Délmagyarország, 1998. február (88. évfolyam, 27-50. szám)

1998-02-14 / 38. szám

SZOMBAT, 1998. FEBR. 14. IRODALOM 11 Bayer Zsolt Valahol feltámadás volt /

egyzőköny részlet: és a megmagyarázhatatlan esetről haladéktalanul értesítettem a megyei főkapitányságot. A helyszíni szemle során új fejlemény nem merült fel. A tiszteletes úr hálaadó miséi tartott. Az emberek félnek. Magyar Mihály r. őrmester s.k. Hídvégardó" H

fdvégardó nélkül amúgy lepereghet a történelem. Már az, amelyikből előbbutóbb vége lesz a világnak, aztán csak nézünk bele a süket nagy csöndbe. Még remek szerencse lesz, ha akad majd valahol egy Jézus, megsimogatni a sok rettegő, buksi fejet. így képzeli az ember, mert hát, muszáj valahogy elképzelni. Lehet' persze úgy is, hogy nincs a végén semmi se, de az nemcsak igazságtalanság lenne, hanem unalmasság is, ami végképp nincsen belekalkulálva a teremtésbe. Arról nem beszélve, hogy ebben az esetben csak a mesékben léteznek garabonciások, és akkor mindjárt oda az egész gyerekkor, tündérestül, tejbegrfzestül - és tényleg egyszerre fogunk megöregedni, megőszülni, mint az Isten... Nem tudható előre, az utolsó ítéletkor hány hídvégardói paraszt fog tolongani a sor elején, de jó vicc lenne, ha ott lökdösődne mind a száz. Egyrészt nincsenek is többen, másrészt melyik büdös emberi település tarthatna több igényt az elsőségre és milyen jogon? Harmadrészt - és ez is jó kis érv -, a történelem alatt esnek meg a maradék igazi dolgok. A minap például egy rétisas szállt az egyik boglya tetejére, és elüldögélt ott egy egész fogcsikorgató délelőttöt. Ha belekalkuláljuk, hogy mennyi maradt rétisasból, emberből meg annyi van, mint a tetű, azonnal helyes irányba tereltük a gondolkodást. Persze lehet erre gőgösen az mondtam, hogy az ember mégiscsak többet ér, de ez önámítás. Akkor is, ha valaha a Teremtő is így gondolta, szegény. Ma már felülbírálta az ifjúkori döntést, feltehetőleg. Hacsak... De nem, mégsem... Az nem lehet... Én láttam. A sas Hídvégardón. Ahol feltámadás volt. Hajnali köd döglődött az árokparton, amikor megérkeztek. Álltak, néztek furcsán - a szülők, gyerekek ketten, és az alkalomra vett ormótlan szelindek. Mert nem látogatóba jöttek. Hanem örökre. Még akkor is, ha ez az „örökre" olyan nevetséges, kurta sóhaj csak az ember környékén... Jöttek, egyenesen a fővárosból, a történelemből, ahol pénzzé tettek mindent és megvásárolták Simon bátyám házát, mivel Simon bátyám úgy döntött, ő már inkább beül a többi buksi közé, rettegni kicsit egy darab nem annyira nevetséges örökkévalóságig. O

lyan takaros, öreg parasztház volt a Hegyi Simon háza, ami mindjárt első látásra felettébb megtetszik a pestieknek, akik még sose rogytak le téli hajnalokon, kert végében a reterátra, könnyülést keresni a jeges deszkán. Azok a pestiek veszik az ilyen házat, akik azt hiszik, egy kis önként vállalt kesernyés trágyaszagKertes udvarház Vashámorban. (Fotó: Gyenes Kálmán.) tói hamar beléjük szerelmeskedik az Úr, és hoz retúrjegyet a megváltásba. Meg azok (a pestiek), akik egy hét falun lakás után népiebbek a népnél, lóg rajtuk hülyén a sok sosem viselt holmi, és mindig oda teszik az ízes szót, ahol nincsen semmi helye. Végül azok a pestiek szoktak volt elalélni a Hegyi Simon féle házaktól, akiknek van elég bátorságuk felégetni mindent maguk mögött, a faluhelyen sose látott sok pénzzel faluhelyen sose látott komfortokat tenni az öreg házba, és ott maradni, ki tudja, mire? Bátorság kell ahhoz. Meg mérhetetlen, lódögnyi undor a Mindentől... Ilyenek voltak a mi embereink azon a hajnalon, és szeretetreméltóan tisztességesek is. Az asszony volt erősebb. Ő határozott a mindent eldöntő lépésről mert egy reggel eszébe jutottak a tündérek meg a tejbegríz. Ahogy állt a ködben eszébe villant, hogy nem lesz itt egyik sem, nemhogy tündér, de még egy ványadt falubolondja se, akinek majd lehet enni-inni adni a tornácon, nagy hidegben, átszellemült arccal hátha garabonciás a marha... Darab garabonciás nem sok, annyi sem járt arra mégis elment egy egész esztendő. (Ők mondták így, „esztendő", a hangulat végett.) És beleszoktak. E

gy esztendő alatt mindenbe bele lehet szokni, még Hídvégardóba is. (Még jó, hogy a „fertályórát" csak egyszer mondták, talán az első héten, de úgy néztek rájuk, hogy letettek róla...) Valahol félúton járhattak a megbolondulás meg a boldogság között, amikor belefogtak a nyulászkodásba. Nyulászkodni - az olyan köztes megoldás. Mert állatot tartani kell, az faktum. De a disznó például makacsabb, férfiasabb dolog, már szagra is, és nem éppen utolsó karácsonykor torkon döfni őkegyelmét a komák segedelmével, aztán belebetegedni a langy hurkába, de ki az a barom ember, aki fölkel minden négykor, és hordja a kosztot annak az irdatlan büdös szargyámak. ugye... . Meg aztán, komák se voltak túl sokan. Mármint olyan igaziak. A bikában aztán tényleg van pénz. De a bika szó hallatán az ember ágynak esett, jó egy hétre, olyan volt az arca, hogy tán meg se marad. Pedig csak átgondolta, hogy mit keres ő itt... - Nyulászkodjunk - szólt, amikor magához tért, és úgy mosolygott, hogy jobb volt mindjárt örülni az ötletnek. Hogy ez nekem nem jutott eddig szembe! - így a feleség (okos asszony volt az, hiába no!), és szaladt nyúlért, mindjárt tízért. Barkácsolt az ember ketreceket, a nyulak ettek füveket, salátákat, dugtak szaporákat - az ember meg barkácsolt még ketreceket. Megtelt nyúllal az egész kurva hátsó udvar. A húsvétra se volt már többé gondjuk. A szomszédban lakott egy igen randa öregasszony, a Rézike néni. Amilyen randa olyan jóságos, olyan magányos. Volt neki egy kutyája, na az nem volt jóságos, viszont igen büdös. Úgy hívták, hogy Sátán. El volt találva a neve neki. Ez a Sátán az éjszakát vonyításra tartotta - ennek külön örült a mi emberünk, nagyon. Nappal viszont direkte nyulászkodott a Sátán. Csak éppen fordítva, mint a pestiek. Míg azok egy nyamvadt nyulat se öltek le a gyerekek miatt az ember már megpusztult egy kis nyúlpaprikásért, a szapora tapsifülesek között meg elment a hír, hogy ez itten a paradicsom addig a Sátán komótosan kibontotta a ketrecek hátát, és belezabált a jó nyúlhúsba. Az ember irigyen nézte és irigységéből szép, kövér gyűlölet nőtt ki. Tudta végre, mitől van elrontva az egész élet. A Sátántól! Át is ment egyszer a Rézi nénihez panaszra meg patkányméreg fenyegetőzésre, de Rézi néni sírt, hogy nincsen szfve megkötni a Sátánt, otthon meg az aszszony kiabált, hogy miért nem tud békességben lenni a szomszédsággal. Meghunyászkodott az ember. Néha azt álmodta, hogy Ő nyúl saját magánál. Olyankor mosolygott... Teltek-múltak a napok, fogyott az élet. Úgy hozta a sors, hogy egyszer haza kellett jönni Pestre, megosztozni valami távoli rokon hagyatékán, ami azért számon volt tartva, hiába a sok jó, harapnivaló vidéki levegő, meg az egészséges szénaszag. Az asszony ment át Rézi nénihez. - Rézi néni drága, felmegyünk két napra Pestre. Muszáj. Megetetné a nyulakat? Aztán a Sátánra is figyelni kéne, még megeszi az összeset, amíg távol vagyunk... Megesküdött a jóasszony, hogy minden rendben lesz. Elutaztak a pestiek, szépen be is alkonyult - nélkülük! aztán csöndességes félhomályban jött a Sátán, szájában egy sáros, mocskos, büdös döggel, csóválta a farkát, büszke volt nagyon. Rézi néni megijedt, sírt egy verset, aztán átkozódott, aztán elverte a kutyát, aztán megkötötte, aztán hosszan nézte a nyúl porhüvelyét és megint sírt - végül megtalálta a megoldást... Bevitte a nyulat a konyhába. Vizet tett fel melegedni a sparheltra. Abban megfürdette a nyulat, majd átszaladt az orvosékhoz, és kért egy hajszárítót. Ölébe vette az elázott testet, és komótosan megszárította. A végén egészen úgy nézett ki az állat, mint újkorában. Visszavitte a hajszárítót - az orvosék onnantól kezdve pont háromnegyed évig találgatták, mire kellett neki -, és várta az estét. Beballagott a faluba a sötét. R

ézi néni átosont a szomszédékhoz, kötényében a megfürdetett, megszárított, gyönyörű, hófehér kis halottal. Megtalálta az árván maradt, üres ketrecet. Be is tette oda a nyulat, elrendezte szépen, mintha csak aludna, még friss füvet is adott mellé - aztán megetette a többieket, visszaosont, imádkozott, lefeküdt, és rettegett egész éjjel. Másnap megjött az ember, az asszony meg a két gyerek. Rézi néni túláradó kedvességgel köszöntötte őket... - Minden rendben volt Rézi néni? + Minden, lelkem... El se engedtem szegény Sátánt két napig... Eseménytelenült telt el a délelőtt. Már éppen kezdett megnyugodni szegény öregasszony, mikor megjelent a küszöbön a szomszédság. Az ember, az asszony meg a két gyerek... - Rézi néni - kezdte az asszony -, nem történt semmi különös a faluban, amíg távol voltunk? Nagyon remegett a hangja... - Valami szokatlan - fűzte tovább az ember, olyan furcsa fényesség, vagy valami... Mit tudom én... Egészen fel volt dúlva... - Semmi - mondta Rézi néni, és ha nem lettek volna annyira elfoglalva magukkal, látták volna, hogy majd elájul... - Rézi néni... Aznap reggel, mikor elutaztunk, döglötten találtuk az egyik nyulat... Azt a szép fehéret... Elástuk, hátul a kertben... Most meg ott van a ketrecben, szépén, tisztán, még füvet is evett... P

ersze hamar híre ment Hfdvégardón az esetnek. Az emberek suttogtak, féltek, a rendőrök is kint jártak, meg olyan tudós emberek, hosszú pálcákkal meg érdekes műszerekkel, mértek mindenfélét, a levegő összetételét, a patak meg a templomtorony távolságát - aztán elment mindenki, csak Hfdvégardó maradt a nagy bizonytalansággal... Egy éjszaka az asszony odabújt az emberhez... - Látod... Én megmondtam, hogy az a szegény félkegyelmű Béla garabonciás... Ugyanebben az időben Rézi néni rőzsét vetett a tűzre odakünt a nyári konyhán. Hűvösödött. Töprengett egy kicsit a lángba révedve, és végleg elhatározta, nem szól most már senkinek. így lesz a legjobb. Minden csoda három napig tart - még akkor is, ha ez éppen két hétig... Összenevetett az Úrral, és nyugodni tért. Kint az utcákon körbejárt a fekete ördög. A Sátán látta és felvonított. Vagy talán kacagott. Ő is tudta, feltámadás volt Hídvégardón - és ez ellen nem tehet már senki semmit.e; i Balogh József Miért Márai? Mert beláthatatlan és irdatlan a messzeség, amelyből és ahonnan megszólal prózája - az Írmagja sem maradt polgár üzenetét közvetítve -, s mégis, egyetlen mondat is elegendő, hogy minden múltakon túl a szívhez érjen, benne remegni kezdjen a jelenvaló. 1984 „Az Orwell-féle szuperponyva címesztendeje." Márainak is „címesztendő", akkor ír utoljára egy korrektúra ürügyén naplóbejegyzést - éppen a Napló 76-83 kötetéhez - s tudja, hogy a postára adott kézirattal maga a mesterség is búcsúzik már. Ami ezután következik 1984 és 89 között - nem a „horizontális haza" „változékony és omladékony" viszonyainak szól, hanem annak a hazának, mely „vertikális, tömör, ércnél maradandóbb. Néha csak egy verssor." Mert szomszédja volt néki Virág Benedek a Krisztinavárosban a Szarvas téren, csak Virág 200 esztendővel korábban járt a városnak ama fertályán, s verseivel üzen a San Diegoba települt szomszédnak, mintha két évszázad nem volna más, mint illékony fátyol a szavak előtt,. Mögött. Márai meg kap az alkalmon. Megglosszázza Virág verseit, hogy azok úgy mondanak újat, hogy nem akarnak újat mondani, s meglepni is ugyanígy lepnek. „Tehát avantgarde, fehér parókában." Jószomszéd. Mert utoljára, aztán, végül is, mégiscsak befejez egy könyvet. Egy krimit. Évekig veselkedik, újra és újra. Nincs már kinek. Meghalnak a testvérek. Meghal a felesége. A nevelt fia. Nem kell, nincs kinek, nincs miért. Legfeljebb annyi, ahogy Krúdy írta remek portréjában Podmaniczky Frigyesről. A „jickás báró" a fiókjának írt regényeket. Azt már Márai teszi hozzá 1988. július 24-én: „Úriember volt, tudta, hogy másként nem érdemes írni, csak a fióknak." Ezután a bejegyzés után Márai még háromszor jegyez Naplójába. Mert ennyi is elég: „Meghalt Borges. 86 éves volt, évfolyamtárs." (1986. június 15.) „Borges egy ontológus figyelmével tapogatta Argentínában az embert és meglátta benne a vallásos állatot." Mert eszébe jut az apja születésnapja 1985. december l-jén, a 113. születésnap, s innen egy levelezőlap a saját születésnapjáról, amit Gábor öccse talált valahol, melyben apjuk 1900. április 11-én lelkendezik egy rokonnak - „van értelme az életnek, mert megszületett" -, s aztán előre 1934-ig, amikor a miskolci kórház a ráktól meggyötörve azt mondja utoljára: „Imádkozzatok"- s akkor elébb még az, amit apjáról ír:,liberális volt és konzervatív. Nemzedéke legjobbjai ilyenek voltak, de soha nem lehetett biztosan tudni, inkább liberálisok, mint konzervatívok vagy inkább konzervatívok, mint liberálisak." Mert nem áll meg itt, s közvetlenül az előbbi jegyzést folytatva írja: „Az idők ami az övék volt - a kiegyezéstől az első világháborúig most már úgy tűnik, mint a béke, méltányosság és prosperitás ideje. Éjjel Vajda János, Lauka, Dayka verseit olvasom, dühöngenek a kiegyezést követő közszellemre, a 48-as eszmék megtagadására, a kapzsi harácsolókra, hivatalvadászokra. Mint ma..." S, ahogy az 1984 augusztus 16-ai bejegyzés itt végetér, úgy folytatódik 1986 márciusának idusán. Illetve éppenhogy nem úgy. Ki tudja? „Március idusa. Tatarata. Felidézi, amit Mikszáth mondott a század elején egy hűvös este Krúdynak: „Alapjában mind komédiások voltunk. " A 48-as időt követő korszakról beszélt... Amikor a honfiú már csak tettetés. S az elaggott hőshonvédnek menedékhelyet és szivarvéget adott a nemzet. Akkor mondta Mikszáth-ot idézve Márai. Akkor - mondta Mikszáth-ot idézve Krúdy. Akkor - mondta Vajda és Dayka. Akkor - mondta Arany János. És: „Néha Balassi. Mintha csillogó hóban szánkóval utaznék valamilyen füstölgő kémény irányában, ahol magyarok élnek." - írta Márai Sándor. Mert, amikor meghalt mind és odahagyta mind, vett egy pisztolyt. Eltaxizott a város végére. Rendőröket és civileket oktatott ott. Pisztolyhasználatra. Mert - „már szégyelltek írni." Mert „Pillanatok, amikor mintha egy őrült állat vonítana a sötétben." Mert - „az irodalom, ami tud sujtás és villanás lenni, de igazában mindig riszálás, hiúság, kapzsi és erőszakos kínálkozás..." Mert - „Minden sző elfed csak..." Mert - „A semmiből jövünk és eltűnünk a semmiben, minden más gyermekes képzelgés." Mert - „Minden másképp van." Mert Márai megmutatta; valami csak akkor van és csak úgy. Nincs máskor és máshogyan. Legfeljebb nincs. Nincsen egyáltalán. (Márai Sándor: Napló 1984-1989 Vörösváry Publishing Co. LTD. Toronto - Canada 1997.) Előszó, utóvégre Kedves Olvasó! Néhány év kényszerű szünet után most újra helyet kap a lapban az irodalomi „olvasmány", amely szóljon akár a legelragadtatottabb fantázia nyelvén, azért még mindig nekünk és rólunk keres pontos mondatokat. Úgy tűnik, hogy az csak valami felkapott téveszme, hogy az irodalom „odavan", mint ahogyan a magyar filmek vészharangjairól is beszéltek, most mégis vannak teltházas előadások. Csak a formát kell megtalálni ahhoz, hogy a művek ismét megszólalhassanak, s hogy ebben a formában ismét kényelmesen helyet foglaljon Olvasó és Szerző. Nincs az a körülmény vagy úgynevezett felsőbb szempont, amelynek az irodalmat ne kellene számításba vennie. S ha már így van, nézzük kéthetente, miről maradnánk le. Podmaniczky Szilárd