gondolataimba is, a felejtés lyuggatott négyzetrácsát ráhelyezem az emlékek titkosított és kusza betűhalmazára. A legfontosabb, hogy a mellkas ritmikája erősítse azt a szaggatott oda-vissza zuhanást, amelynek eredője egyszerre van az agyban és az ágyban, mert ahogy korábban frtam, valóban az ágyon, és nem az ágyban fekszem, hiába marad érintetlen, sőt növekszik testem süppeteg formája, ahogy újra és újra belelépek (mint aki cselből saját nyomain visszafelé halad), ilyenkor az az érzésem, hogy én vagyok a takaró valamin, ami emelkedik és süllyed, és ő az igazi alvó. A helyes ritmussal tehát elérhető, hogy - akár hintázó fölöslegét a csap elengedjen az ébrenlét, másképpen: rám hulljon az utolsó, eltüntető csepp, és ne maradjon más, mint a csaptól a lefolyóig gyöngyöző pókfonál. Hónapok óta egyedül élek. Néha azt gondolom, nincs is semmi odakint, hogy a kinti, lehetőségekkel terhes világ szintén csak egy lehetőség, akár az álom, és napi élelem adagomat én magam hordom álmomban a küszöb elé. Mióta elment, a küszöbig jutottam. Nincs erőm kikeveredni ebből a lakásból, amit valamikor más, közös névvel illettünk, ha erőnek a változásra (mert változtatni nem lehet) való képességet nevezzük. Mintha az időt akarnám maradásra bírni, és félnék, hogy velem együtt kiszökik az ajtón. Életnek is azért nevezhetem csak, amit csinálok, ezt a mozdulatlanságba zárt mozgást, mert várok valami másra, rá, akit elkoptatott az idő, akár a szobrot, amely kőből vétetett, és a hőingás kővé tette újra, rejtekévé egy újabb szobornak. És az élet sem más: iskolák, pénz, felkészülés a boldogságra. Miként a kötéltáncos, aki számolatlan lépdel, nem látom, ami a hátam mögött és ami még hátra van, „hónapok óta egyedül él" - mondják a lentiek, akikhez fokonként vagy nem, de egyszer leérkezem. Néha azt gondolom, ő sem juthat a küszöbnél tovább (hiszem odáig eljut - ki más hordana élelmet ide a valódi világból), itt bent találkozna - időparadoxon - a régi és az új, és a fiú megölné leendő apját, múltját a múltban élő. Túl sokszor sírtam, míg rájöttem, a sirás az ördög lakhelye. Valami nem evilági űr a gyomorban, összehúz, mint lefolyó a vizet, kukucskálólyuk az ajtón (a hangyaleső gödre), mögötte tágasság, amit ha meglátok, muszáj behatolni, ha van túl, nekem érvényes az innen, a nincs szeretete, semmitakarás és sohanapja. Egy madárkoponya alakúra gyűrt papírzsebkendőt azóta is őrzök, benne az első könnyeim és taknyom, a többit már akartam. Voltaképpen minden régi tárgyat koptatok és őrzök: a linóleumot a ráfröcskölt változékony arccal, a falra szerelt narancs asztali lámpát, ami olyan, akár egy halra leső gém, a szem alakú ajándékkavicsot, az esti szőlőfürt csontvázát (nincs rajta egyetlen megmaradt gyümölcs sem, hiába kezdtük a legszebbeket, ahogy fogyott, lejjebb szállt a mérce, és végül az utolsó izében is bíztunk), mindent. Koptatom, azaz szolgálom őket, mert tévedés azt hinni, hogy használatra teremtek a tárgyak - álca ez és csalétek, hogy megkapják végső alakjukat tőlünk, a formát, melyben otthonra és magányra lelnek, és a közös nevet: elromlott. Megérintem őket, és közben, mikrogrammonként, én is fogyok, és fogyó jelenlétem rájuk szitál. Mióta ide beléptem, elveszett a kinti világ, sűrű függöny, semmi növény, saját napszakok. A tárgyak akkor még működtek, gonoszak voltak, önállóak. Mi is önállóak voltunk, két lény, akik nem érintik egymást, de igazán, egyetlenegyszer, sohasem, mint két azonos töltésű fém, ahogy közelednek, és megcsúsznak - még véletlenül sem, mégsem szándékosan. Úgy szeretkeztünk, hogy megtaláltuk azt a pillanatot, mielőtt a két szőrzet és pihézet csiklandva összeért, ezt a pillanatot elneveztük mostnak, vártuk, hogy beteljen, és mégse múljon, és miközben vártunk, célba és véget ért. A tárgyak közben szelídülnek, új nevet kaptak, aminek engedelmeskedni kell, de tudtam, egyszer a névadásnak is vége lesz, nevek és nevezettek egymáshoz érnek, és gonoszak lesznek újra. Mondtam, hogy meneküljünk, a kintiek, élők, szabadok közé, és a beszéd elért hozzá, mint lepedő és alvó összetekeredtek, de azt felelte, marad. Azon a napon elaludtam, és felébredtem ugyanazon, egyedül. Azóta itt vagyok. Félek, az élőktől, kintiektől. Mondom, nem ezt akartam, csak ketrec helyett a póráz szabadságát, tárgyaknak beszélek. És a tárgyak megint régi nevükkel élnek, nem emlékek és nem emlékeztetők, a fészekből ágy lett, a te-ből ő. Olvasok, hogy aludhassam újra, meséskönyveket, a gyerekkorát. Hogy becsapjam az ördögöt, felírom az ajtófélfára: holnap. És írok egy új mesét, a gyerekkoromat, neki, aki már nem lép be ide, és neked, aki majd belépsz, hogy találj valamit, mert már én is tárgy leszek, valamit, ami él. Zoltán Csaba Röpvágy Ennyire egyszerű lenne? Vár, míg a testen belüli üresség könnyebbé válik, mint a porhüvely körötti levegő? Könnyedén elemelkedni a földtől, mint egy majáiisi lufi, aztán mindenféle kunsztokat produkálni a levegőben a sok szájtáti hitetlennek? Netán szentségtörő módon vízen járni, mint mondjuk a Názáreti, a tudattal, hogy nem tudsz úszni? A tizenkét éves Walt Rawley így soha nem gondolkodott ezen. Egyszerűen csak elemelkedett a földtől egy tehetetlen dühroham közepette, ahogyan azt a fekete ruhás ember ígérte neki egy furcsa alku közepette: három éven belül megtanítja repülni, vagy ha mégsem, egy baltával lecsaphatja a fejét. A kis Waltert ez utóbbi tény tölti el leginkább elégtétellel, tekintve, hogy a fekete ruhás ember, aki Yehudi mesternek nevezi magát és aki gyakorlatilag megvásárolja őt tulajdon nagybátyjától, nem épp' kíméletes alak. Nincs is más lehetőség, mint megszökni tőle újra meg újra, ám Yehudi mester mindig ott áll az út végén, ott ül a csábító menedéknek tűnő házban a préri közepén. Menekvés nincs, csak egy: megtanulni repülni. Akik olvasták már Paul Auster valamelyik regényét a magyarul eddig megjelent háromból, azokat aligha lepi meg a föntebbi fölállás. Austert ugyanis már a kezdet kezdetén, amikor a New York trilógiát megírta, a kritika olyan íróként jellemezte, akit semmilyen stílusirányzatba nem lehet belegyömöszölni. Regényeit a „posztmodern utáninak" és csaknem tökéletesnek ítélték. A Mr. Vertigo a föntebb már említett Walt életét meséli el, pontosabban: aki mesél, az maga Walt. Aki két évvel a New York-i tőzsdepánik előtt emelkedik először a levegőbe s onnantól kezdve az állandó útonlét jellemzi életét, meg eleinte Yehudi mester, aki nagy gondossággal egyengeti tanítványa pályáját és sikerét. Városról városra járnak a nagy mutatvánnyal, de aztán a szép napokat, mint váratlan alázuhanás újra fölváltja a nyomor. A repülés tudománya, amely némileg meseszerűvé teszi a regényt, már csak szép emlék, melynek helyébe a realizmus lép, minthogy egy csapásra megszűnnek a repülés feltételei: a félelem hiánya, a szembeszállás a jellemet leláncoló erőkkel. „Walt, a Csodagyerek" földre száll, elveszíti Yehudi mestert, odalesz ártatlansága, meg ő maga is. Ennyire egyszerű lenne tehát? Auster könyve után az ember önkéntelenül is próbálkozik, persze sikertelenül. A regény titkait az ember megfejti könnyedén, hisz a mondatok oly' világosak s könnyedek. Csak egyvalami marad végül: a röpvágy. (Paul Auster: Mr. Vertigo. Frod: Szász Imre, Európa Kiadó, 1998.)